Vagy írhattam volna, hogy after my last word.. Vagy benevezhettem volna  a vesztesek bloggere címre?? Ó drága barátaim, ellenségeim, szeretőim, vagy mifene..

Igen, lezártam blogomat, mégis írok ide... talán a részegségemnek köszönhető.. ma megejtettem negyedéves züllésemet, egyedül, szánalmasan.. és részegen írni jó! Részegen írni kell!

Ma megtudtam , hogy újra fel kellene öltenem társadalmi arcomat, mert azt szeretik, az nyerő.. de vajon melyiket???? A volt főszerkesztő sikeres arcát? Vagy a csinos nő csábos mosolygó képét? Vagy az individualista, önálló, magát munka nélkül is eltartó nő szerepét? NNNa, melyik tetszik?? Gonosz vagyok igaz? És cinikus. Nem egészséges hozzáállás tudom én. De NYERŐ!! Mert bizony barátaim, a felszínes emberi lélek erre bukik! És lehetnék még olyan sok minden. Mert egy éles logika, nagy mell, szexi fenék, kedves mosoly oly sok mindenre képessé tesz. De nem, nekem ez nem elég! Én önmagamat akarom és önmagam elfogadását. És nem akarom gyűlölni az embereket, még azokat sem, akik ezekre  a felszínes dolgokra buknak. Megértem őket. Csak ezzel a fene nagy megértéssel az a baj, hogy közben a saját igényeim és szükségleteim a háttérbe szorulnak. Tudom én!!

Félretettem ezeket az álarcokat. Felvettem a naív szerepet. Gondoltam attól érzékenyebbnek, emberibbnek látszok. Dehát továbbra is csak egy cinikus, dühös, szeretethiányos nő maradtam. Íme ÉN! De ez nem nagyon tetszett senkinek. Megértem!! Ettől inkább szánalmas lettem a szemetekben..

Ismerem én a siker összes szabályát, tudom én hogyan kell szimpatikusnak látszani, na de emberek, amíg ezeket csak eljátszuk, nem ér semmit!!

Gusztustalan dolog az önsajnálat, az önmegvetés meg szánalmas!

Így működünk! EZ VAN! 

Persze ott mélyen még hiszek. Hogy ezek mégsem csak szerepek, hogy lehet énné válni szimpatikusan, bár én nem sok ilyen emberrel találkoztam. De biztosan csak nem volt szerencsém..

Nem érdekel az álarcod!!!!!! Téged akarlak!!! Bármilyen vagy!!! És bocs, hogy nem vagyok elég közszolgálati!!

Jó éjszakát vagy jó munkát!!! :-)

Itt a blogom vége, bevégezte, bevégeztem. Átadom helyem másnak, hisz mit mondhatnék itt amit ne mondhatnék el élőszóban.. és egyébként is..

Olvassatok valami okosat, értékeset.. majd én is azt teszem..

És búcsúzásként idelinkelem kedvenc posztomat, azt hiszem ebben most minden benne van:

"Korunk a szégyen kultúrája"

 EZT KÍVÁNTA A PILLANAT

Találtam egy cikket az írás gyógyító hatásáról, bár azt hiszem ez sok újat már nem mond nekünk énblogíróknak.

http://mipszi.hu/cikk/091129-iras-gyogyit?page=0,0

Sokszor sokan szidták már ezt az öncélúnak tűnő műfajt, pedig hát igenis sokan olvassák ezeket a blogokat, igenis szükség van rá hogy lássuk mennyire hasonló gondokkal küzdünk, és mindenki mást és máshogy tud kifejezni, megfogni, láttatni az életből. Az énblogíró célja szerintem nem feltétlenül a sok-sok olvasó begyűjtése, persze jó érzés ha valaki kíváncsi a gondolatainkra. Jót tesz az önbecsülésnek, jó érzés ha megértenek és olykor így is fel lehet dolgozni egy problémát. Na mindegy én nem puffogtatom itt most a közhelyeket, aki csinálja tudja milyen, aki meg nem hisz benne, azt nem én fogom meggyőzni. Mert én már régen nem győzködök. Senkit, semmiről.

...leülök ide a gép elé, négy napja még egy pohár vörös bort is idekészítek, majd írok valamit a blogomba. Majd csörög a telefon, jön egy sms és az írást megszakítom vagy egyszerűen csak kitörlöm a sorokat.

Közlésvágyam nyilván nem a blogom felé irányul, én mégis idetelepedek, és mellébeszélek. Hátha ez hoz valami megkönnyebülést. De nem hoz. Mert a valódi mondanivalóm bennem marad, fogalmazódik, kerekedik, de igazából nem kívánkoznak egy blog oldalaira..

Pedig oly sok mindenről írhatnék, ami nem csupán rólam szól. Például a politikáról. NNa, nyugi!! Hátha marad még itthon néhány nem csupán a hatalomkarriertől megrészegült gondolkodó, aki lát abban értelmet, hogy küzdjön, alakítson, tegyen, írjon, mozgósítson; valami emberibb, működőbb, nem csupán érdekelveken alapuló tetteket hajtson végre, valaki, mondjuk Te, vagy én, vagy mondjuk Ő, és hagynak, és támogatnak, és támogatsz és támogatlak, és megcsináljuk, vagy megcsinálja.. de amíg csak címkézve vagyok, meg Te is (de ne panaszkodj, légy karakán kiállású, ez a politika, mondják, viseld a mocskolódást, maximum cinikusan nevetsz egy jót Rajtuk) még a kedved is elmehet ettől az egész kritikán aluli színjátéknak sem nevezhető ócska értelmetlenségtől. Na mindegy..

Vagy írhatnék a szerelemről, az emberi kapcsolatokról, csak úgy, az mindenkit érdekel. És mindenkit érint. De mivel ez kétszemélyes műfaj, tiszteletben tartom a másik felet ezért inkább hallgatok itt nagyokat ez ügyben.

Esetleg pszichologizálhatnék tovább, de valahogy már az sem kívánkozik ide, mert ami ebből foglalkoztat, az éppen arról szól, hogy ne magamra figyeljek folyton ha el akarom kerülni a szociális szorongást, ha célt akarok találni, ha jó emberi kapcsolatokat akarok és egyáltalán cselekvő ember akarok lenni. Figyeljek a külvilágra. NNa azért jöjjön néhány kis idézet:

"Az elhatározások nem a formálódásuk pillanatában  hatnak az agyra, hanem akkor, amikor motorikus hatásokat váltanak ki, azaz cselekvésre serkentenek. Nem számít mennyi bölcsesség  birtokában vagy, az sem, milyen igazi erényeket táplálsz magadban. Ha nem ragadsz meg minden alkalmat, hogy cselekedj, jellemedben nem következik be pozitív változás. 'A jellem  - mondja J.S. Mill - tökéletesen kiformált akarat' Az akarat pedig - abban az értelemben ahogyan ezt a kifejezést használja - annak egysége, hogy milyen határozottan, milyen gyorsan és milyen egyértelműen cselekszel az élet váratlan pillanataiban."

 

"HA HAGYOD, HOGY EGY ELHATÁROZÁS VAGY EGY ŐSZINTE ÉRZÉS KIHUNYJON BENNED, MIELŐTT AZ CSELEKVÉS ÁLTAL GYÜMÖLCSÖT TEREMNE, ROSSZABBAT TESZEL, MINTHA EGY KEDVEZŐ LEHETŐSÉGET MULASZTANÁL EL. PASSZIVITÁSOD NEHEZÍTENI FOGJA, HOGY EGY KÖVETKEZŐ ELHATÁROZÁSOD, EGY KÖVETKEZŐ NEMES ÉRZÉSED CSELEKVÉSBEN ÖLTSÖN TESTET."

 

"A LÉNYEG AZ, HOGY A BENNED ÉBREDŐ ÉRZELMET NE HAGYD CSELEKVÉS NÉLKÜL ELPÁROLOGNI."

 

                                                    Willam James

 Ehhez kapcsolódóan leírhatnám hogyan hal ki az emberből a céltudatosság, mert megtanulja elnyomni a vágyak keltette késztetéseket, majd eljut oda, hogy már maga sem tudja megfogalmazni mit is akar, mert elnyomja céljait, legátolja, védekezik, fél, szorong kételkedik magában. Majd érvelhetnék amellett hogy milyen jó lenne ha kis hazánkban az oktatás minden szintjén bevezetnék a mentálhigiéniát, mert ha valahol itt aztán igazán nagy szükség lenne rá. Nna mindegy..

 De írhatnék mégiscsak magamról, hátha valakit a személyes érzések, élmények érdekelnek. Mégiscsak. Leírhatnám szépen, mennyire megbénít a félelem bizonyos dolgok kimondása előtt, ezért inkább hallgatok. Belekiabálhatnám a virtuális tér végtelenségébe, hogy 'nem mondhatom el senkinek, elmondom hát nektek idegeneknek', de belegondolva ez így nem teljesen igaz. Hiszen elmondhatnám érzéseimet, gondolataimat, ha elég bátor volnék szembenézni gyengeségemmel, sebezhetőségemmel. És elmondhatnám, hogy igazából annyira individualista lettem, hogy valósággal már képtelen vagyok kapcsolódni úgy igazán. Pedig belehalok hogy megélhessem milyen is az. NNa mindegy...

És mindeközben annyira de annyira tudom, érzem, hogy nagyon, de nagyon nem mindegy!!! Nem lenne szabad hallgatnom, tudom én..dehát..

Csak a vágyad irányított hozzám, nem a szereteted.

Mit kezdjek érzéseimmel?

Majd átalakítom.

Classic story

 - Te nagyságrendbe rakod a könyveidet?

(Szívesen elmesélném milyen az, ha egy kényszeres, takarítás és rendmániás szülő mellett nő fel az ember, és milyen az, ha minden kreatív kezdeményezésedet érdektelenség kíséri, vagy büntetés. Otthon így voltak a könyveink.)

Igen, a mai napig így rendeztem őket. Sok a polcom, sok az időm. De ma bedühödtem és rendezett káoszba raktam. Változott valami?

Ha nincs életcélod, majd kigondolsz valamit. Helyette!!! És most jobb??

Egy hajléktalan segítséget kér a buszmegállóban. Nincs kedvem a jól bevált, hatásos mondatomhoz, adok neki egy kis pénzt. Végülis annyi pénzt elverek, miért ne adnék. Egy idős úr a megállóban rámsandít. A hajléktalan cigit is kér. Azt is adok. Egy fiatal srác a megállóban végigmér. A hajléktalan mesél. Miskolci. Mint az Edda - gondolom. Megkérdezem mióta él az utcán. Megmondja és mesél. Hogy hogyan él, mivel fűt. Vigyázzon magára - mondom neki, majd felszállok a buszra. Hogy végigmértek az emberek mert szóba álltam egy hajléktalannal-gondolom. És akkor mi van? - nyugtatom meg magam.

Tévedés hogy elégedettnek kell lenni az életünkkel!! Igen annak kell, ha úgy érzed azt teszed amit akarsz, haladsz a célod felé, bármi is legyen az.. de ha nem így van, légy kegyetlenül elégedetlen - mondom magamnak. Emésszen az elégedetlenség, pusztulj bele, de tegyél végre valamit! Így nem szabad, így nem érdemes. Teljesen mindegy hogy úgy tűnik minden rendben körülötted. Túlságosan is. De én tudom, hogy nem így van. Félre a pökhendi elégedett mosollyal, nyugalommal. Hiszen nem jól van ez így. Csak védekezem, csak hárítok, kerülök, belepunnyadok a kényelmembe. Már hogy lenne ez jó?? Lázadok az állapotom ellen, lázadok a nyugalom és a kényelem ellen, mert elpusztít! Így kell ennek lennie, bárhova is vezet..

 Vajon érez irántam valamit? - fontolgatom magamban, mire egyszer csak megszólal: Te sajnos nem szeretsz engem.                  

Cinikus optimizmus nem létezik, ez nyilván valami önellentmondás. Próbáld ki! :-) (Bár valamiért minden gondolkodó ide sorolja magát..)

Persze nézhetjük máshonnan. A cinikus optimista az, aki nem bárgyún, vakhittel eltelve tekint reménykedve a jövő elé, hanem reálisan próbálja időnként megszemlélni a körülötte fortyogó élet nevű ki tudja micsodát, és még humora is van. (És némi egészséges önvédő agresszivitása. Ezt csak úgy mondom.) De azért hisz abban hogy mindenből kihozható valami jó.

Hát persze hogy kihozható. De tudod, hogy ennek ára van! Fizess!

Nem, azt hiszem mégsincs ilyen, hogy cinikus optimizmus. Annak mélyén bizony pesszimizmus van. Ez olyan mint a magabiztosnak látszó önbizalomhiányos. Kompenzál mint állat, és a sok- sok felszínes szemlélő be is dől neki. Közben belül marja a kétség, mert persze hogy igazából nem becsüli magát túl sokra. Na ilyen ez.

De igazából létezhet cinikus optimista! Mert az ember nem valami egyszerű, lineáris elven működő egyérzésű valami -elnézést, Valaki - akiben egyszerre csak egyfajta hozzállás működhet. Nem. És ha mégiscsak egyfajta értékrendszer erős valakiben, az egy nagyon elkötelezett ember, és az elkötelezettség egy tiszteletreméltó tulajdonság, meg különben is rendet teremt az életünkben, meg az úgynevezett értékrendszerünkben, és irányt ad, hogy merre felé is orientálódj úgy egyébként. Szóval ha rendes ember vagy, akkor már van sok-sok elkötelezettséged, és sok-sok kizárandó elv, ember(?), dolog, és tevékenyég is az életedben. Szóval ez ilyen, ára van. De ez már pesszimista felfogás. Az optimistát most nehezen tudom felvázolni, mert az lehet hogy nem lenne tőlem hiteles. A HITELESSÉG PEDIG NAGYON FONTOS!

Úgy tűnik elég ambivalens egy emberke vagyok, biztosan ismeritek a pszichológiából az ambivalensen kötődő embertípust, persze ha pechetek van akkor az életből is ismeritek, vagy esetleg engem ismertek. Attól tartok ez az ambivalencia nemcsak az emberi kötődésekre, de a világ szemlélésére is igaz lehet. (Ha valaki nem ismerné: létezik biztosan, bizonytalanul és ambivalensen kötődő ember. Ezt hasznos tudni! :-) )

No csak összehoztam egy posztot, anélkül hogy mutattam volna magamból valamit. Bár..

(A képillusztráció csak részben utal a szerzőre. )

Leporolom a nagykönyvet, lefújom fedlapjáról az állott porszemeket, felnyitom, belenézek. Muszáj beleolvasnom. A betűk megfakultak ugyan, olyannyira hogy számtalan oldal már szinte olvashatatlanná halványult. Sőt, vannak lapok melyek összeragadva örökre magukba zárták a múlt történéseit.

A Te padlásosodon is ott fekszik egy ilyen könyv. Több évtizedes, évszázados krónika, a múltad..

Időnként muszáj olvasgatnom. Otthonom meghitt, csendes falai között tisztulnak ki életem okságai.

Megmerevedett idő. Egy lelassult, változásokat csupán a spaletta rései között enyhe fénycsíkokként beengedő világ. Itt nőttem fel.

Csonka családban, szűk körben, szabályszerűen. Mindenem megvolt, mégis állandó hiányérzett kínzott. Sebességre, kitörésre, változásra, a nagyvilágra, izgalmakra, történésekre vágyva. Elfogadás, szeretet, csodálat, ölelés, kommunikáció után sóvárogva.

Megvizsgálom ki felnevelt, édesanyámat. Kitartóan, szabályszerűen, elvekkel és harcokkal viseli az éveket. De nem enged be semmit mi új. Csupán nővérem (az ordító farkas) és az én küzdelmem hatására nyit ajtót bárminek mit a fejlődés, a változás keltett életre. És mi küzdünk kitartóan, miközben pontosan érzékeljük e zártság eredményeit is, a kitartás, a régihez ragaszkodás patináns de fakuló fényét.

És nekem sem megy. Az új beengedése. Terveim a levegőben úsznak körülöttem, csupán ki kellene nyújtanom kezem, de nem megy. Minden sóvárgásom ellenére, csupán szívemet melengetik elképzeléseim, a holnapra hagyva a megvalósulást.

Új otthonomban a zsalugáter résein beszűrődő fénycsíkok hoznak morzsányi megújulást.

Közben küzdök, vitatkozok, érvelek, megmozgatok, de csupán ott belül, magamat. Egyik részem érzi a szükségesnek vélt lépések sürgető dallamát, míg racionális énem diktálja a szabályokat. Hogyan légy jó, értékes, becsületes, ne lépd át mások határait, segíts ahol szükséges, ne légy mások megcsalt reménye, magad hiú ígérete!

Hűt a racionalitás, majd feltüzel a sóvárgás!

Toporgok, egyet előre, majd vissza, büszkén állok a semmi közepén. Körülöttem zajong a világ, változik a díszlet, fogynak a szereplők, majd újak toppannak be, csupán egy gyors vendégségbe.

Kikukucskálok a spalettán, vagy a zsalugátert húzom el nagyobb fénynek adva teret és elém tárul a nagyvilág. Fellelkesült szívvel tervezek újra, álmodom az életet, a holnapot, majd visszamenekülök a mába. A megdermedt mába.

Minden egyes lépés a lemondás ígéretével kecsegtet csupán.

Nem tanultam meg a gondolatok életre váltását. Nem volt ki megtanítsa a változás mivel jár, hogyan működik, hogy lehet jó is, megváltó, előresodró, mindent felemelő. De a kitartást megtanultam. Ezért a hit, a fel nem adás.

Míg a világ lassulás után kiált, én inkább felgyorsulnék hozzá.

Bezárnám a nagykönyvet, magam mögött hagynám a poros múltat, de el nem felejtve olvasmányom tanulságát, új kötetbe, ropogós lapokra írnék egy nagy fordulatot, melyet megtettem, megléptem, mely izgalmas utakra vezetné hősömet, önmagamat.

Ez az én sztorim. Nem ide szántam, de nem mondhattam még el máshol. Nem mondhattam, mert túl nagy a félelmem, hogy történetem inkább eltávolítana hallgatómtól, minthogy közelebb hozna minket, mert ez a sztori annyira különbözik az Ő történetétől, hogy ki tudja e két kötet megférne-e egymás mellett egyetlen polcon, szorosan, időtállóan..

Még mindig bújkálok.. magam elől..

Dönts már, mondd már, mit szeretnél, miről álmodoznál?

Időnként megsúgom magamnak rejtett vágyaim, alig hallhatóan, de ez nem elég..

Máskor magam sem tudom mit mondhatnék, mit felelhetnék saját kérdésemre, csak érzem döntenem kell.

Ne engedd el oly könnyedén mi számodra értékes - mondom magamnak, majd kiáltom, hogy megértsem, hogy érezzem, hogy tudjam ez a helyes. Megtartani.

Az elején csupán egy gondolat, majd érzés, majd testet ölt, majd lépned kell, cselekedned, de egy a lényeg, ne engedd hogy a semmibe vesszen.

Elveszett már oly sok fontos érzés, oly sok vágy. Ragaszkodni muszáj, kötődni, s ha kell magamhoz láncolni, vagy magamat láncolni hozzá, ha máshogy nem megy...

Könnyedén mondtam le bármiről a múltban, majd keseregtem..

Ne engedd  elveszni mi szép, ne engedd elillanni minek súlya van benned, ne engedd eltűnni, minek értékét csak te láthatod!

Ne engedd el!

Kérlek egyszer, csak egyszer hadd érezzem, hogy nem engedsz el... s hátha egyszer nem tör össze a ragaszkodás---a ragaszkodásod.

Hadd érezzem, hogy nem vagyok súlytalan! 

Ma ez tetszett:

          " ...menj oda, ahova a kérdésed vezet!"

Talán ez az út. Megkeresni a választ a kérdésekre. De az eredeti szöveg nem az önmegismerésről szól, hanem a kíváncsiságról.

Az utóbbi néhány napban elmerengtem azon, hová tűnhetett régi tanulni vágyó, mindennek utánaolvasó énem? És ha mostanában tényleg csupán magamban és a lelki működésekben merültem el, miért is csodálkozom, hogy olykor úgy érzem a világ elszalad mellettem.

Még a természetes kíváncsiságomat is képes voltam elfojtani magamban. Talán fásultság volt ez, közöny. És  még valami. Az önbizalomhiány gyilkos, önkorlátozó hatása.

Persze kérdéseim mindig is voltak, csak az utóbbi években ezek elsősorban magamra irányultak. A világot már nem faggattam, hiszen mit tudhat az rólam...

Most újra  az élethez fordulok, kifelé. És ha az élet elfordul tőlem, nekem kell magamhoz csábítani.. Ennek pedig jelenleg egy módját látom, újra kíváncsivá válni rá. Kérdezni, kutatni, nézni, látni, megismerni. Egy kicsit teljesebben működni. És akkor végre azt érezhetem hogy nem én csábítgatom az életet, hanem Ő csábít el engem.. újra..

Az enyém olyan volt, úgyhogy az idén igazán bele kell húznom, ha a következő évbúcsúztatót emlékezetessé szeretném tenni..

Soha nem fordult még velem elő, hogy hajnali egykor úgy döntök, én akkor befejezném a szilveszterezést. Mindig is úgy gondoltam az új év várásának hajnalig tartó ünneplésbe kell torkollnia. Persze most is hajnalig tartott, hiszen csupán három órámba telt mire sikerült egy taxit szereznem, így reggel fél ötre haza is értem.

2010 első napja igazán magányos volt, hiányozni kezdett valaki, akit remélem két hét múlva újra megölelhetek, és abban is bízok, hogy egyre jobban felerősödik bennem a ma megjelent érzés: bizony szükségem van kötődésre, kötődni akarok, muszáj tartoznom valakihez, mert egyedül bizony nem megy...

 Húha, visszaszámlálás indul!! 

Végre elérkeztünk 2009 végéhez! :-)

Vidám estét kívánok mindenkinek!!

Alig négy óra múlva fel kellene ébrednem, persze ahhoz először el kellene aludnom, mert indul hajnali vonatom, mely visszavisz menekülő bázisomra, fővárosi lakásomba. Egy hét a családdal minden kétségemet eloszlatta afelől, miért is élek távol a gyökereimtől. Az ok, hogy továbblépjek, ez már nem kérdés. Kicsit sajnálom hogy évekig nem volt bennem annyi meggyőződés, önbizalom, hogy első vagy második felbukkanásra higgyek a saját gondolataimban és érzéseimben, mert így évekre volt szükség felbukkanó sejtéseim meggyőződéssé erősödéséhez.

Ma este már nem sok tennivalóm akadt, ezért könyvespolcaim egyikéről leemeltem egy-két régi-régi pszichológia könyvet, melyeknek tartalma már csak emlékfoszlányokként éltek bennem. Szerencsére ezeket a könyveket mindig is úgy olvastam, hogy kiemeltem a számomra jelentős gondolatokat, így rövidített újraolvasását jelentősen megkönnyítem magamnak. Kezembe került egy könyv a félénkségről, melyet még az Osiris adott ki, és megdöbbentem menyire élesen rávilágított mindennapi társas működésemre.

Minél több pszichológiát olvasok annál világosabban vázolom fel az előttem álló utat, és mindez reményt, felszabadulást ad. Küzdök. Egyedül, magamért és valamiféle megfoghatatan hittel.

Az új év közeledte pedig extra reménnyel tölt el, és nem, nem fogok erre semmiféle racionális magyarázatot adni, csak így van, és ez legyen elég. Nekem elég! :-)

Mentesíteni akarom magam. A szorongásoktól, melyek csupán visszafognak, dermesztenek. 

Belülről farigcsálom ki magam, formálom gondolataimat, értékeimet és hozzállásomat. Az érzések már keményebb dió. Mert ha csupán gondolatok forrásából táplálkoznának, nagy művész lehetnék, de mivel fordítva működik, az érzések olykor a gondolatok forrása, háttere, motiválója, göcsörtökbe ütközik vésőm, de kitartó maradok.

Néhány napja még erősebben hiszem, hogy nehézségeink leküzdése olykor több generáció által felhalmozott problémákat old meg. És azért ez nem kis dolog. :-)

Mindannyiunknak vannak határai, mégis sokszor hagyjuk megsérteni őket. Hosszú távon ennek elég durva következményei lehetnek, többek között hogy beszűkült élettérben érezzük magunkat és természetesnek vesszük, hogy az alkalmazkodás szó inkább csak saját szótárunkban szerepel a másikében csal elvétve vagy egyáltalán nem.

Iránymutató nélkül maradok nem csupán én, hanem a velem kapcsolatban állók is, ha nem éreztetem hol húzódnak az én határaim. Melyeket persze nekem is ismernem kellene.

De bőven vannak nehéz esetek. A másik határainak tiszteletben tartását bizony sokan nem tartják fontosnak. Az őrület, a tehetetlenség, az elkeseredés, a hatalom, a pénz és még ki tudja mi vezethet oda hogy valaki nem is érti miért kellene erre odafigyelnie. A dolog természetesen kétoldalú 'játszma', de ha valaki nem tartja be a játékszabályokat, igen-igen eldurvulhat ez a játék.

Azt hiszem oly sok kiszolgáltatott ember él e Földön, és nincs szükség még több áldozatra! Csak biztatni szeretnék mndenkit, hogy húzzon határokat. Amíg elég, addig finoman, alig észrevehetően, és jó lenne ha  a másikéra is legalább így figyelnénk. Katasztrófa lehet a vége ha nem így teszünk.

Van a környezetemben valaki, aki nem tartja be ezeket a határokat. Nem tartja be, mert sokáig az ő határait sértették folyamatosan. És hogy ma meddig lesz képes elmenni, hogy az én határaimat figyelmen kívül hagyva az erőszak eszközeivel bizonygassa jogait, nem tudom. Olyan jogokat, melyeket ő alkotott magának. Kicsit félek, bevallom.

Egy napot még átvészelek itt vidéken, gyanítom egy szörnyű napot, majd visszatérek Budapestre, mert ez itt nem az én ízlésemnek való élet. Kitépem magam a család kötelékéből, mielőtt felemésztene ez az őrület.

Kissé húzódoztam az idei karácsonytól, de várakozásommal ellentétben nem is olyan szörnyű. Családi szokás már nálunk, hogy egy fél erdőt beköktöztetünk a lakásba, gyönyörű fát díszítünk, megteremtjük a hangulatot és ehhez az idén az is hozzájárult, hogy elmaradt a szokásos családi csetepaté.

Már többször hangoztattam mennyire jellegtelen és emiatt rossz volt az idei évem, de végre december van és ez a hónap bizony tud valamit. :-)

Az idén kimaradt a 'karácsonyi filmnézések unalom ellen' programja, persze még itt van a mai nap, amibe még ez is beleférhet, de tényleg csupán jobb híján.

Sajnos a sok-sok finomságnak nem tudtam ellenállni, így biztosan magamra szedtem/szedek úgy két kilót, dehát ez azt hiszem a karácsony velejárója.

Bár azt hiszem én most a ország leghűvösbb részén vagyok, de bizony itt is meleg van, a fűtés már-már feleslegesnek hat, egész nap nyitott ablak mellett vagyunk, dehát lesz ez még rosszabb is. Bele is kukkantottam egy a grönlandi jéghegyek olvadását taglaló műsorba, de gyorsan elkapcsoltam, valahogy semmit nem bírok már elviselni a tévében. Illetve a tévét mint olyat nem bírom elviselni. És azt hiszem ez ma már inkább egészséges hozzáállásnak tekinthető.

Összességében csendes, laza, gyertyafényes és várakózós az idei karácsonyom.

Itthon, vidéken, családi körben készülődök a karácsonyra. Kicsit összeszedem magam, csak belül, rejtve forronganak érzelmeim, áramlanak gondolataim. Nem nagyon pezsdít fel a szenteste még kevésbé az utána következő napok gondolata.

A családi élet nálunk nem túl vérpezsdítő, inkább kifejezetten unalmas. De mindig tanulságos. A gyökerek sok mindent elárulnak arról, miért lettem olyan amilyen, új kérdések és válaszok születnek az egyhangú napokon.

Megértettem végre, hogy semmiféle biztatást, pozitív visszajelzést nem várhatok. Végre belémégett ez a felismerés. Egyetlen helyről kaphatok motivációt, erőt, ez pedig én vagyok. Csak magamból. Igazából ez is csak a szabadság felé vezető út egy újabb állomása, ahova el kellett jutnom az évek során. Szomorú de azért némiképp felszabadító felismerés ez.

Tulajdonképpen nem is egészséges mások elismerésétől és biztatásától függni, még akkor sem, ha igenis szükség van ezekre az erősítő szavakra, gesztusokra.

Igenis van olyan, hogy a család nem megerősítő, útnak indító háttér, hanem emberek közössége, akik között megfogalmazhatjuk mi az ami felé el kell indulnunk, és mi az amitől inkább távolodnánk. Mi az amit továbbvinnék magammal bárhol is járok, és mi az aminek terhét le kellene tennem valahol. Nem vagyok szélsőségesen individualista, mégis azt gondolom, ha más nem segít, el kell távolodni a gúzsba kötő háttértől. El kell, hogy fejlődhessek, hogy tovább léphessek, de persze nem totális elszakadásra van szükségem. Csak egy kis távolságra. Mint amikor a legkisebb királyfi elindul világot látni, és gazdagon hazatér sok sok év múlva, bebizonyítva, hogy bizony ő is ér valamit. Út közben sokat lát, tanul, fejlődik, és azt hiszem önmagává válik. Ez az a kincs, amivel hazatér.

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!

Távol kerültem attól az embertől, aki az elmúlt két hetemet meghatározta, aki miatt stresszben teltek napjaim, aki sok-sok aggódást hozott felszínre bennem és akivel olykor kétségbeesetten próbálok összehangolódni. Elutazása kifejezetten jót tett megtépázott énképemnek. Újra kezdek magamra találni, foglalkozhatok belső életem szálainak helyrerakásával.

Ismét tükör nélkül szemlélhetem önmagam és ez most kifejezetten felszabadító!

Van amikor a másik nem erősít meg és ilyenkor magamra van szükségem. Persze nem is tudhatja mit erősítsen, hiszen oly keveset láthat belőlem.

Én is lassan hazacsorgok a héten vidékre, szembenézek az ordító farkassal, szembenézek a karácsony fájdalmával, az idő múlásával, az otthon halványulásával, egyedüllétem forrásával.

Közben magamba szállok, ez olyan jól megy már nekem, és amit jól csinálunk, abban jól is érezzük magunkat..

Jól érzem magam, mert most éppen nem kell védekeznem.

Fekszünk egymás mellett. Csendben. Mondani kellene, kiönteni mindent ami éppen nyomaszt. Nem, nem lehet, ez túl negatív, aggódó, nem vezet sehova. Nem mondhatom el mi aggaszt, mert ez olyan, mintha tőle várnám a megoldást, a megnyugtatást. Hát persze hogy tőle várom. De nem, nem tehetem, hallgatok tovább. Vajon ő mire gondol? Ő is érzi mennyire zavaró ez a csend? Vagy a meghittség jelének tekinti? Nem, azt nem teheti, hiszen mindketten tudjuk, hogy éppen azok a szavak nem hangzanak el, melyre mindkettőnknek szüksége lenne. De tudjuk-e? Mit szeretne a másik, mi a jó neki? És ha tudnánk, akkor is szeretnénk egymást?

A bezárkózás fájdalmas. Megnyílsz ha biztonságban érzed magad a másikkal, vagy ha kellően biztos vagy saját magadban. És amikor a kettő már egy, akkor élsz.

Hajnali taxi, az üres városon átszáguldok, az ablakra jégvirág fagyott, letörölném, de ehhez én hideg vagyok.

Könnyezem, immár nem először ma. Először egy szobában a sötétben, a másik intim közelségében, tudom nem láthatja, majd a taxiban, hátul a sötétben, gondolom a sofőr sem láthatja.

Tudom ez a fájdalomba merülés nem segít, el is döntöm, hogy nem tarthat sokáig. Nem engedhetem meg magamnak, ehhez túlságosan egyedül vagyok.

Közeleg a karácsony, és én menekülnék, már évek óta menekülnék, a kritika, az alázás elől. A fájdalmas sirámok, a meghitt hangulaba keretezett fájdalmas képek elől. De csak a szobámig futok.

Tehetetlenség! Passzivitás! Bezárkózás! Visszavonulás vagy tüntető jelenlét! Ezek kínoznak, pedig nem akarok fájni. A fájdalom kell, ha születik belőle valami jobb, ha elmúltával többek leszünk vagy jobbak, de az öncélú fájdalom mivégre való. Vagy talán nem is öncélú, csak én nem látom a kiutat. Vagy látom, csak túl nehéznek tűnik a megtétele?

Nem sok ésszerűség van mindabban, amit mostanában teszek. Cél nélkül vagdalkozok tetteimmel, abban reménykedve, hogy majd valami összeáll belőlőlük.. kapaszkodok..

Úgy tűnik tényleg történhetnek még hihetetlen dolgok az életemben. És az a vicces, hogy csak azután vált hihetetlenné a történés, miután már benne voltam, mert addig amíg ide eljutottam hittem a létezésében. Mielőtt mesélnék, a kisördög, a kis Lucifer azt suttogja fülembe, csak az a hihetetlen amit még nem értesz. Biztos igaza van a maga módján, de az élet nem szabad hogy puszta racionális magyarázatokra épüljön. Hmm?

Az ember normális esetben nem dönt úgy hogy csökkentett üzemmódban, alacsonyabb színvonalon akar élni, akár szellemileg akár más téren. Nem, nem dönt úgy, maximum a szükség viszi rá. A szükség pedig sokféle formát ölthet.

Mai történetem ott kezdődött, hogy gyerekként túl sokszor mondták nekem: komoly vagyok. Később ez 'túl komoly'ra változott. Talán ebből lett a merev jelző az évek múlásával, ki tudja már. Majd eljött egy pont amikor elegem lett, és meghoztam egy igen-igen furcsa döntést, ésszerűen vizsgálva több mint butaságnak hangzik. De talán mégsem az, talán mégis hülyeségeket kellett tennem azért, hogy később visszataláljak magamhoz. A döntés pedig úgy hangzott: elég a komolyságból, laza akarok lenni. De hogy ez pontosan mit is jelent azt nem tudtam, ezért úgy döntöttem olyan dolgokkal kezdek foglalkozni, melyekhez nem kell túl sok elmélkedés, mély érzés, összefüggések ismerete, vagy bármilyen ismeret...persze akkor ezt én nem így fogalmaztam meg, azt gondoltam minden ami vidám, az laza és jó. Populárissá váltam. Zene, könyvek, öltözködés, beszélgetés, gondolkodás miegymás, igyekeztem minél beilleszthetőbb lenni a nagy laza egészbe.. Ez tényleg hülyén hangzik!!!!! De az ember lánya nem bújhat ki a bőréből, és ott mélyen nagyon nagyon tudtam szenvedni az elfojtott késztetések szorításában.

De most megkaptam a magamét! Olyan ember közelébe kerültem, aki felvillantotta előttem mit érhet el az ember, ha csinálja azt, amire teremtetett, hogyan élhet, ha használja mindazt a képességet melyet kapott erre a néhány évtizedre. Én pedig csak ámulok, belül fájok, úristen, így kell ezt csinálni, tenni, tenni, nem törődni minden utamba eső elvárásával, nem elfojtani a szellemi késztetést. És közben pontosan tudom, hogy ez csupán az érem egyik oldala, mert a másikon ott van a vágy az érzelmekre, a hétköznapi örömökre, a vidámságra, a lazaságra. És a kettő együtt valóban jó összetvői egy emberi életnek.

Vergődök belül, miközben érzem, hogy előrébb nem ugorhatok mint ahol vagyok, csak lépésekben tehető meg az út. Stop! - kiáltom magamnak, türelem, kitartás az ami elvihet a jó irányba. És még valami, amit picit nehezebb megszereznem, a valódi megmozgató késztetést!

Hihetetlen ami most történik, pedig el kell hinnem, mert csak úgy láthatom teljes valójában!

Csak úgy kerülhetek másokhoz közel ha hagyom magamat kibontakozni, nem korlátozom saját magamat.

-Miről szól a blogod?

-...ööö...háát..önmagamról. Az érzéseimről. Magamról. Kiírom magamból a gondolataimat.

Milyen kínos ez a kérdés egy énblogot író bloggertől. Vagyis nekem kínos. Persze, jobb lenne talán hallgatni minderről? Nem, blogolok. Nyilván szükségem van rá.

Kínos, megdöbbentő érzést tapasztaltam ma. Mikor megfogalmaztam mit érzek, még furcsábban éreztem magam, hiszen mindez teljesen új volt számomra. Az érzés ami megjelent: darabokra hullott az életem. Nem változott sok minden, mégis megjelent az érzés. Nyilván ehhez hozzájárult, hogy önmagamat olyan tükörben szemléltem meg, melynek tudtam létezéséről, de eddig nem sikerült kellő közelségbe kerülnöm hozzá.

Mit mutat ez a tükör? Látom létem súlytalan semmilyenségét, az idő múlását, felelőtlen elzárkózásomat, a társadalomba való be nem illeszkedés makacsságát, önmagam elrejtését, életem álságát. Fáj!

Kapaszkodnék, de hűtlen voltam önmagamhoz, így nincs mibe.

Olyan mintha a semmiben léteznék és céltalanul lebegnék.

Nagy tétek forognak kockán, mégsem érzem súlyukat...talán ez a legrosszabb.

Még azt sem tudom hogyan kell szétesni, belülről.

Mára be kellett látnom, hogy életformám nem tartható így fent tovább. Nem vezet sehova. E felismerés mégsem képes megmozgatni. Valamiféle nyugtalanság birizgál belülről. Pedig ma eldőlt hogy lesz hol töltenem a szilvesztert, a barátaimmal vacsoráztam este, hazavárnak karácsonyra, látszólag nincs itt baj, belül mégis olyan súlytalanná váltak a dolgok. Még azt is nehezen értem meg, hogy jövő héten karácsony. 

Fényévnyi távolságra vagyok valakitől, akitől csupán néhány kerület választ el fizikailag, szeretnék közel kerülni, nem tudom már hogyan tegyem. Hiszen darabokból állok csupán, ezt tudom elé szórni. Dehát mit kezdjen darabjaimmal. És vajon hogyan lesz ebből újra egész? De hiszen ezt akartam- mondom magamnak. Nem tetszett ahogy működtem, aki voltam, szétszedtem magam, és most össze kellene rakni. :-) Szép feladat, mondhatom. 

Miért olyan nehéz egy másik emberre hangolódni? Miért olyan nehéz adni, olykor elfogadni?

Az elmúlt időszakom könnyed, komolytalan kis kapcsolattöredékei után találkozni valakivel aki talán komolyan vesz, aki szintén igyekszik nem elrontani a lehetőséget, széppé tenni a pillanatokat, igen, nagyon nehéz. De hisz erre vágytam, persze tudom titokban mindig is féltem, mi lesz ha rám talál.. az érzés.. a lehetőség. Mi lesz velem? Mi lesz ha nem tudok élni vele, mi lesz ha nem tudom hogyan tegyem képessé magam erre?

Nehézségek nélkül hogyan akarom megtalálni az örömöt, kérdezem magamtól? Miért kell ilyen nehéznek lennie? Pedig igyekszik megkönnyíteni nekem, én is próbálnám, de vajon sikerül-e?

Rengeteg kérdés, kétség vibrál bennem, miközben csak azt érzem egyre jobban kedvelem, szeretem, és félek, tudunk-e ketten teremteni egyet, valami szépet, valami jót, valamit, melyre mindkettőnknek szüksége van?

Olykor férfivá válok, mondják néhányan. Hol vesztettem el a 'combfixemet'? - kérdezi tőlem ő. És én visszaemlékszem arra a gyerekkori pillanatra, mikor  a tévé előtt csodáltam a kalandfilmek hőseit, céltudatos, bátor, jóképű hőseit és azt éreztem én is ilyen akarok lenni. Vagy később, amikor a vagány, sötét hajú olaszos eladóba egy pillanat alatt beleszerettem és még aznap feketére festettem a hajamat. A szőke hajamat. :-) Így lettem én férfi. Azonosultam. Úgy éreztem el kell vesznem bennük, talán ez is egy férfivágy, elveszni a nőben.

Most néhány évtizeddel később a nőt keresi bennem valaki.

Vajon mit jelent ez? Az érzékenységet? A gondoskodást? Önmagamat? MIt?

Pedig nem kívánok férfi lenni, sohasem akartam igazán. De egy dolgot mindig is hangoztattam, férfi és nő társak és barátok, egyenrangúak, de azt valóban nem tagadhatom, hogy nem lehetnek egyformák.

A befogadó női szerep vajon meddig nőiesség és honnan megalkuvás?

Sok kérdésem van most, sok kétségem, de a reményem megmaradt. Hiszen december van. :-) Bizonytalanul szállingózó hópihékkel, de biztos vagyok benne, hogy ez a valószínűtlen hóesés csupán egy nagyobb fehérségnek az előfutára.

Csupán technikai információ, hogy sablont váltottam. Ez elsősorban magamnak szól, mert a technikai fejlődés bebizonyította számomra is, hogy ami az egyik gépen jól mutat, nem biztos, hogy egy másikon is.

Lecseréltem notebookomat, vagyis megvettem magamnak karácsonyi ajándékomat, és kiderült ezen az új masinán a régi sablonom borzalmasan mutat.

Nem garantálom, hogy ez lesz a végleges verzió, egyelőre én is csak szokom, mint ahogy az új gépemet is, nem beszélve az új formátumú kijelzőről (ááá, széles de alacsony), a Windows 7-ről már ne is beszéljünk. Szóval még az is lehet hogy leszokom a netes lógásról, mert igencsak furcsa élmény lett ez az egész. Folyton állítgatom a tökéletes betűméretet, felbontást, arányokat, de biztosan megszokom egy idő után.

Blogom átmeneti állapotban leledzik, de még az is lehet, hogy ez lesz a végleges verzió. Ki tudja. Ki tudja már mit hoz a jövő. Vagy hoz-e valamit. És ha hoz, tudok-e vele mit kezdeni..

...az életem, nem akar szavakká válni sok-sok gondolatom, csak érzések sűrűsödnek, indulatok tombolnak, kétségek kínoznak majd a nyugalom uralja hangulatomat. Nem tudom mitől vagyok ilyen nyugodt. :-)

A kudarc nyugtat. Nem egészséges reakció, gondolom, majd rájövök, nem is biztos, hogy kudarc ért. Megmagyaráznám, elmondanám, de nem hiszem hogy érti bárki, akit elkapott a gépszíj, él, ahogy kell. Ahogy kell!