Nagyon nehezen akar elindulni ez az év. Biztosan  ahosszú hétvége miatt is, bár igazából ez engem nem nagyon érint, hiszen nem kellett a hétfőt munkával kezdenem, mint ahogy a mai napot sem, a holnapiról már nem is beszélve...

Szilveszter után reggel hatkor kerültem ágyba és azóta is tartom e jó szokásomat. Hajnali négykor sikerül elaludnom. Ez azt jelenti hogy délután egyig alszom és utána kellene elintéznem a dolgaimat. De a felkelések elég depisre sikerülnek, olyan vagyok mint akit fejbe vertek, nincs kedvem semmihez, ezért kicsit halogatok, nincs senki mellettem ébredéskor, és minden olyan szürke, még a nap sem süt.

De lassan beindul az idei év is, és ahogy jósoltam magamnak nem sok változással, minden a régi, talán már túl régi... nem szoktam le a dohányzásról, persze nem is terveztem, nem váltottam fodrászt, nem kerestem az új évre munkát, se plasztikai sebészt a jövőbeli sikereim növeléséhez, továbbra sem szeretek takarítani, felhívom rendszeresen az anyukámat telefonon, bezárkózom  a lakásomba egyedül csak  a külvilág torzított képét engedem be a médiumoknak köszönhetően, ettől az én világom is torz lesz, és hogy el ne felejtsem még mindig lecsapom a telefont ha a nővérem belekezd a beszédébe miszerint mi a helyes, mit kellene csinálnom és különben is ő majd megnevel mindenkit.

Ja és a legfontosabb, továbbra is negatív vagyok, hiába erőlködöm hogy ezt a sok szépséget, jóságot, szeretet, jóindulatot észrevegyem magam körül. Pedig erőlködöm, isten a tanúm rá (ha létezik).

Mindennek oly sok sok és oly szövevényes oka van, hogy már kedvem sincs boncolgatni, de az egyik nyilván remete létem, ami bizony néha jó, szabadság feeling járja át a levegőt körülöttem, de megesik hogy szükségem lenne valami kívülről jövő erőre, talán  mindig  szükségem van rá. És ilyenkor nem tudok pozitív lenni, még az is eszembe jut, hogy mivel a temészet nem tett ígéretet senkinek a boldogságra, nyilván arra sem hogy mindenki szerethető. Nagyon modortalan ilyet leírni és igen, a látszat ellenére ismerem az összes idevonatkozó tant, többek között az 'aki nem szereti saját magát azt mások sem szeretik' tanítást, ami egyrészt nem könnyű, másrészt túl egyszerűen hangzik a sötét napok megoldására.

Mert bizony van olyan hogy én elfogadom magam teljesen, de a kívülről jövő folytonos kritikákkal és értékelésekkel szemben olykor elfogy ez erőm és nem tudom miért kell nekem védekeznem, tényleg miért, ha valami nem tetszik légy szíves állj odébb három lépéssel, én nem bántalak, de miért vársz tőlem bármit is.

No jól elkanyarodtam az új év kezdetétől, dehát ez már csak így indul. És megosztom még a hosszú ropi történetét, ami azért mégiscsak valami jó jelként értelmezhető az új évre. Az egész egy álommal kezdődött, szilveszter előtt egy nappal, amikor is egyszerűen hosszú ropival álmodtam. DE tényleg!! Nagyon régen láttam már ilyet, mert egyszerűen nem szoktam ropit venni. Másnap reggel mikor lementem a boltba, hogy megvegyem a szilveszteri virslit és pezsgőt eszembe jutott az álmom, és gondoltam veszek hosszú ropit, mert miért is ne. De nem kaptam. És este a szilveszteri bulin, bizony nagyon sok hosszú ropit találtam a lakás minden pontján. Egy barátnőm szerint az álmom szexuális utalású, szerintem pedig egyszerűen csak a hosszú ropiról szól. :-) Nem hiszem hogy tudatalattim a szilveszteri buli részleteit akarta velem előre megosztani, mindenestre furcsa volt. Ha a jövőt megjósoló álmokban nem is hiszek, abban igen, hogy a  belső hang olykor nagyon bölcs és oly jó lenne ha gyakrabban tudnék hallgatni rá. Talán csak ennyi a ropitörténet. Hogy higgyek a tudatalattimnak. Ezt megpróbálom teljesíteni az idei évben. Csak hogy ne legyek olyan morcosan negatív az idén is. :-)

Pedig én nem akartam, nem erőltettem, ha rajtam múlt volna megállítom az időt. Ellenállásom hiábavaló volt, ezért inkább hagytam, jöjjön aminek jönnie kell, az idő megy, a világ változik, én pedig csak próbálkozom a változással. 

Olyan csendesen, simán, felhajtás nélkül megváltozott az évszám, hogy a legfergetegesebb szilveszteri buliban sem tudtam volna azt érezni, hogy valami új jön. Dehát mert nem jön. Talán ha több mint harmincszor átéljük a szilvesztert, már nem érezzük a jelentőségét. Akár van, akár nincs jelentése az évszám megváltozásának, jó érzés amikor szilveszter éjjelén átélhetem, hogy valamit most lezárok, és kicsit változtatok egy-két dolgon. Vagy legalábbis arra a pár órára elhiszem, olyan erősen, hogy még január elsejét is átszínezi ez a hangulat. Most nem történt meg ez a csoda. Na persze, ezernyi cikk, meg tanulmány meg pszicho izék szólnak az újévi fogadalmak értelmetlenségéről, de itt nem is erről van szó. Csak az érzésről. Arról, hogy az időt felosztjuk, érezzük a haladást, a változást.

Ugyan általában folytatjuk amit decemberben félbehagytunk, de mégis ott az új év tudata, az új év ígérete. Mert bizony kell egy csipetnyi illúzió, egy csipetnyi önámítás, egy csipetnyi jó érzés amit a magunknak tett ígéretek idéznek elő.

Aztán rájöttem hogy nekem egész évben szilveszter volt 2008-ban. Talán ezért is nem akartam elengedni az óévet. Mert az elmúlt tizenkét hónap bizony arról szólt, hogy változtatni akarok, hogy kipróbálok új dolgokat, apróságokat, mint például a jogosítvány megszerzése, új kalandokba bocsátkozom, és igyekszem megtanulni, megtapasztalni hogyan kell mélyen kapcsolódni emberekhez. Mindez megspékelve egy kis társasági élettel, ivászatokkal, vitákkal és kibékülésekkel.

Vicces dolog, de szilveszterkor lezártam egy egész éves 'óévbúcsúztatást'. Hát csoda ha nem akartam elengedni ezt az egészet? :-)

A legtöbb mit elérhetek az életben, hogy megérintem a szíved.

A legtöbb mit mondhatok szívemből szól, és lelkedhez ér.

A legtöbb mit adhatok csupán én vagyok, a legtöbb mit adhatsz az érzelmeid.

A legszebb amire vágyom az őszinteséged!! Ha fájó, akkor is, hisz közelebb kerültem az igazsághoz, ami nem lehet csúf, hisz ez működtet mindent..

Álmaid vezethetnek, de egyszer meg kell ismerned a valóságot, meg kell ismerned önmagad.

Túlléphetek magamon, megváltoztathatok sok mindent, de ehhez az első lépés a pillanat elfogadása, szembenézés azzal, ami van.

Ha önmagamat odaadom neked, kérlek ne élj vissza ezzel, ha nem adsz semmit, legalább magadnak adj! De ne érd be bármivel. Néha te sem tudhatod mi a legjobb neked.. de te vagy az egyetlen aki ezt kiderítheti.

A legtöbb mire vágyom, hogy lássam hogy érzel, a legtöbb mire vágyok, hogy érezzek és éljek.

A legnagyobb mi történhet, hogy megérintem szívedet, a legnagyobb mi történhet, hogy te is megérinted az enyémet.

Volt egy visszatérő álmom gyerekkoromban. Az általános iskolám szép nagy füvespályája körül a nővérem és én Forma 1-es autókkal versenyzünk. Csak ketten, egymás ellen. Hogy ki győzött az soha nem derült ki, de az is lehet hogy csak egyszer álmodtam és mély nyomokat hagyott bennem egész életemre. Azt hiszem elég beszédes egy álom.

Remélem a vezetés iránti vágyam nem innen származik. Na jó, tudom hogy nem innen származik. Talán csak elegem lett belőle, hogy nincs jogosítványom, és hiányzik a szabadság. Éjszaka vezetni, közben zenét hallgatni, szabadon száguldozni, és oda menni ahova én akarok. Na és ott vannak a praktikus okok. Bevásálás, utazás, hazalátogatás vidékre, visszamenekülés  vidékről ..

Teltek-múltak az éveim, amikor januárban úgy döntöttem véget vetek ennek a tarthatatlan állapotnak. JOGOSÍTVÁNYT AKAROK!! Vezetni akarok!! ÉN! Egyedül! Végülis mi akadálya van, azon kívül hogy nincs autóm?

Gyors beiratkozás, gyors Kresz vizsga, felejthető elsősegély, visszagurulós rutinvizsga. MInden ment elsőre. Na azért a rutinhoz kellett egy kis rutint szereznem. Vezetek egy ideje forgalomban, pontosabban fogalmazva jó ideje, és az oktatóm közölte éppen ideje elmennem megízlelni újra  a vizsga ízét. Elméletben meg tudom csinálni. Igen, elméletben bomba csajszi vagyok, izgamas élettel, a napjaim csak vidámságról és sikerről szólnak és természetesen én vagyok mindenhol a társaság középpontja. Elméletben..

Ma jött el a kóstoló napja, ami annyira azért nem ízlett. Első felmerülő kérdésem az volt, hogy vajon ki izgul jobban, az oktatóm vagy én? Mivel nem akartam szegényt ehhez hasonló kérdésekkel zaklatni, úgy döntötem én meghalok az izgalomtól, ő meg majd csak túl lesz rajta valahogy. Mármint nem a halálomon, hanem az idegességen. Végülis, neki már megvan hozzá a rutinja.

Hamarosan kiderült, kifogtam az egyetlen női vizsgabiztost. Hogy ez előny vagy hátrány szerintem nem eldönthető. De legalább kicsit mosolygott, amit a férfi vizsgáztatókon eddig nem láttam, de az is lehet hogy kevés vizsgabiztossal hozott össze a sorsom.

Első lépésben aláírattak velem egy papírt, miszerint nem vagyok alkohol, drog és gyógyszer hatása alatt. Nem voltam, ezt szóban is megerősítettem, de közöltem hogy ideges vagyok. Vizsgáztatóm megkérdezte, hogy ki dühített fel? (eddig a pontig még senki) Miután leellenőriztem a kocsit, akár már meg is buktathatott volna, hogy miért azt inkább most le se írom. :-) Lesz itt még pironkodnivaló bőven..

Elindultunk, és én bizony hozzá vagyok szokva hogy rádiózunk vezetés közben. Hát erről most szó sem lehetett. Csendben autózgattunk, és pár percen belül elérkeztünk kedvenc lámpámhoz, ahol mindig pirosat kapok az út pedig emelkedik. Hmmm.. részletezzem? Bizony, bizony visszagurultam. Nem kicsit. Hogy ettől a ponttól volt-e még esélyem azt nem tudom, de valamennyi azért lehetett, mert még sokáig borzoltam vizsgabiztosom, és oktatóm megviselt idegeit.

Innentől a műsor a következő volt: szűk egyirányú utcában irányjelző nélkül kerülgettem az autókat; visszafordulásnál egyszer nem indexeltem; állítólag nem engedtem ki egy jobbról érkező autót (erre nem emlékszem, gondolom egy terepszínű terepjáró lehetett); kettesben akartam száguldozni egy ideig valamint 58-al mentem (mit mentem, repültem) ahol csak 50-el lehetett. Végülis a vizsga ismertetésében szerepelt, hogy lendületesen haladjak. Hmmm..

De: ma minden gyalogost átengedtem, még azon az áron is, hogy utasaim kirepülnek a fékezéstől; a bicikliúton kerestem a bicikliseket, de rossz idő volt így hiába meresztettem a szemem, és jelentem az oktató beavatkozása nélkül nem törtem össze semmit és senkit. Pedig mennyi baleset van az utakon!!

A parkolást már megúsztam. A vizsgám természetesen nem sikerült, amit én már elég korán sejtettem, egyrészt a fentebb leírtak miatt, másrészt hallottam amint hátul szorgosan jegyzetelt a vizsgáztatóm. Nem hiszem hogy feljegyzik, ha valamit jól csinálok..

Krácsonyra nem kaptam jogsit, de én kitartó vagyok, nem adom fel, mert éjszaka, zenei aláfestéssel autókázni... vezetni.. ez most az én álmom.. mert bizony sokszor a kis dolgokért is nagyon meg kell dolgozni. Brrummm brrrummmm

Azt hiszem a legtöbben úgy vannak vele, hogy azt hiszik tudják mitől lennének úgymond boldogok.

Azt hiszem a legtöbben azt hiszik, pontosan tudják milyen társat szeretnének maguk mellett tudni.

Aztán néha kiderül, hogy tévednek. Kiderül, hogy tévedünk. Jó esetben módosítjuk elképzekésünket a szükségleteinkről, rossz esetben behunyjuk a szemünket.

Amiről írni szeretnék az egy nyári kaland Zs-vel. Ez valóban csak egy kaland volt, ami nem szólt másról, csak hogy rendszeresen találkoztunk és igen-igen jól éreztük magunkat együtt. Két együtt töltött este között nem igen találkoztunk, de amikor együtt voltunk akkor teljesen úgy bántunk egymással mint akik tényleg a legjobbat akarják, a MÁSIKNAK.

De mivel nem tagadhatom meg női mivoltomat, számomra bizony nem létezik tartós kaland, és hát Zs-ben rengeteg olyan dolgot megláttam, amiről azt gondolom egy jó kapcsolat alapjait jelenti. Intelligenciát, tiszteletet, törődést, figyelmet, és azt, hogy mindamellett maximálisan figyel a másikra, nem függ tőle, vagyis saját életét is kiteljesíti. Szerettem ezt benne, és minden vágyam az volt, és még mindig az,  hogy ezt eltanuljam tőle. A teljes életet.

Szerettem vele lenni, de mindig azt éreztem, hogy nem tudom neki megadni azt, amit szeretnék. Nem tudom neki teljesen odaadni magam, mert magam előtt sem hagyom hogy kiteljesdjen mindaz ami bennem van, hogy azt az életet éljem, ami nekem rendeltetett, bármilyen is legyen az.

Nem erőltettem, és nem is tettem semmit azért, hogy Zs-vel való kalandomat próbára tegyem, lehetne-e belőle több is vagy elég ha élvezem a pillanatot. Azt sem vállaltam, hogy Zs-vel megbeszéljem a dolgot, ő mit gondol erről az egészről. Mindezt azért nem tettem meg, mert végig azt gondoltam, hogy amíg nem érem el magamban azt a célt, hogy kellő mértékben önmagam lehessek, addig nem szabad senkit magam mellé engednem, hiszen úgysem működne, mert mit is adhatnék az életemből és magamból. Ennek következtében mindenkit eldobtam magamtól aki ezen a nyáron bármit is akart tőlem.

Egy jó idje nem találkozom Zs-vel, de gyakran megnéztem az adatlapját itt a neten, elsősorban azt, hogy még mindig egyedülálló-e. Vártam a napot, hogy státusa megváltozik. Ez  a nap eljött. Első reakcióm az volt, hogy kerestem magamban a dühöt és a féltékenységet, de nem találtam. Inkább valami olyasmit éreztem, hogy na végre. Mintha helyreállt volna  a világ rendje. Hiszen ő megérdemli, hogy egy jó kapcsolatban éljen, mert ő adni tud magából, és van mit adnia.

Közömbös sem vagyok a dolog iránt, nagyon furcsa módon valami jóleső érzés van bennem. Mint aki megkapta amire várt. Milyen abszurd ez az egész. Persze ha másképpen bánt volna velem, bármilyen apró megaláztatást, bántást tapasztaltam volna  a részéről, most nem tudnék így viszonyulni a kapcsolatához.

Persze lehet hogy csak az illúzió munkálkodik bennem. Az a gondolat, hogy ha én odaértem volna belülről, ahonnan nyugodt lelkiismerettel lépek egy kapcsoltba, akkor talán most én lennék a szerencsés lány helyébe. Persze ez egyáltalán nem biztos!!!! Hiszen ehhez is két ember kell!  De nekem most más dolgom van.

Mindenesetre most elbúcsúzom Zs-től. Nem örökre, csak lezárom a nyarunkat. Itt és most. Amit kaptam tőle azt elraktározom, és nem felejtem. LÉgy boldog Zs! Mert ha te megtaláltad a párod, akkor van még esély ebben az életben, hogy másoknak is sikerülhet! :-)

A tegnapi nap nagyon alkalmasnak tünt a céges karácsonyok megszervezésére. Csak hát én ezt nem tudtam.. Mivel nem köteleztem el magam egyetlen multinak, kis cégnek, nagy cégnek, multimilliomosnak és pénzmosónak sem, úgy gondoltam ez engem nem is igazán érinthet. Tévedtem. De mint majd kiderül, ismét beigazolódott az én egyik kedvenc közhelyem: minden rosszban van valami jó.

A tegnap estét én is karácsonyozással töltöttem, de nem kollégák, főnökök, munkamániások és munkát kényszerből űzők és imitálók társaságában (ígérem nem lesz több felsorolás!), hanem egy nagyon jóóóó barátnőmmel. Az első meglepetés akkor ért, amikor taxit akartam hívni, és legnagyobb megdöbbenésmre  a diszpécser szolgálatok foglaltak voltak. Jó húsz percembe telt taxit rendelni, így ezen idő alatt sikerült szilveszteri hangulatba kerülnöm. Hiszen az az egyetlen este az évben , amikor még ha fel is veszik a telefonomat, egyszerűen lebeszélnek arról hogy rendeljek egy autót. Tavaly, minössze 4 órát ültem elszántan mobiltelefonommal a fülemen, azért is szerzek egy taxit! felkiáltással, pedig csak haza akartam jutni a szomszéd kerületbe. A házigazda álmos könyörgése sem hatott, miszerint aludjak náluk, majd reggel hazamegyek. Nem aludtam, de reggel hazamentem.

De vissza  a tegnap estéhez. Megkönnyebbülve ültem be beszédes taxisomhoz, aki elmondta hogy ma este céges bulik vannak városszerte. A kiszemelt étteremben két cég is ünnepelte magát, ezért barátnőmmel gyalog indultunk neki, hogy másik helyet keressünk. Ilyenkor fejemben étteremtervező programok indulnak be, elképzelve milyen is az ideális hely, ahol pontosan az van az étlapon amit én szeretek, az ételek olyan színben, formában és alakban vannak elkészítve ami az én jó ízlésemnek tökéletesen megfelel. A hangulatra, berendezésre is lennének ötleteim, a zenéről és a vendégek összetételéről már ne is beszéljünk!

Végül is sok választásunk nem volt, mert utazni nem volt kedvünk, sznobokhoz még kevésbe, ezért egy közeli pizzeriába mentünk, ahol szintén céges bulit tartott egy egész szerkesztőség. Bár először jártunk ezen a helyen, de mivel már jó tíz éve nagy tapasztalatunk van az étteremben ücsörgés világrekordjának döntögetésében, éppen egy ismerős pincérbe botlottunk, aki megoldotta helyzetünket, így lett egy pici asztalunk. A hely szörnyű volt, a mögöttünk zajló szerkesztőségi ivászat, ökörködés nem kevésbé, de pincérünk igazán kitett magáért! Évek óta csak látásból ismerem, nem vagyok egy kezdeményező, barátkozó típus, és ahogy elnéztem ő sem az. Szóval kedves köszönések, egymásra nézések, váratlan helyen összetalálkozások, és túlzott figyelmességek után eltűnt a törzshelyemről, a hely is bezárt, majd hosszú idő után váratlanul ismét egymásba botlottunk. Kicsi ez a város..

Örültem neki, zavarban voltam, és annyi figyelmet kaptunk tőle, ami már soknak is nevezhető. Reményét fejezte ki, hogy az ünnepekig még találkozunk, miközben én azt éreztem, igen jönnék én, mert kedves és aranyos, jóképű és szép a szeme, és a 'van benne valami' kisugárzása megérne még pár találkozást. De a hely.. ó istenem.. az éppen az ellenkezője. Menekülj ha boldog akarsz lenni, menekülj ha belegondoltál már milyen rövid az életed, menekülj, mert ha valahol, akkor Budapesten tényleg lehet jó helyeket találni.

Hát ilyen a véletlen, és  a körülmények sohasem tökéletesek. És azt sem tudhatod mikor kapsz egy másik esélyt az elmulasztott lehetőségek bepótolására. De persze tudom én nem  másik lehetőségre kellene várni, hanem a mostanival élni. Ha már a sors így hozta. De én a lehetőségeknek örülős típus vagyok, aki nem kihasználni, hanem csak csodálni szokta őket. Ezért most kérnék karácsonyra egy nagy adag bátorságot, kezdeményezőkészséget, dönteni tudást, mindezt egy adag nyitottsággal megspékelve!! Ez az én kívánságom!

"Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.„

                                                                           Márai Sándor

Néhány évvel ezelőtt valaki megkérdezte tőlem, hogy én nem szoktam elbeszélgetni magammal? Akkor azt gondoltam, hogy nem, én másokkal szoktam beszélgetni, magamban gondolkodni szoktam. De most itt, tényleg magammal fogok beszélgetni. Íme:

Józan ész: miért nem hagysz már békén? Nagyon elegem van! Csak hátráltatsz az életemben!

Id: nélkülem összeomlanál és bizonytalan lennél. Azt sem tudod mit akarsz és mit csinálj. Egyszerűen szükséged van rám.

Józan ész: Ha valaki, te aztán tényleg nem tudhatod hogy mit akarok!

Id: te sem tudod mit akarsz, én akkor honnan tudjam. De azt megmondom mi a jó neked. Te pedig követsz.

Józan ész: igen, és sokszor vakon. :-( De lásd be, te nem tudod mi a jó nekem. Csak én tudhatom, ha hagynád hogy rájöjjek.

Id: De olyan gyenge vagy!

Józan ész: De idővel biztosan erősebb lennék. Ha edzeném magam. Edzeném az akarat izmaimat, felerősíteném az érzelmeimet..

Id: Az eredmény csak káosz lenne. És félsz ettől. Ezért mondom meg mit tegyél.

Józan ész: de baromságokat tanácsolsz.

Id: Nem mindig.

Józan ész: Nem, néha véletlenül jót tanácsolsz. De te is tudod, hogy az csak véletlen.

Id: miért te mire alapoznád a döntéseidet?

Józan ész: érzésekre, vágyakra, tapasztalatokra. ......  na mi van? miért hallgatsz?

Id: csak gondolkodom.

Józan ész: keresed a megfelelő választ. Amit valahol hallottál, olvastál, keresed a megfelelő receptet.

Id: hát ja.

Józan ész: figyelj, vonulj egy kicsit vissza. Hagyj élni, hagyj tapasztalni, hagyd hogy megéljem a vágyaimat. Kérlek!

Id: Erősödj meg, akkor elérheted amit akarsz.

Józan ész: nem is vagy te olyan gonosz.

Id: Látod, ezért hallgatsz rám.

Józan ész: Ne kezdd megint. Igen okos dolgokat is mondasz, de nincs benne érzelem. Nincs benne semmi személyes. Én hallgatok rád, de te nem hallgatsz rám. Együtt kellene működnünk. Életidegen vagy!!!!!!!!!!!

Id: hát akkor harcolj! Sok sikert!

Józan ész: ellened?

Id: magadért.

Józan ész: és békén hagysz egy időre? Amíg erősebb leszek.

Id: per pillanat te nyaggatsz engem. Ahelyett hogy a fontos dolgaiddal törődnél.

Józan ész: oké, most igazad van. Megyek edzeni. Az életre.

Id: az életben.

Józan ész: igen ott. Végre, az életben! Az életemben!

A fenti kérdést úgy is feltehetném: kihez megy a Mikulás? Mint később majd kiderül a ki megy a Mikuláshoz megfogalmazás sem elvetendő.

Ma este megtudtam, amit már egy ideje sejteni vélek, hogy a Mikulás nem a Jó emberekhez (gyerekekhez) jár, hanem a lelkileg egészségesebbeket látogatja meg. El lehet azon is gondolkodni, hogy az egészséges lelkület egyenlő-e a jó ember kategórával.... (a szépség és a jóság feltétlen együttjárását a pszichológia elvileg már elvetette).

A dolog egy Mikulás bulival kezdődött. Egy kedves barátom hívott meg egy pubba, ahol ő szervezi a ma estét. Mentem volna én, hogyne mentem volna, remeteszerű életembe igazán beleférne egy kis kicsapongás. Ráadásul tavaly már részt vettem a havas partin, igazán beiktathattam volna egy kis folytatást is. Távol a családtól, szingliként jobb megoldást nem is találhatnék. Talán csak akkor ha keresnék. De ez mostanság nem jellemző rám. Szóval elsőre igent mondtam, majd rövid húsz perces agyalás után lemondtam a partit, játszva kicsit a sértődöttet, és a kicsinyes bárkik közé nem megyek hozzáállást. Újabb meghívás, majd a parti előtt egy telefon a krampusz csajtól, akire ősszel egy kicsit berágtam, mert folyton beleszólt az életembe, mert ő ugye tudja mi kell a másik embernek.. ennyi kérlelés után akár el is mehettem volna. De nem!

Ellenállásom igazi okát persze nem tudja senki. Nem tudhatja senki. Hogy is mondhatnám el, hogy egyszerűen képtelen vagyok már az emberekkel mit kezdeni, több mint három éve tengetem életem munka nélkül (ami nem lenne olyan rossz, csak képtelen vagyok a divatos pozitív gondolkodásra, egy kis cinizmusért azonban nem kopogok át a szomszédba), bezárkózva kis luxusvityillómba.  De mindez még mindig nem olyan nagy tragédia, az igazán bosszantó, hogy az istennek sem tudom élni az életemet, mert hüye szabályok irányítják egész létemet. Na ezt hívják kényszerességnek. A tanult tehetetlenségről már ne is beszéljünk. Mint az a bizonyos szamár, aki ha jobbra megy enni tud, ha balra, akkor meg inni, de ő marad középen.

Így maradtam le a Mikulásról. Így maradok le mindenről...

Így maradt le a Mikulás rólam. A krampuszról már ne is beszéljünk!

Így maradtam le magamról, az életem egy részéről. De tényleg lemaradtam??

Nemsokára szilveszter! Én megmondtam. :-)

MInden év január első napjaiban közlöm ezt a felettébb fontos tényt. "Nemsokára szilveszter!" Erre persze mindenki csak legyint és nevet. Majd szilveszter előtt pár nappal közlik velem, hogy igazad volt, mintha csak tegnap lett volna a tavalyi szilveszter. Erre én csak legyintek és nevetek.

Sajnos 4-5 éve nem nagyon szeretem a karácsonyt. Először akkor jelent meg ez az érzés, amikor szűk családom körében azt éreztem, valaki hiányzik. Valaki akinek én nagyon fontos lehetnék, valaki aki igazi intimitást és szeretet tudna adni ezen az ünnepen. A következő évben már azért nem kedveltem a karácsonyt, mert a nővérem a szentestét egy jó kis veréssel ünneplete meg. Na igen. A jó testvéri viszony szenteste is fontos... Ezután nála rendszeressé vált az ünneplés ezen formája, csak kicsi változatosság került a programba. Két év múlva nem ő vert engem, hanem a férje verte őt. Hupsz, egy családi erőszak. Magánügy, nem???? Nem nyavalyoghatok, nincs a csládban pedofília (már nincs), alkoholizmus (kihalnak és kidobjuk a családból az alkoholistákat), csak egy kis családi csetepaté.

MIndennek ellenére a december szeretete megmaradt bennem. A kedvenc hónapom. Mert benne van a lezárás lehetősége, és az újrakezdés ígérete. Annyira naiv nem vagyok, hogy azt higgyem a január elseje bármiféle változást hozhat az életemben, anélkül hogy én kemény évek munkájával ne küzdenék érte.

Mert a változás az kell. 34 éve nézem hova vezet egy bebetonozott élet és gondolkodás. 34 éve nézem ahogy édesanyukám retteg  minden változástól, miközben én is rettegek, mert oly ismerős ez az ellenállás. A kapaszkodás a biztosba, a meglévőbe, még akkor is amikor már minden idjét múlt körülöttem. Elmegy mellettem mindenki és minden, elmegy az élet én pedig maradok.. ugyanott.

Ennek kiirtásán dolgozom. De mivel hiszek az arany középútban - amit azért szélsőséges kilengésekkel időnként muszáj színesíteni :-) - azt gondolom a teljes kiirtás nem lenne célszerű. Mindenből egy kicsi. Mindenből egy adag. Így lesz meg a balance. hehe

Amikor elvonulok az emberektől, magamtól vonulok el. Magamtól zárkózom el.

Ahogy másokkal bánok, sokszor úgy viszonyulok önmagamhoz is.

Leginkább a másokkal való kapcsolatunkban ismerhetjük meg magunkat.

Mivégre akkor ez a hosszú elvonulás? Egyrészt magammal vagyok ilyenkor, másrészt hűtlenül elzárkózom magamtól.

Egy hete vidéken, szülővárosomban vagyok. Úgy gondolom mindig tanulságos hazjaönni. Az anyám viselkedésének megfigyelése önismeretemet nagyban elmélyíti, mert kívülállóként könnyebb egy másik ember viselkedését megfigyelni, mint a sajátunkét. És hát tetszik vagy nem, én a legtöbb dologra úgy reagálok mint az anyu. Hihetetlen, hogy ennyire hasonlítsak rá. Hihetetlen, hogy ennyire átvegye egy gyerek a szülő reakcióit. Még az élmények feldolgozását, az érzelmi reakciókat és sokszor a gondolkodásmódot is. Ijjesztő és tanulságos egyszerre.

Szóval ez a megfigyelés azt eredményezi, hogy kívülről látom, hogy egy-egy reakció milyen hatást kelt a másikban. Látom, amint anyu kommunikál emberekkel. Látom hogy nem is figyel a másikra igazán, és a reakciója körülbelül annyi, hogy összefoglalja egy mondatban a másiktól hallottakat, vagy levon egy erkölcsi tanulságot a hallottakból. És én is ezt tettem sokáig. És látom mennyire hiányzik ebből az 'én', az érzelmek. Így aztán tényleg nem lehet megismerni  egy embert, vagyis őt.

Én egy rejtőzködő ember vagyok. Nagy terhet jelent kimondanom hogy mit érzek, mit gondolok és mire vágyom. Pedig isten a tanúm rá (ha létezik :-) ) hogy nagyon vágyom rá hogy legyek valaki, egy személyiség, aki megmutatja magát és ad valamit egy másik embernek magából. Ez még nem megy.

Persze ehhez fel kellett építenem először az önbizalmamat és az sem volt kis feladat. Most pedig magamnak is be kell vallanom, hogy mit szeretek és mit akarok az élettől. Ez nem is olyan egyszerű, hiszen eddig nem így működtem. Sokan ismerik a jelenséget amikor valaki tudja mit nem szeret, de azt már nem hogy mit szeret, mi vonzza, és mit is akar igazán. És néha ha ez tudható, akkor is nehéz magunknak bevallani. Pedig ez nem becsület kérdése. Ez inkább a teljes élethez szükséges. Az élethez, ami nekem most nem nagyon van.

Ha nincs életem, sajnos az emberi kapcsolataim sem működnek. Csak felszínesen. Hiszen a tapasztalat, az élmények hiánya olyannyira beszűkíti a személyiségemet, hogy nem igazán tudok érdekfeszítően, hatásosan beszélgetni. Így marad a menekülés a többiek elől. De az élet elől nem érdemes.

Szóval az őszinte élet nem valami magasztos cél. Inkább szeretném végre megélni magamat, az érzéseimet és a kapcsolataimat. Erre törekszem én. De még sok a félelem, a menekülés, a védekezés.

De nem adom fel! :-) Miért is tenném?

Tegnap volt a születésnapom. Nem ünnepeltem meg, őszintén szólva azt vártam hogy majd mások megünnepelnek. Ó, én egocentrikus, felelőtlen és hiú ember. Őszintén szólva én sem szoktam nagyot alakítani mások születésnapján. Nem szervezek meglepetés bulit, nem valósítom meg álmaikat, és nem hívok fel senkit sem úgy, csak spontán a születésnapján, hogy feldobjam a napját egy jó kis programmal. Nem, nem teszem.

Azt mondják a bölcsek, hogy tedd azt másokkal, amit szeretnél hogy veled tegyenek. Miért van az, hogy én ezt az alapigazságot bizony csak egy helyen alkalmazom, az ágyban. De az életben valahogy nem megy.

Szóval tegnap, a 34. születésnapomon úgy tettem, mintha nem is akarnék azzal foglalkozni, hogy születésnapom van. De csak úgy tettem. Mert időnként szóvá tettem a dolgot. Hol panaszkodva, hol egy kis elnézést várva.

A nap végére már egészen rosszul éreztem magam. Hiába a köszöntések, hiába a lazán vezsem a dolgot hozzáállás, valami azért mégis hiányzott. Valami, amit nekem kellett volna megtennem. Megünnepelni saját születésemet. Hogy bánom-e? Nem. Nem vagyok az a megbánós típus. Hiszen egy elcseszett napon is fejlődhetünk és megtnulhatunk magunkról valamit. Például  a felelősséget. Vagy azt hogy nem érdemes túlaggódni semmit. És még azt is, hogy a problémák felnagyításával egyet érhetünk el, problémát gyártunk.

Azt mondják az út a fontos nem a cél. Azért az vicces lenne ha magát az utat jelölnénk meg célnak. :-) Próbáld csak ki!! Merthát valamerre azért csak menni kell.

Szóval bármenyire szeretjük járni az utunkat kisebb-nagyobb célokat azért csak kijelölünk. Nincs is ezzel semmi gond ha a munkában, a pénzügyi helyzetünkben, vagy a nyaralás helyszínében jelölünk ki célokat. De bonyolódik a helyzet mikor az emberi kapcsolatainkban akarunk elérni valamit. Mert hát bármennyire is vagy jó fej, céltudatos, kitartó és küzdeni tudó, netalán még szép is, vagy sármos, azért ez a dolog már nemcsak rajtad múlik. De beszéljünk rólam. Szóval nemcsak rajtam. Aztán jönnek a csalódások, mert nem kellek annak aki nekem kell, mert az a szemét pasi már megint csak használni akart, ó a férfiak nem is akarnak kapcsolatot, ezek érzelmi analfabéták, na majd én megmutatom nekik...

És megmutatom. Egyedül is boldogan hónapok következnek. A szenvedés helyett jön az önkeresés időszaka. És amikor felfedezem milyen jó ez így, pancsolok az önfejlesztés, önsegítés (a közvélekedéssel ellentétben ez nemcsak női sportág!) tavacskájában.

Dehát bármennyire is élvezetes ez az önmagamban való megmártózás, mégiscsak társas lényként lettem megalkotva, ezért a kalandoknak én sem mondok nemet. Nem! De szigorúan szortírozva őket. Mert ha az ember önként és dalolva vállalja az egyedüllétet, valahogy vonzóvá kezd válni. (Ezt Gucci óta már biztosan tudjuk. De nem  a divattervező óta.) Ez biztos valami hatás-ellenhatás törvény lehet. És ha vonzó vagy, akkor már válogathatsz is. És ha megválogatod a kalandjaidat, akkor aztán megesik hogy újra ott találod magad a szakadék szélén. Csakhogy most a másik oldalon, ahol már nem az a kérdés hogy ugord át az árkot sebesülés nélkül, hanem az, hogy fordíts hátat a mélységnek és menj tovább. Na ezt fejtse meg valaki ...

No jó segítek. Szóval mivel nem akarsz kapcsolatot, a kalandjaidat nem veszed komolyan. És ez az ellazulás segít a tisztán látásban. És a rossz tapasztalatokkal  a hátam mögött (csakhogy megint magamra irányítsam a figyelmet) már jobban látom mire is van szükségem. És nem az aktuális kapcsolatom problémáit elemzem, hanem élvezem a kaland nyújtotta örömöt. Élvezem. És megint csak. És újra. És akkor.. az öröm oldalán ott az üröm. Merthogy az ember lánya már csak olyan, hogy nagyon tud érezni, meg kötődni, még akkor is ha nem akar. Ó férfiak!! Ti sem gondolhatjátok komolyan amikor azt tanácsoljátok hogy ne kötődjünk. Hiszen mihelyt nem tesszük, addig ügyeskedtek míg meg nem jelenik a női érzelem. És ha látjátok ezt, elégedetten dőltök hátra. Igen ez is megvan.

Szóval a szakadék másik szélén, ahol minden napos és örömteli, és még egy utacska is van amerre mehetnék, megijjedek, mert rájövök a könnyen jött lehetőségekkel én már élni nem tudok. Már.. vagy.. hogy is van..? Vagy eddig sem? Mert ezek bizony már lehetőségek. A kalandok csak rövid ideig kalandok. Ha átlépnek egy bizonyos időhatárt akkor bizony átkerülnek valami más kategóriába. És ha olyan szerencsés önként vállALT szingli vagyok, (aki azért mégiscsak szeretne egy meleg bensőséges szeretetteljes kapcsolatot) akkor még szerelmet is hozhat a kaland. Rózsaszín lányregény? Dehogy! Próbáld csak ki! Kalandozz!

De  a kalandozás útja nem véletlenül választott, még ha elsőre úgy is tűnik. Nevezhetjük korunk jelenségének, vagy bárminek, de bizony mindg megbúvik valami megoldandó a rövid örömök mögött. Valami, ami miatt ezt választjuk, és nem egy kapcsolatot.

Én megijjedtem. Mert a kalandom talán nem kaland. Talán több. És akkor lépni kell. Mert megint az a belső mozgolódó valami. Ami nem engedi hogy egyszerűen élvezzem az én kalandomat. Mert belépett a napjaimba, a gondolataimba, sőt tegnap még az álmomba is. És a kalandom nyitottnak tűnik, hogy tegyek többet ha akarok. Ő ad többet ha akarok. Mert hát eddig ő nem tudhatta mit akar a független szingli lány. Én pedig félek, mert olyan kényelmes volt így, nem szembenézve azzal, hogy mekkora munka egy kapcsolat. Hogy bizony nekem is változtatnom kell, ha tényleg komolyan akarom őt. A gyakorlatias, okos, intelligens és figyelmes sácot, akit megszerettem.

Dönteni márpedig kell! És ott van még a jóképű, magas, főzni tudó, és érzékeny K, aki meghallgat, aki meg akar nyitni, akivel még lelkizni is lehet és bármikor felhívhatom bármivel. És nem utolsósorban olyan jó hozzábújni, amit a férfinem elleni támadásnak vél - "mert a nők csak  a biztonságot keresik". Ha döntök, ő kiesik a játszmából. A döntés egyben veszteség. Ezért sokan nem döntünk.

A döntés egyben nyereség! Mert ha döntünk, akkor elköteleződünk, vagyis kijelöljük az irányt, a célt. Tudjuk merre menjünk és rátalálunk az útra. Mert próbáld csak meg az utat megjelölni célként...

Hosszú vergődés után csak nekiültem írni, hiszen a vágy már csak ilyen. Cselekvésre szólít. Ellenállhatsz, érvelhetsz, pótcselekedhetsz, de az érzés nem múlik. Az agy hátsó részében, néha nem annyira a hátsó részben megbúvik az érzés: tenni kell valamit. És a vicc az egészben az, hogy sokszor pontosan tudod azt is hogy mit, és mégsem teszed.

Ez a nem tevés tarthat órákig, hetekig, halogathatod a dolgot hónapokig is, de akár évekig is keserítheted az életed.

Mondják mindenfelől, hogy csináld, vágj bele, meg tudod csinálni! De hiába! Marad az álmodozás, a tehetetlenség, a holnapba vetett remény, a sok várakozás.

De meddig lehet várni? És érdemes-e várni? Ad-e annyit az így nyert biztonság hogy megérje a halogatás, a hajtóerő elnyomása és a lemondás az újdonság nyújtotta bizsergető tapasztalatról.

Én a biztonságot választottam, eddig túléltem, de egyszer muszáj kinyílni a világra, önmagamra, a vágyaimra és a gondolataimra. MUSZÁJ Mert ott a vágy hogy megéljem mindazt amiért ide csöppentem. És ott a félelem, hogy a jövő beteljesületlen marad.

Hát erről fogok írni. Hogy sikerül-e megnyílnom és felfedezni az életet. Hogy többé senki ne mondhassa rám, olyan "kibaszottul zárkózott vagy". Bizony, bizony, a hiúság is nagy hajtóerő lehet.