Megittam ma életem első sörét. Mármint egy teljes dobozzal. :) Az igazság az, hogy szükségem is volt rá.

Én, a racionális ember, akit ugyan az érzelmei vezérelnek, mégis mindenre keresem a logikus, megmagyarázható, levezethető választ, ma elakadtam. De úgy végleg. Próbáltam a körülöttem lévő eseményeket, embereket és a bennem dúló érzelmeket elemezni, magyarázni de megállt az összes tudományom. Hiába foglalkozom hobbi szinten 17 éve pszichológiával, hiába értem meg jól az eseményeket, de szembesültem azzal, hogy van egy szint ami fölött nem tudom magyarázni a történéseket. Attól félek, bevallom, hogy nem azért mert itt már nincs magyarázat, hanem mert tapasztalati körömömön kívül esik. A másik ok, ami talán az elsővel együtt működik, hogy vannak olyan dolgok melyeknél már nem a hideg logikát kell bevetni, hogy megértsd mi is történik körülötted, hanem az érzelmeket, vagy valami annál is többet..

Találkoztam valami mással- valaki mással mint ami és akik eddig körbevettek.

Az a helyzet, hogy vannak olyan embertípusok, személyiségek, akik rendkívül nagyhatással vannak rám. Írtam már korábban arról, hogy ezeket az embereket szinte isteni magasságokba vagyok képes emelni, pedig hát ők is csupán emberek. Ők azok, akik magas intelligenciával, tudással, hatalmas nyitottsággal rendelkeznek, elérik amit akarnak, jól kommunikálnak, általában sokat beszélnek, hiúak, általában férfiak, szeretnek magukról beszélni, sőőt! Imádnak az életükről, élményeikről, sikereikről beszélni, kedvesek, nagyon gyorsan és pontosan átlátják a helyzeteket, aktívak, sőt! Proaktívak, nyugodt kiegyensúlyozottság jellemzi őket, élvezik az életet, sok mindennel foglalkoznak, eredményesek, sok embert ismernek, vonzzák a nőket és a nyugodtságuk mögött ott van egy kalandos élet. Képtelen vagyok elmondani milyenek ők, de bizony léteznek. Átlagembernek tűnnek, de ha megismered, kiderül hogy jóval az átlag fölött vannak.  Mindig kiderül róluk valami érdekes. Bizony bizony, változatos, izgalmas és tényleg érdekes az életük. Szeretnek irányítani, így azonban a saját életük is a kezükben van. Gyakorlatiasak, közben magasan műveltek.

 

 

Mit teszek én, ha találkozom velük? Felvidulok, iszom a szavaikat, ámulok, és a végén mint akit fejbevágtak, értetlenül állok az egész jelenség előtt. Velük érzem a legjobban magam, de mégis  a jelenlétükben összeakad a nyelvem, képtelen vagyok elmondani amit szeretnék, pedig úgy érzem amikor hallgatom őket, hogy minden amit hallok, oly közel áll hozzám, és hiába hiányzik maga az élet az életemből, mégis az az érzésem, hogy mindent átérzek, átélek és mindennel száz százalékosan azonosulok. Egyszerűen nem tudok  e jelenséggel és az élménnyel mit kezdeni, közben érzem hogy mindez rettenetesen vonz!

Oly távol áll tőlem ez az izgalmas világ és mégis szinte azt érzem, ez az én világom..

Megdöbbentő, hogy az utóbbi időben két ilyen emberrel is összehozott a sors. Az első egy szerelem, a másik csupán hivatalos ismeretség. Én pedig nem tudom megmagyarázni mi történik körülöttem, hogy éppen most, és eddig miért nem, és most mit kezdjek az érzéssel, a jelenséggel. A szerelemben felégtem, nem tudtam vele mit kezdeni, mai napig sem múlt el, ebből táplálkozom, de már csak halványuló emlékeim által.

Ezek az emberek szinte észrevétlenül változtatják meg az életemet, csak nem tudom hogyan kellene hagynom magam, hogy ténylegesen meg is változzon. Talán félek, hogy elveszem bennük, megszűnök létezni, mássá válok, kiderül hogy milyen nagy szükségem van ezekre az élményekre, talán nem volt korábban senki akivel azonosulhattam volna... igen, talán ez a gond! Felnőttként pedig túl büszke vagyok már. Pedig nincs olyan sok minden amire büszke lehetnék, az a kevés amire mégis, az pedig úgysem  veszne el.

Örülnöm kellene és nem bezárkózni és aggódni. Elengedni magam és hagyni hadd jöjjön ami jó hatással van rám.

Nem szeretem ha irányítani akarnak. Tiltakozom, lázadok, ellenszegülök, és kezembe veszem a dolgokat, pedig hát nem nagyon megy ez nekem.

Félek, hogy elveszítem azt a kevés személyiségemet ami van. Nem merek kockáztatni, pedig lehet hogy csak így gazdagodnék. Hagynom kellene hogy hasson rám az élmény, befogadni, elengedni magam és úszni az árral.

Ez valami más, mint az eddigiek. Más mint amiben éltem, magába szippant, nem enged, én mégis kicsússzanok újra és újra a markaiból. Pedig lehet hogy nem kellene.

Talán csak zavarban vagyok. Talán össze vagyok zavarodva. Talán ők azok akik élik az álmaimat,  a legbensőbb vágyaimat, amiről szinte én sem tudok..

Különleges élmény. Rájövök, hogy kegyetlenül hiú vagyok, mert szeretnék én is ilyen különleges lenni és hasonló élményt nyújtani másoknak. De az a legabszurdabb, hogy én a különleges embereknek szeretnék ilyen élményt nyújtani. Szeretnék én is sokat és élvezetesen beszélni, szeretnék sokat utazni, sok érdekes embert ismerni, különleges dolgokkal foglalkozni, érdekes lenni! Szeretnék másokat szórakoztatni, többé tenni,közben magam is többé válni! Hiú vagyok! Talán csak szeretném magamat szeretni, tisztelni, büszke lenni magamra. Mert az ember bizony ilyen hiú lény!

Kibogozza ezt valaki? Mert nekem nem megy!

Ezek az  emberek szerelmesek az életbe!! Rettenetesen inspiráló velük lenni!!!

Eszem megáll!! :D

Néha nem érzitek azt, hogy túl sok a véletlen az életben? Vagy nincs is olyan hogy véletlen? Mindennek oka van, csak éppen nem tudjuk hogy mi az? Egy pillangó meglebbenti szárnyát és tornádó keletkezhet? Vagy csak túl sok minden függ össze túl sok mindennel?

Vagy ez egyszerű matematika és minden a valószínűségen múlik? Imádom ezeket a kérdéseket. :) De a válaszlehetőségeket most az olvasóra bízom. Hajnali fél három után, már ezen kérdések felmerülése is sok. :) Jó gondolkodást! ..és eredményeset!

Mikor rátalálsz az otthonosság érzésére, akkor közel vagy magadhoz. És fordítva. Ha közel vagy önmagadhoz, megjelenik az otthonosság érzése. És ez naggggyon jó!! :)

Az elmúlt másfél évben kétszer is elkövettem ugyanazt a hatalmas hibát és ez bizony számadásra indított. Más formában, más típusú emberi kapcsolatban reagáltam hasonló módon, de bizony a hibám jellege ugyanaz és nyilván ugyanabból a forrásból fakad. Mind a kettő fájdalmasan végződött, ha egyáltalán vége szakadt. Dehát fájni kell a változáshoz, hogy  felismerhesd a hiba okát.

Kétszer is hatalmas magaslatokba emeltem egy-egy embert, ők fürödtek csodálatomban, én pedig nagyot puffantam egy idő múlva. Nem láttam tisztán, hogy az ember mint olyan nem emelhető isteni magaslatokba, hiszen mindannyian jóból és rosszból vagyunk összegyúrva és ezt nem szabad soha, semmilyen körülmények között elfelejteni!! Nem láttam tisztán, hogy az érzelmeim lehetnek túlfűtöttek, hogy egy szükségletem kielégítése még nem tesz senkit emberfelettivé. Nem láttam és nem tudtam, hogy lehet csodálni egy teljesítményt, egy tettet, egy képességet vagy egy tulajdonságot, de magát az egész embert annak kell látni ami: embernek.

Azt hittem ez a bizalomról szól. Kettéválasztottam az embereket: van akiben bízhatok és van akiben nem. De talán volt még egy kategória: az isteni magaslatokban lévőkben annyira megbízhatok, hogy magamat feladva kiadhatok nekik mindent, következmények nélkül.

De tévedtem! Mert ez nem  a bizalomról szól. Ha arról szólna, most az lenne  a következtetésem, hogy ne bízzunk senkiben, de ebben nem hiszek! A bizalom kockázatos, de vállalni kell!

Ez az egész belőlem fakad és megint csak rólam szól. :) Rólam kell szólnia ahhoz, hogy tudjak vele valamit kezdeni!!

Miért emelek fel valakit olyan magasságokba, melybe ember nem kerülhet...? Talán azért, mert magamat olyan mélységekbe helyeztem, melybe ember talán nem kerülhet. Önbecsülésem helyreállításával, mások is a helyükre kerülhetnek. Lesznek körülöttem értékes, jó, tehetséges, okos emberek, de nem kerülhetnek fel azokba a magasságokba, melyről akkorát zuhanhatnak később, hogy az már fájdalmas lesz. De nem feltétlenül nekik. Nekem viszont biztosan. Hiszen ők ugyanazok maradnak akik voltak, de az én illúzióm szétpattan, mint egy buborék, hatalmas űrt hagyva bennem.

Ezennel leemellek titeket az elérhetetlen magasságból egyúttal megszabadítalak a teljesíthetetlen, emberfeletti szereptől. Nem fogok csalódni bennetek és nektek sem kell tovább játszani. Előttem biztosan nem. Mert egy életre megtanultam, hogy ami gyanúsan tökéletes, az nem az, aminek látszik. Szép mutatvány volt, jó alany voltam, de most sokkal könnyebb és boldogabb lettem.

Magamat ember szintre emelem, 'emberfelettinek' látszó embereimet pedig leemelem a magas polcról.

Mert az ember csupán ember!

Csak szeretnék megosztani egy gondolatot, melyet ma olvastam és mélyen belém ivódott. Íme:

NE AZ ŐSBIZALOM VEZESSEN A KAPCSOLATAIDBAN, HANEM AZ ÖNBIZALOM. VAGYIS NE ABBAN BÍZZ, HOGY SENKI NEM FOG MEGBÁNTANI, HANEM ÖNMAGADBAN.

Hát igen. Ha megvan az önbizalmad, fogod tudni kezelni azokat  a helyzeteket, amikor megbántanak. De egyet ne felejtsetek el! Saját tapasztalatomból tudom, hogy előfordulhat olyan eset amikor észre sem akarjuk venni ha megbántanak. Pedig észre kell venni, csak jó lenne ilyenkor tudni, hogy miért teszi  a másik. Nekem ez a mániám, hogy megkérdezem miért tette. És tudjátok mi az érdekes? Hogy van olyan amikor a másik nem tudja rá a választ. Honnan is tudná? Hiszen önmagát sem ismeri.

Hiányokat tapasztalok!

Hiányzol! Hiányzik!

Hiányzik az az ember akit a legjobban szerettem, de ő nem érzett irántam semmit. Mégis hagyta hogy szeressem....! Ez így becsületes? Számít ez? A becsület. Nem ez a mérce, igaz? Persze hogy nem. Fontos nagyon, de nem ez a mérce!!!!!!!!!!!

Nagyon megsebzett valaki - ezt a mondatot jó néhányszor mondták nekem a közelmúltban. Megsebeztél, megsebeztem magamat. Dehát ilyen az élet. Reklamációnak helye nincs! Lehet tiltakozni, kiállni, védekezni, hisztizni és ordibálni, nem venni figyelembe, méltatlankodni, önsajnálkozni, felháborodni és fájni. De reklamálni nem. Kinél is lehetne??

Hiányzik a nőiesség amit egyfolytában keresek magamban. Nem az a fajta ami egy igazán szenvedélyes éjszakához kell, hanem az a másik fajta.. a mosoly ami elvarázsol egy férfit.. egy tekintet mely megbabonáz egy időre.. a hosszú leomló haj, melybe olyan jó lehet beletemetni arcodat.. az a nőies kisugárzás melynek a puszta gondolatától is elfog a vágy..

Mielőtt azt hinnéd kedves olvasóm hogy hiányzik az életemből a sóvárgó férfitekintet, a férfivágy vagy az erotika, közlöm, hogy szó sincs erről! Más hiányzik! Az érzés, hogy szeretnek, mert nő vagy! Nem a csillogó tekintetű, játékos és csábító férfitekintet, hanem a szerető, gyengéd mégis vágyakozó szemek.

Hiányzik a családom. Nem az az igazi, ami van, hanem az a másik fajta... aki támogat, biztat, megvéd, távolról szemmel tart, szeret.

Hiányzik a nevetés. Nem az, amit olykor kieresztek magamból, hanem az a másik fajta.. a szívből jövő, gondtalan, feltöltő, szabad nevetés.

Hiányzol! Hiányzik a hangod, a gesztusaid, a járásod, a tekinteted, okos megnyilvánulásaid, mosolyod, nevetésed, még az is amikor beszélsz álmodban.. hiányzik ahogy férfilétedre a konyhában magabiztosan pillanatok alatt készíted el az ebédet. Hiányzik ahogy szeretgeted a kutyádat, hiányoznak az üzeneteid. Hiányzik ahogy megkérsz vigyázzak rád! És persze hiányzik az ölelésed, még akkor is ha nem szerettél.. Hiányzik ahogy visszanézel és rámkacsintasz mikor elválunk és két hétig nem látjuk egymást mert elutazol. Tudom, hogy a világ másik felén is van valaki aki ugyanígy érez irántad mint én, mégis visszavárlak! Hiú, be nem vallott remények miatt.

Fáj ez a hiány.

Úgy érzem pótolhatatlan vagy, csak melletted lehettem volna jobb és több, csak te tudod kiváltanai az érzést, melytől a világ értelmes kerek egész lesz.

Sokáig leszel még mellettem - írtad!

Nem akarom hogy kikerülj az életemből - írtam.

Néhány nap múlva elszakítottuk a köztünk lévő kapcsokat. Még próbálkoztál egyszer, de én akkor már döntöttem.

A hiány fáj. Be kel tölteni az űrt valamivel de egyelőre nem találtam megfelelő fajsúlyú töltőanyagot. Egy olyan másik fajtát... egy becsületeset...

Napi szokásos szörfölés a hírportálokon, facebookon, rendszeresen követett oldalaimon. Bedepizek a hírektől, lehet hogy hírelvonókúrát kellene tartanom? Nem tűnik rossz ötletnek..

Elszívok egy szál cigarettát, szigorúan itthon.. úgyis le kell szoknom, majd..

Tovább keresgélek a neten, majd rábukkanok egy egészen érdekes blogra, egy ismerős facebookos ajánlása alapján. Elkezdem olvasni, és érzem amint visszatér belém az élet, az érdeklődés, hírdepresszióm is eltűnőben, amikor is... egy hirtelen gondolattól vagy inkább érzéstől megvezetve, gyorsan bezárom az oldalt. NNNa ezt hívom én örömmegszakításnak. Mert még nem vagyok ott, hogy kapcsolódjak a jó dolgokhoz. Hogy kapcsolódjak önmagamhoz. A jobbik énemhez..

Én a békés megoldások híve vagyok, de úgy tűnik vannak emberek akik mosolyogva is képesek a bőröm alá mászni, felelősséget nem vállalni, beszédre nem hallgatni, megbeszélést elkerülni mint a tüzet és mindig a másikra mutogatni.

Kérlek istenem engedd hogy büntetlenül behúzzak ennek a pasinak egyet. Csak egyszer! Csak egyetlen egyszer. Én már annyit jártattam a számat hiába, agyamból kiűzni eddig nem sikerült teljesen (de nem adom fel!!!!). Nem gondolok a fehér elefántra. ;)

Ha egyszer megtehetném mit dühöm diktál, talán valami megmozdulna egyik vagy másik agyféltekéjében. Miért hogy egyesek képtelenek figyelni a másikra, csak saját szeretethiányos, kisebbrendűségi érzéstől meggyötört lelkük rögeszméire képesek koncentrálni. Kérlek istenem rázd fel valamivel az alapvetően nem rossz ember agyacskáját, értse meg már végre hogy nem lehet mások érzésein átgázolni. Illetve dehogynem lehet, de ettől nem lesznek sem okosabbak, sem szebbek, sem boldogabbak. Férfiasabbak pedig főleg nem!!

Kérlek istenem adj nekem erőt, hogy ne süllyedjek le odáig hogy valami olyat tegyek mely méltatlan hozzám, de mégis.. hadd húzzak be neki egyet..

Nem bírok az értetlenséggel mit kezdeni. Nem lehet egy nő és egy férfi ennyire értetlen egymással szemben. Nem és nem!! Biztos hogy ha akarják meg tudják egymást érteni. Igaz?

Csak hát ahhoz őszinteség kellene.

Az őszinteség nem félelmetes. A legjobb poziciót nyújtja, hogy megmutassuk bármilyen helyzetben megálljuk a helyünket. Még akkor is ha valaki visszaél igaz megnyilvánulásunkkal.

Istenem, adj erőt ahhoz, hogy ha nem húzhatok be neki egyet, csak egyet, megtaláljam lelki békém és végre hidegen hagyjon ez az ember, bármit tesz vagy mond.

Kérlek űzd ki belőlem a szerelmet, a szenvedélyt, ezt az elviselhetetlen szenvedést, és ígérem, akkor nem bántom az emberedet.. a teremtményedet.. hmm..Annyi megoldás lenne én mégsem találom a sajátomat, mert felkavar, vágyom rá, akarom és közben mégis csupán azt kérem ne érezzem mindezt!

Nem akarom szeretni!! Nem és nem!! Mert ez nem jó nekem!!

Hol van itt a szív és az ész egyensúlya? Hol van az én érdekem? Miért van bennem olyan érzelem mely nem az érdekemet szolgálja? Más érzéseket akarok!! MÁSOKAT!!

Igaz lehet??

Fogalmak, kérdések, melyek mostanában foglalkoztatnak:

KONFORMIZMUS

                                    PSZICHOLÓGIAI SZÜLETÉS: mostanában ismerkedtem meg ezzel a fogalommal, mindenkinek ajánlom..

    HOLLYWOODI MOSOLY                    

                                             A SZENVEDÉLY HONNANTÓL KÁROS?

            MAGÁNY NEM KELL, EGYEDÜLLÉT IGEN

 JÉÉ, TUDOK NYOMOZNI :)                                

                                         ÍRNI VAGY NEM ÍRNI, THIS IS THE QUESTION HERE!

            ÖRÖMMEGSZAKÍTÁS, TÉNYLEG VAN ILYEN

MIKOR NEVETTEM EGY JÓT UTOLJÁRA?

                                                DE IGEN VAN HUMORÉRZÉKEM!!! DE AMI ÉRZELMILEG FONTOS AZON NEM NEVETEK..

                                         T.I. - EGYSZER KIHEVEREM (HA MÁR EGYSZER KÖZSZEREPLŐ NEM CIKI LEÍRNI A MONOGRAMJÁT. SORRY!!)

                 FACEBOOK - HÚÚ EZ TÉNYLEG FÜGGŐSÉGET OKOZ

    ÉN MÁRPEDIG LESZOKOM A DOHÁNYZÁSRÓL!!!           

                                                  ELBORZASZT A JAPÁN FÖLDRENGÉS! DE! MIT TESZ A FELKÉSZÜLTSÉG, SOKKAL TÖBBEN IS MEGHALHATTAK VOLNA, HA...

                MOSTANÁBAN NEM BÍROM MÁSOK PANASZÁT, DE CSAK AKKOR HA MÁST SEM TESZNEK CSAK PANASZKODNAK!

                      EGYEDÜL MI ÉRTELME BÁRMINEK?? TÁRSAS LÁNY VAGYOK A JAVÁBÓL!

                           ÉRZELEM NÉLKÜL SEMMIT NEM ÉR AZ ÉRTELEM!

               A TÖBBIRŐL: NÉMA CSEND

T mint tanulság. Hogy ezt levonhassam először is hajlandónak kell mutatkoznom szembenézni a valósággal. Kőkeményen. NNa ettől néha igazán ki lehet borulni, mert ez az úgynevezett valóság lehet lelombozó, szomorú, dűhítő, ilyesmi. Első lépésként kiborulok. Sírok, telefon után kapkodok, elkeseredek, panaszkodok, dühöngök. Úgy tűnik feladom. De mégsem, mert tudom nem tehetem meg. Megoldást kell keresni. Megoldást mely lehet kielégítő, elfogadható, megkönnyebbülést hozó, de tökéletes nem feltétlenül. Mert nem létezik tökéletesség. Nincs olyan! Következő lépésként ezt kell elfogadni. Ez megint kiborító, dühítő, elkeserítő, elkedvetlenítő. Aztán helyre rakom magamban ezt is. Micsoda botorság. Tökéletesség. Lehet tökéletes egy pillanat. Bennem. Mikor nem az elképzelt tökéletesség valósul meg, hanem az átélt pillanat kelti a teljesség érzését..

T mint tanulság. Mostanság egy dolgot tudok tanulságként megfogalmazni: elsősorban magamra számíthatok, másodsorban is, harmadsorban szintén és ha utamba kerül valaki aki keresztezi életemet és rövid időre megkönnyíti azt, hálás lehetek, örülhetek neki, de akkor sem felejthetem, hogy magamra hallgassak, mert a fontos dolgokban úgyis egyedül vagyok, bárki is szegődik mellém az úton, küzdeni nekem kell..magamért.. ezt nem felejthetem.

Biztosan ismered a klasszikus mondást, ami nem hajlik, az törik.

De ismered-e az érzést, amikor meg kell törni ahhoz hogy be tudj fogadni érzéseket, szavakat, gesztusokat, mert ha nem teszed, akkor bármennyire is nyújtod ki karodat, nem éred el, nem tudod átérezni, feldolgozni, kezelni a feléd érkező impulzusokat, emberi reakciókat, környezeti ingereket. Távolság lesz közted és a világ között. Távol leszel a melletted ülő embertől, távol leszel a rád mosolygótól és távol leszel attól is aki esetleg szeretni tudna téged.

Ugyan visszamosolyogsz, kedves vagy, kommunikálsz, adnál valamit magadból a másiknak, de az a fránya távolság sehogy sem akar csökkenni.

Nem vagy rugalmas, nem tudsz lélekben hozzáhajolni, csak keményen, átmenetek nélkül. Finomságaid eltúlzottak, hiszen nem érzésből születnek, csupán akaratból.

Akarsz. A távolságokat akarással próbálod leküzdeni. Vágyakozásod tárgyát akarattal akarod megszerezni, a benned lévő fájdalomra, hiányra pakolod rá mosolyodat, háládat, elismerésedet, kötődésedet, függésedet, meg AKAROD szerezni amire szükséged van, legyen az egy érzés, ember, kaland, élmény, tulajdonság, érzed hogy kell neked. Finomabb eszközök híján belemarkolnál a jóba, az értékbe, de kifoyik ujjaid közül, megtartani nem tudod, nem válik részeddé.

Mi segíthet? Nem tudom a receptet, de olykor törés nélkül nem megy. És nem könnyű megtörni.. nem könnyű félretenni a benned lakozó képet magadról, a büszkeségedet, az akarásodat. Nem könnyű gyengének mutatkozni, nagyon nehéz belátni, hogy igenis szükséged van barátaid, vagy valaki más támogatására, segítségére, még akkor is ha nem úgy segítenek ahogyan azt te szeretnéd. Mert ha azt tennék, csak mgerősítenék eddigi énedet, maradnál ott távol mindentől, odaszegeznének.

Rugalmatlan voltam, s vagyok, így most töredezek. Letörnek belőlem részek, így adnak teret valami másnak. Annak, amire valóban szükségem van. Lassan letöredeznek hisztis megnyilvánulásaim, letöredezik hiú akarásom, követelésem, elvárásaim, lemálik túlzott féltékenységem, kishitűségem, önutálatom. Elkopnak manírjaim, talán felépített falaim és összedőlnek egyszer.

Kezdem megérteni, hogy mit jelent a valódi elfogadás és szeretet. Kezdem megérezni hogy nem magamat kell utálnom ha valakivel nem tudok együtt rezegni, pedig más vágyam sincs. Nem az én hibám. Csupán itt tartok.

Mondhatnám szerencsém lett, mások azt mondják ennek így kellett lennie. Vannak akik azt vallják, ha jó irányba haladsz, jót akarsz, nem állsz ellen, akkor megtalál mindaz amire szükséged van, ami fejleszt. Talán így van.

Sorsom emberek közé vetett, akik barátokként csiszolgatják, ha kell kalapáccsal verik le rólam önsorsrontó dühömet, lázadásomat, ellenállásomat. Óvnak és csiszolnak. És most tanulok nem ellenállni.

Hagyni.

Nagy küzdelmek ezek belül, hiszen magunkat meggyőzni a legnehezebb. Elfogadni ami vagyok, ahol tartok, hiszen máshogy hogyan is tehetném meg a következő lépést. Honnan tudnám mi is a következő.

És csak így kerülhetek közel a világhoz, a barátaimhoz, a szeretteimhez, a szerelemhez.. de már tudjátok mi következik..önmagamhoz. ;)

Szerelmem talán kapaszkodássá vált, és talán nem azt rejti magában, vagy nem úgy, ahogy én azt elképzeltem. Eldobom ideámat. Nem tehetek mást ezen a ponton.

Úgy érzem vesztettem, de veszteségem talán egy még nagyobb nyereséget rejt magában. De először meg kell tanulnom veszíteni.

Van valaki aki a legtöbbet jelenti számomra, de nem tudok neki adni. Azt nem amit én szeretnék, talán valami mást. Amit nem akartam, de neki jelent valamit.

Elengedném magam, tegyen az élet velem amit akar, de egyelőre nem tudom hogyan kell. Félek ha elengedem magam, csak az üresség marad, és mit kezdjek én azzal? Mivel töltsem meg?

Negatívat adok annak, akinek mindent szeretnék odaadni. Szenvedés.

Képtelen vagyok az elém dobott lehetőségekkel mit kezdeni.

Talán meg kell élnem ezt az ürességet. Talán tényleg nincs más út.

Szerelem helyett talán segítséget kapok. De én szerelemért üvöltök! Holott mit is kezdenék vele..

Most érzem minden porcikámon azt az alapvető igazságot, hogy meghatároz a környezetem, meghatároz miben éltem eddig és ezáltal mi az amit tudok kezelni és mi az amit nem. Mert hiába találom meg a számomra megfelelő embereket, ha nem tudok velük kommunikálni, nem tudok hozzájuk közel kerülni, számomra oly szerethetőek és mégis távol vannak. Ismerősek a lelkemnek, de ismeretlenek a tapasztalatomnak. És hiába vagyok bátor, kitartó, hiába vetem bele magam a számomra szükséges élethelyzetekbe, hiába megyek a szívemhez közel álló emberekhez tűzközelbe, ha nem tudom hogyan is működnek és hogyan működhetnék jól köztük.

Részlet egy mai telefonbeszélgetésből:

   - Azért vannak olyan emberek akikkel laza tudsz lenni?

   - Igen vannak. Velük jól tudok beszélgetni, jó velük kirándulni, elengedni magam, nevetni, zülleni, moziba menni. Velük magamat tudom adni. De valami mindig hiányzik!

    - Micsoda?

    - Nem is tudom. Ők nem azok az emberek akiket igazán szeretek.

    - Gondoltam.

    -  De köztük jól tudok működni. Akiket szívből szeretek azokkal nem tudok mit kezdeni. Mert ők nem olyanok, mint akik között fenőttem.

És egyfolytában olyanok közé törekszem akiket szeretek. Nem tudom hogy szeressem őket. Nem tudom hogyan éljek köztük. Mit mondjak, mit mutassak meg magamból. Nem hasonlít az érzelemvilágunk, nem hasonlít a reakciónk, nem hasonlít az életünk, csupán a világlátásunk közös.

És mégis.. nem akarok hátralépni, nem akarom a kényelmes társaságot.

Küzdök, magammal.

Keresem az utam, talán hagyni kellene hogy rámtaláljon. Talán félretehetném büszkeségem és hagyhatnám a dolgokat a maguk módján működni.

Talán bízhatnék benne, hogy alakulhat jól is. Ha hagynám és támogatnám. HAGYNÁM ÉS TÁMOGATNÁM!

Jelentem, még mindig nem találtam meg az utam, ami azért vicces, mert talán éppen ez az utam, a keresgélés.

Önbizalomhiány terén még mindig rosszul állok. Egyfolytában dolgozom ennek javításán, keményen küzdök, emberek közé megyek, időnként célokat tűzök ki, csak éppen nehezen szabadulok a gondolattól, hogy mint nő hogy állom meg a helyem..

Sok minden hiányzik az elmúlt évekből, de vesszen aminek vesznie kell, és jöjjön aminek jönnie kell :))

Néha ide téved egy-egy ember, néha, őt külön személyesen üdvözlöm. :) Boldog új évet, bárki is vagy! :)

És elismerem ezeknek a soroknak nem sok értelme van, mármint ide firkantani, csak egyszerűen jólesett. :) Egészségünkre!

Itt vagyok ezzel a nagy-nagy akaratnélküliséggel. Hééé, én nem tudom mit szeretnék, mit akarok, mi a célom, mit dolgoznék... mivégre ez az üres szólam?

Igazán bevállalhatnám az őszinteséget akkor is ha az érzelmeimről van szó. Mert én bizony első vagyok az elsők között ha fel kell vállalni tetteimet, ha be kell ismernem felelősségemet. De ha megkérdezik tőlem mit is szeretnék igazán, csak hebegek-habogok, körbeírok, magyarázok, míg meg nem jelenik az érzés, majd a gondolat: Anita, ez igazán kínos!! Hát az!

A fő baj, ha nem tudod mit akarsz, hogy tutira nem a saját életedet fogod élni, hanem valaki másét, vagy valaki(k) elvárasai szerint rendezed be napjaidat. Na ez a valódi tévút. Ha szerencséd van, kapsz egy óriási pofont az élettől, és ha tényleg szerencsés vagy, a környezeted melléd áll a bajban, és akkor rájössz hogy hoppá, élhetnék máshogy is, ha végre valóban a saját szájam íze szerint válogatnám meg mit is engedek be ebbe a néhány évtizedbe ami megadatott nekem.

Igazából nincs olyan hogy valaki ne tudná mit akar igazán. Inkább olyan van, hogy keveset próbált ki az életből, és ha megnyitná vágyai kapuját, rázúdulna a nagy káosz, mert hirtelen olyan sok mindent szeretne, hogy nem is tudná hova kapjon. Hát itt tartok.

Eltolom magamtól a közelgő karácsonyt, mert most ezt igazán neee, na nem azért mintha bármi bajom lenne ezzel az ünneppel, amit mindig is szépnek és fontosnak tartottam, inkább figyelmem másra irányul, nincs kedvem a karácsony külsőségeibe temetni fájdalmaimat, nincs kedvem további önáltatásra. Az idei ünnep kissé üresnek tűnik számomra, de ez csak a saját életem üresége nem magáé az ünnepé.

De mielőtt az önsajnálat vádjával illetne bárki, elmondom, hogy körülöttem vannak boldog emberek, önmegvalósító emberek, és lassanként én is kiderítem mi is az ami vonz az élet nevű kavalkádból, kipróbálom majd kiválasztom a számomra érdekes élethozzávalókat, érzek és döntök, sírok és nevetek, fájok és örülök, szóval nincs ok aggodalomra, csupán azt kell elfogadnom, hogy ez is egy út, ezt kell járnom, keresni, még akkor is ha némileg lemaradtam ebben a nagy előrejutási, önállósodási, önmegvalósítási feladatban.

Eljön a nap, amikor nem csupán azt komuunikálom majd, legyen amit akarsz, hanem határozottan, egyenes gerinccel tudom majd mondani: EZT AKAROM..

:)

....jövőm még nincsen, a múltam már nem kell...

Két ügyvéd beszélgetése nagyon kijózanító tud lenni. Ajánlom minden valóságtól menekülőnek!

"...ahhoz, hogy egy embernek saját akarata legyen, önálló elképzelése magáról, a világról, egyéni szerepéről és magatartásáról a társadalomban, ahhoz kell valami, amit úgy hívnak Én. Ego. Egy személy Énje vagy egoja az, ami az embert belülről mozgatja pszichésen. Vannak különböző dolgok, amelyeket szeret, amelyek csábítják, más dolgokat utál vagy undorodik ezektől, van, aminek az irányában közömbös - ..."

                                                                                         Popper Péter

És  milyen sokan vagyunk, kik éntelenül mozgunk a világban, mert egonkat elnyomta a félelem, a szorongás, a hatalom, a szülői parancs, bármi.. Éntelenül tessszük dolgainkat, a felvillanó vágyakat rekordsebességgel eltemetjük, vagy csupán álmokként dédelgetjük, hátha egyszer történik valami, ami kiszabadítja a jól elzárt szellemet a palackból. És kiszabadítja? Vágyakozni az érzés után hogy otthonosan mozogsz az életedben, vágyakozni a szabadságra, mely nem csupán a lehetőségek kulcsát hozza magával, de a szerelem kiteljesedésének is alapfeltétele. Vágyakozni Önmagad után!!

Identitás. Elkerülhetetlen hogy identitásunk szerves részét képezze a család, mely jó esetben egy értékeket képviselő és átadó közösség, egy támogató háttér, de a legtöbbünknél csupán a valahová tartozást, a gyökereket képviseli a családunk. Legyen az bármilyen, de azért mégiscsak család. És mi van akkor, ha ez a stabil valahová tartozom érzés átfordul 'én nem akarok ide tartozni' érzésbe, gondolatba, vergődésbe. Elszakadhatsz. Szíve joga minden embernek hogy a számára nem egészséges környezetből kiszakadjon, megteheti magáért, az életéért, a jövőért.

Immár identitás és Ego nélkül létezni nem egyszerű állapot, de azért reménykeltő hogy Önmagunk csírája nem irtható ki, a vágy a teljes megélésre meg KELL hogy maradjon, különben csak egy élettelen de mégis szerves anyag marad hátra az emberből.

Visszatalálás Önmagamhoz, pontosabban Önmagam felfedezése, megtalálása hangozzék mégoly közhelyesen is, bizony nem kis feladat. Kitűzhető-e célként, vagy az út során találhatom meg akit keresek? Gyanítom ez utóbbi lehet az igaz.

Belülről mozgatja pszichésen - írja Popper Péter, és itt a hangsúly, belülről, belülről és még egyszer belülről, átszűrve  a kinti zajokat, csendeket és fényeket, megszűröd, át az Éneden, majd megnyilvánulsz és láthatóvá válsz. (Na jó, hagyjatok az Avatarral! :) )

Családi identitásomat immár eldobva, bele nem kapaszkodhatok többé, így adatott meg a lehetőség hogy keressek másikat, mely belőlem fakad, mely teljesen én vagyok.

Közelgő szülinapom alkalmából talán megajándékozom magam valamivel: saját magammal! :)

Február 25-én éjszaka megcsörent a telefonom. Ezzel kezdődött életem új időszaka, azóta olyan dolgokat teszek amelyekre már több évtizede mondom, hogy: NEM!

Február 26: bekapcsolom az RTLklub esti híradóját, a vezető hír az életemet megváltoztató eseményről szól, de az elhangzottak nagy részének köze sincs a valósághoz. Persze tudom én jó sajtómunkáshoz illően hogy reklamálni nem érdemes, mindez csak idióta showműsor és a 'feltételezett' szóval minden hülyeséget ki lehet védeni. Különben is, ki hibázott? A szennyes bulvár szerkesztője vagy a rendőrség sajtóosztálya?

Egy város szegezte rám tekintetét, kérdeztek, támogattak, sok-sok idegen ismerősként üdvözölt, a szokásosnál ötvenszer több köszönés, míg én álltam a sarat, mai napig minden nap kiállok egy kisváros 'nyilvánossága' elé, holott ez  a történet NEM RÓLAM SZÓL! Ó, a család! :)

Barátaimnak két hónapig naponta szolgáltattam a megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb élethelyzeteket, emberi reakciókat. Senki nem fordul el tőlem családom tette (és feltételezett tette) miatt, őszinte elbeszélésem sokakat zavarba hozott.

Rendkívül sok kedvességgel és némi segítséggel is találkozom naponta. Megdöbbenek!

Szavak kerülnek elő, melyeket nem érzek magaménak, nem gondolom, hogy életem részének kell lenniük. Kábítószer, rendőrségi korrupció, hazudós ügyvéd, telefonlehallgatás (a T-Mobil szerint ez Magyarországon lehetetlen!!!), beszélő, BVI, danubia és kőperszalag.

Nagy dolog amit teszel, emberfeletti - mondják mostanában néhányan. Nem, nem az. Akkor veregessétek a vállam, ha boldognak láttok, akkor dicsérjetek ha megtanulok egy hullámhosszra kerülni azzal akire nagyon vágyom. Akkor lássatok bennem pozitív példát ha valami valódi teljesítményt tudok felmutatni és ne akkor amikor csupán összeroppanás nélkül, gyakran mosolyogva viselem családi örökségem.

Egyetlen embernek nem mondtam el a tévé, a helyi sajtó és egy kisváros által megrágott történetemet. Titkolom. Mert nem ismer, mert korábban sem nyíltam meg neki, pedig ő az aki egyetlen gesztusával túltesz egy 18 ezer lakosú város kedvességén. Ő nem tudja miért hagytam el a fővárost, miért találkozunk oly ritkán és azt sem sejtheti, hogy a vele töltött néhány óra felér egy életmentő lelki műtéttel.

Tudta nélkül tartja bennem a lelket, csupán azzal hogy van. Még ha távol is, még ha csak egy kaland is vagyok neki. Vagy más.. nem tudom..

...úgyis csak az számít amit bensődben magaddal cipelsz--

Lassan visszatér életem régi kerékvágásába, három hónap krimi, bűnügy, kutyahalál, önfenntartás próbálkozás, vidéki élet után, visszatérek a fővárosba, megszokott de nem otthonos közegembe, vissza régi életembe. De lehet-e minden ugyanolyan, lehet-e ott folytatni ahol abbamaradt, vagyis a megoldatlan problémák tengerében?

Három hónap őrület, a gyökerekhez való visszatérés után ott találom magam ismét a semmi közepén?

Most mi van?-kérdezhetném, mindig tudtam, bevallottam, kimondtam a meg nem oldott dolgokat magunkkal cipeljük a világ végére is. Talán tényleg csak lazábban kellene vennem.. ellazultan mosolyogni, élvezni ami van, de valahogy nem megy.. beleszokom a jelenbe, majd várom az eget-földet megrázó változást. De amikor nem én szabom meg a változás irányát, az valami meglepő módon jelentkezik.

Szóval hogyan tovább? Mi adhat lökést, újabb lökést ami végre a saját utamra taszigálna vagy egyszerűen rádobna, oda kényszerítene?

Vajon olvassa-e valaki most soraimat? Nem lehetetlen, hogy miközben ezeket írom, rögtön regisztrálják, feljegyzik, elrakják, megfigyelik. Ennyit a szabadságról.. mert vajon mennyire vagyunk szabadok, és min múlik ez?  A képességeken? A hatalmon? Pénzen? Kapcsolatokon? Vagy hogy melyik kasztba születtél vagy verekedted, ügyeskedted be magad?

De nem is ez a kérdés számomra. Hanem hogy miért nem találom én az utamat, miért nem tudom sohasem merre tovább, hogyan, kivel és miért? Útmutatónk bennünk van, kövesd a poztív érzéseidet, milyen egyszerűen hangzik. Kövesd a benned megszülető örömöt, szeretetet, lelkesedést, kíváncságot, kövesd a szívedet.. Miyen közhelyes, s mégis milyen nehéz..

Vajon kell-e hogy kihunyjon, vagy inkább hagyni hogy erőt adjon? Kell-e hogy halványuljon vagy inkább örökké megmaradjon?

Ki nem teljesedett szerelmek, reményt adó emlékek.. remény, hogy létezik még miért érdemes küzdeni, mit érdemes keresni, amiért érdemes a legnehezebb időszakban is nevetni. Igen, van ilyen. Hiszem, hogy igazán nagy dolog történik ha találkozom valami széppel, valami értékkel, bármivel, mi örökké részem lesz, épít, tanít, szeretni kényszerít..

Az életem egy perc alatt vagy egy pillanat alatt változott meg. Persze minden csak egy folyamat eredménye lehet, mely folyamat egy krimibe csöppentett. Valódi, életízű, keserű, tele tanulsággal, sőt, humorral, barátság, kisvárosi fények, szagok és hangulatok, de én visszavágyok, ide, ide, édes Budapest, hol szívem dobog, csak itt, csak itt. Egy pillanatra visszajöttem hozzád, de jövök én még, mert nem hagyhatom hogy beszippantson a szabolcsi kisvárosi élet., NEM! Én már régen kiszakadtam, nem megyek hozzád vissza, önző módon magam fogom építeni, remélve hogy ez másnak is így jó! Igaz, így Jó?

Úgysem hinnétek el..

Ugyan hivatalosan egy már nem létező blogba írok most, de ez is csak azt mutatja, hogy az utóbbi időben nehezen tartottam magam terveimhez.

Nem igazán tudtam mit veszíthetek ha nem változtatok, ha nem veszem komolyan szükségleteimet, magamnak tett ígéreteimet. Az igazi változáshoz néha az kell hogy közelébe kerülj annak ami számodra érték, majd egyszerűen elveszítsd.. És ekkor rádöbbenek, hogy van mit veszítenem ha nem bújok ki csigaházamból és nem mutatom meg magamat másoknak és Önmagamnak!

Rádöbbenek miért kell végre félretennem védőburkomat, levetni álarcaimat, szembe menni félelmeimmel. Rádöbbenek, hogy van még valami ami fontos nekem, van még olyan amire szükségem van de nincs jelen az életemben és ez a ráeszmélés felhevíti harcikedvemet.

Mikor egy pillanatra megérinthetek valami igazán fontosat, mikor egy pillanatra megérinti a lelkem valami igazán szép és emberi, akkor látom mennyi álságos dologgal vettem körbe magam, melyekre soha nem volt szükségem, mára pedig elviselhetetlenné vált jelenlétük.

Mikor egy pillanatra egészen közel érzem magam egy álomhoz, akkor megértem, hogy létezik és remélem, hogy ez a pillanat a jövőben lehet igazabb, valódibb, az enyém...

Elveszítem fizikailag, de belül már a részemmé vált.. talán mindig is az volt.. mégis megváltoztatott, jobbá tett, fájdalmat okozott, de éppen ez értette meg velem, hogy van mit veszítenem.

Így komolyodik meg az ember.

Jó éjt vagy jó munkát! :)

Csetlik-botlik, elesik majd feláll.

Csetlik-botlik, elesik és újra feláll.

Csetlik-botlik, elesik, megijjed, feltápászkodik.

Csetlik-botlik, megtorpan majd megáll.

Álldogál egy darabig, elfárad és leül.

Sokáig üldögél, feláll, körbenéz.

Csetlik-botlik, megijjed és leül.

Üldögél egy darabig, unatkozik, olvasgat egy kicsit. Ez tetszik neki.

Olvasgat, álmodozik.

Álmodozik.

Elalszik. Álmodik.

Felébred, olvasgat újra. Álmodozik. Álmodik. Arról, hogy tud járni.

Feláll, körbenéz, kinyitja az ablakot, vidáman betűz a nap. Átjárja a melegség, mosolyog.

Kinéz az utcára, meglátja a többi csetlő-botló embert. Gyorsan leül.

Megijjedt.

Álmodik,

Felkel,

Kinéz,

Leül.

Nem álmodik. Alszik. Felkel, fél.

Átjárja a rettegés, rájuk gondol. Ő járni akar.

Újra álmodik, felkel, csetlik-botlik, nagyon fél, de azért is, csetlik-botlik, csetlik-botlik, járni fog, ha addig él is, járni fog, mert tudja ha elindul találkozhat a többi járni tudóval. De csak akkor!