Szégyen. Ez az az érzés amelyről nem szívesen beszélünk. Az érzés, mely által titkokat zárunk magunkba, majd önmaga titkává válik. Elrejtjük szégyenünk tárgyát, majd elrejtjük a szégyen érzését.

Leborulok előtte, a hatalmas szégyen előtt, mely képes társadalmakat, családokat, rendszereket, munkahelyeket, barátságokat, szerelmeket, betegségeket, gazdaságot uralni. Leborulok előtte, ámde nem csodálattal, inkább nagysága felismeréseképpen. Hatalmas erő, mely elválasztja egymástól az embereket, azokat is akik akár fontosak is lehetnének egymásnak.

Íme Lucifer!! Az örök kételkedő! Önmagad létét kérőjelezed meg ha túl nagyra nő szégyened.

Piacgazdaság - a szégyen kultúrája lett. Ha szégyelled magad az csak jó! Mert mindent, de tényleg mindent megtennénk azért, hogy ezt a érzést mindörökre száműzzük létünkből. Ezért termeljük újra. Majd termeli magát. Mennyit ér az elfogadás érzése, mennyit ér az, hogy kiléphess a fénybe, a nagyközönség elé, vagy csak saját magad elé! Szégyen nélkül, büszkén. Mondd, mennyit ér meg neked. Persze hogy sokat! És ki is fizeted a árát, főleg, ha ki tudod fizetni. Főleg ha te is e kultúra terméke vagy.

A szégyen tárgya bármi lehet. És koronként változik, mint a divat, amely szintén épít a szégyenre. Ha nő vagy, akkor a megjelenésed és a kapcsolataid szerepelnek a lista elején, ha férfi, akkor a teljesítményed.

Szégyelled a tested.

Szégyelled az anyagi helyzeted.

Szégyelled a családod.

                                                                Szégyelled a műveletlenséged.

                        Szégyelled a lakásod.

        Szégyelled a ruhatárad.

  Szégyelled a munkád.

                        Szégyelled, hogy nem tudod kifejezni magad.

                                 Szégyelled, hogy nem vagy olyan csinos, mint....

Szégyelled hogy nem vagy céltudatos.

                                          Szégyelled, hogy nem felelsz meg a családodnak/barátodnak/barátnődnek.

Hasonlítgatsz, hogy még jobban szégyellhesd magad. Példát keresel, ÖNMAGAD HELYETT!!

                      Elrejtőzöl az emberek elől, majd magad elől is.

Menekülsz.      Titkaid vannak.        

...az emberi nyomorúság nagyon gyakran abban a szakadékban gyökerezik, amely  aközött tátong, amik lenni szeretnénk ( vagy amiről azt hisszük, lennünk kellene) és amiről úgy véljük vagyunk"

Megfelelés igény - félelem a megszégyenüléstől.

                   Önbizalomhiány -mélyén megint csak a szégyen lapul.

Megdermedsz. Nem nézel a szemembe. Nem nézek a szemedbe. Fejem lehajtom. Nem vagyok méltó hozzád, vagy te nem vagy méltó hozzám. Hatalmi harc. Ki a jobb?

Nem akarom ezt érezni! Nem akarok többé szégyenkezni! Előtted sem. Nincs okom a szégyenre! Nincs okod a szégyenre!

A szégyenérzet az érdeklődés, az izgalom és az öröm érzelmek megszakítását tükrözi- vallják a szakértők.

És a kapcsolatok megszakítását - vallom én.

A szégyent más érzelmek mögé rejtjük. A harag mögé például. Ha valaki haragszik rád, nagy valószínűséggel szégyelli magát ott legbelül. Valami miatt..

A szégyen talán abban hasonlít a bűntudatra, hogy egy csipetnyi kell belőle emberi mivoltunk megtartásához, de olyan erős íze van , hogy a mérték elvétésével borul minden. A kapcsolataid, a családod, a baráti köröd, a társadalmi szabályok, a gazdaság..

A címben, valamint a szövegben szereplő idézet Andrew P. Morrison : A szégyenkezés (Fiesta-Saxum,2000) című művéből valók. Mindenkinek ajánlom! :-)

Egy ideje a problémamegoldás egészen egyszerű módját választom, ha valami nem tetszik, egyszerűen azt mondom rá 'nem'. Határozottan állíthatom, elég gyakran reagálok így.

Na de mi van az igenekkel? Miért találok olyan kevés dolgot, embert, helyzetet amire rávághatnán 'igen'. Miért tudjuk jobban hogy mit nem akarunk, mint azt, mire van igazán szükségünk?

Talán csak a bennünk lévő érzelmeken múlik mindez? Ha erősebb, netalán biztonságosabb (!!!) negatívan érezni, akkor látjuk inkább a nemeket? És ha áthangolódunk pozitívra, akkor megláthatjuk az igeneket is?? Én ebben hiszek. 

Bárcsak lennék olyan erős, hogy ne hagyjam letörni és befolyásolini magam, lenne elég kitartásom, hogy akkor is a magam elveit kövessem, ha látszólag teljesen egyedül maradok vele. Mert általában egyedül maradunk. Ezért sem merünk sokan az önmagunk feje szerint élni, mert sokszor garantáltan egyedül maradunk. Megjelennek a kételkedől, felbukkannak a megszokott útra terelők, és ha nem vagy eléggé meggyőződve önnön érzékeid, érzéseid helyességéről észrevétlenül is beadod a derekad. Én általában harcolok egy ideig, aztán belefáradok.

Ilyenkor már csak a nemek maradnak. Annyira marad még energiám. De cselekedni, változtatni, előrelépni nem az én műfajom. :-( Így maradok ahol vagyok, és nem tudom hol leszek tizenöt év múlva.

Visszatértem a nappali életmódra. Hogy jobb-e? Más. Nagyon más. Kevesebb a menekülési lehetőség. Arcul csapnak a problémák, a döntéseim és az életem.

Ma azért bemenekültem egy moziba, megnéztem a Gettó milliomost, hatás kipipálva. Nagyon szép film. Barátnőm szerint megrázó, én viszont szépnek találtam. Némileg rontott az élményen a mellettem ülők folytonos beszéde és csörgése, mégsem vettem rá magam, hogy szóljak nekik, ne beszélgessék már végig a filmet. Kezdtem ideges lenni, némileg dühös, de rájöttem dühöngés helyett szólnom kellene, ha nem teszem meg, akkor magamra haragudhatok csupán. Nem várhatom el, bármennyire is szeretném, hogy ők is érezzék amit én, vagyis ha élvezni akarják a filmet, akkor nézzék is, és ne csak felszínesen szórakozzanak rajta. Na mindegy, így jártam.

És ha már olyan messze elmentem a moziért, nem hagyhattam ki, hogy átruccanjak a kilenc kerületbe, a héten másodszor, úgy tűnik visszatérő helyszíne az életemnek. Ebéd a Ráday utcában, szörnyű volt, majd kávé és beszélgetés a törzshelyen. Itt tényleg az a jó és szeretnivaló, hogy mindig találkozok ismerősökkel. Ezen a helyen kicsit megmelegszik a szívem. És valljuk be, olyan jó tartozni valahova..

Szóval a mai nap a totális kikapcsolódás napja volt. De ez kellett is.

Kedden hajszál híján, de megbuktam a második forgalmi vizsgámon. Persze előre közölte az oktatóm, hogy a vizsgabiztosom egy vadállat és mániája a parkolás. Minden rendben ment, de annyira rágörcsöltem a parkolásra, hogy amikor szépen beálltam, bevillant a plusz információ, gondoltam akkor ezt tökéletesen kell megcsinálni. Igazítottam egy utolsót az autón, elrontva ezzel az egészet. Mondta is  a vizsgabiztos, hogyha ez az utolsó igazítás kimaradt volna, akkor semmi problémát nem talált volna benne. Megdicsért amiért szabályosan vezetek, de nem tetszett neki, hogy akkor is lassítok a jobbkezes utcáknál, ha messziről látható, hogy egy darab autó sincs a közelben. Hmm.. nekem úgy tanították, hogy vizsgán ezt kell tenni. Oktatóm ki is mentette magát, azt mondta minden vizsgáztatónak megfelelt volna, de kifogtam azt az egyet, aki imád száguldozni. Hetedikén újból belevágok. Ennél szabályosabban már tényleg nem tudok közlekedni. Maximum gyorsabban. :-)  

A hetem igazi tragédiája azonban egy találkozás volt az exszel. Döbbenetesen leromlott állapotban volt, amit még tetézett, hogy két napja nem aludt. Hat sört legurított, majd jöttek a sajnálkozások, sajnálta a múltat, sajnálta amit elveszített velem, és sajnálta önmagát. Annyira részeg lett, hogy én akartam az asztal alá esni szégyenemben és bánatomban. Én is sajnáltam valamit, de nem a megromlott kapcsolatunkat, hanem őt. Lepergett előttem, hogyha így folytatja, nem sok jó vár rá, és ettől igazán ramatyul éreztem magam. MIndent vissza akart csinálni, ami már olyan abszurdnak tűnt számomra, hogy komolyan elgondolkodtam azon, miért találkoztam én most vele, miért vagyok éppen ott és az egész olyan volt, mint egy üzenet, ami arról szól, hogy most jól az agyamba kell vésnem, hogy döntéseink, felelőtlenségünk hova is vezethet. És igenis fontos, hogy erőfeszítéseket tegyünk magunkért. Erre csak rárímelt számomra a mai mozi.

Így csordogálnak most napjaim, mindenféle gyakorlatias és belső megoldanivalóval.

Hoztam a formámat. Másfél óra alvás, vezetés. Igazából nem gond, most már határozottan látom, hogy tényleg jobban vezetek kialvatlanul. Holnap vizsga, lehet nem is kellene aludnom. :-))

A hétvégém egy merő rémálom volt, olyannyira rám telepedett a magány, hogy bármilyen apró gesztus is életmentőnek számított volna, na de ilyenkor nem lehet senkit elérni. Murphy..

De ez nem egyszerű magány volt, valami fizikai szükséglet egy ölelésre, egy jó szóra, valami emberi reakcióra. Már az is boldoggá tett volna ha rámosolyoghatok valakire, akinek ez örömet okoz. A gondolataimba tolult az utolsó.. hmm.. minek is nevezzem.. viszonyom.. kapcsolatom.. kalandom.. csúnya véget ért. Elküldtem, de nem ment. Hisztiztem, de ő tűrte. Tovább hisztiztem, mire átölelt. De csak azután hogy megkérdezte: ha meghalnék, ráhagynám-e a lakásomat. Ekkor hal meg a lélek. Vagy csak letörik belőle egy darab, melyet nem tudom meg lehet-e ragasztani. Először csak fáj, nagyon fáj, majd fájdalmam tárgya már nem én vagyok, hanem ő.. miért mond ilyet.. miért nem érzi, hogy mit tett..miért lett ilyen..

Mégis eszembe jutott, a hozzábújások, amit csak vele lehetett úgy.. mert igényelte a szeretetet.. mint én... de ő bárkitől..

Magam mellé varázsoltam volna ha lehet, bármilyen árat megfizettem volna, csak egy pillanatért..enyhítse a fájdalmam, mert nekem valahogy nem sikerült..

És olyat tettem, ami ellentmond elveimnek, józan észnek, érzéseimnek. Felhívtam az exet, de nem akihez olyan jó volt hozzábújni, hanem G-t, akivel csak nyúzzuk egymást, és valahogy mindig hagyunk egy kiskaput a másiknak. Nincs valami jó formában, panaszkodott, de azt mondta szerdán ő is jön velem a betervezett ivászatomra, melyet most már muszáj megejtenem, mielőtt szétrobbanok semmilyen életemtől. Velem akar lerészegedni, pedig ő nem ihat, hiszen így is félholt már, tönkretette magát, ide vezethet a mértéktelen ivászat. Én ugyan nem vállalhatok érte felelősséget, de nem is nagyon szeretnék aszisztálni lassú öngyilkosságához.

Az elmúlt éjjel egy percet sem aludtam, csak reggel sikerült valamicskét, ilyenkor elcsodálkozom milyen rövid is tud lenni az éjszaka. Az oktatóm sem volt valami jó formában, hagyott ugyan szó nélkül vezetni, én nem szórakoztattam, de ma ő is nagyon csendes volt. Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet némi szomorúságot érez amiatt, hogy talán az utolsó órán vezet velem a jogosítványomért. De valószínűbb, hogy csak rossz napja volt.

Vezetés után a buszon egy pasas kiabált, ha edzésben lenne (vagy valami ilyesmit mondott) akkor most szétverne mindenkit a buszon. Néhány ember intenzívebben meredt a másik irányba, mire én ránéztem a pasasra egy pillanatra, az 'olyan elegem van ebből a városból' nézésemmel. Nyilván neki sem volt a legjobb napja a mai...

Vezetés után koffeinre vágytam, letelepedtem egy kávézóban, ez amolyan törzskávézóhely, nem kell rendelnem, hozzák is a feketét. Monoton, amolyan elszállt zene szólt a háttérben, és hirtelen úgy éreztem magam, mintha a Kontroll című filmben lennék. Igazából már egy ideje úgy érzem. A sötétben bolyongok, keresem a feljáratot, kijáratot, időnként ott vagyok a közelében, kinézek a fényre, majd bolyongok tovább az alagútban..

Ugrott az esti programom. Barátnőm betegsége miatt elmaradt az esti ivászat, züllés, ünneplés, vagy ahogy tetszik.

Vezetés után azonnal hazajöttem, pocsék idő volt, nem volt kedvem semmit elintézni. Mikor kiderült hogy az esti program elmarad, arra gondoltam, milyen jó lesz itthon lustizni egy kicsit, vagy takarítgatok, olvasok, netezek. Szóval csak úgy elleszek itthon magamnak.

De hazaérve valami rám nehezedett, a fáradtság összekeveredett némi fásultsággal, magánnyal és már nem volt kedvem semmihez. Nekikezdtem édességraktáram elpusztításához, majd kicsit neteztem. A kedvem továbbra sem jött meg, hazatelefonáltam távolban székelő családomhoz, de ez sem adott hozzá semmit lelkiállapotom javulásához.

Továbbra is lógok a hálón, beleragadtam, itt ért utol az este, itt értek utol mai könnyeim.

Vannak pillanatok, amikor bármi megríkat.

Könnyeimet áldozom mások fájdalmának megváltásáért, vagy csak  a sajátom sajnálatáért.

Éreztél már fájdalmat akkor, mikor a legboldogabbnak kellett volna lenned? Rontottál már el szép pillanatokat, mert csupán a könnyek voltak, mivel kifejezhetted magad?

És sírtál már magányodban, mikor hiába próbáltál mindent megtenni, hogy ne ragadj az önsajnálat nyálkás és édes állapotába?

Délutánom fásultságán mások érzelmeivel próbáltam enyhíteni. Kukkolós blogolvasóként merültem bele posztokba, éreztem át mások életét, ha már az enyém mára nem ígért sok reményt. Érzéseket akartam kölcsönvenni, hátha mások által megtalálom önmagam.

Ki keres talál, szokták mondani, miért lett volna ez másképp. Sírtam egyet más magányán, sírtam más ember fájdalmán, küzdelmén; igen ez az amikor már nem tudod, hogy saját kínjaid ríkatnak meg, vagy tényleg a másikat siratod..

Készülődök a második forgalmi vizsgámra. Az első decemberben volt, karácsony előtt, azóta már jó pár órát vettem, tehát elvileg már nagyon át kellene mennem. Azt hiszem kevesen vagyunk, akik ilyen sok órát vezettek a jogsi megszerzéséhez. Legalábbis oktatóval.. Mert hát más lehetőségem itt Budapesten nem volt. Aki tudott volna nekem segíteni azt kiebrudaltam az életemből, mert a gyakorlásoknak túl nagy lett volna az érzelmi költsége. Inkább forintban fizetek egy oktatónak, minthogy lelkileg készüljek ki egy szexuálisan túlfűtött pasival, aki az önbizalmát csak úgy tudja fenntartani, ha minél több nőt szerez meg magának. És ha megszerezte, akkor mindet a barátjának akarja tudni. Köszönöm, meghagyom az ilyet másnak, vagy inkább nem kívánom senkinek.

Szóval a leendő jogosítványom értékét aranyárban lehet majd mérni. Ez annyira jellemző rám. Mindenért többet fizetek mint mások, de inkább a biztosra megyek. Én azt vallom inkább legyen kevesebb tárgyam, utazzak el kevesebb helyre, ismerjek kevesebb embert, de az mind legyen értékes számomra. SZÁMOMRA Ezt vallom, de olykor nem így cselekszem. Ebből is tudom, hogy mikor nem vagyok teljesen önmagam, vagy inkább nem élem ki önmagam. Valahol azt olvastam az önbizalom egyik forrása, hogy saját értékeink szerint élünk. Na igen. A kérdés hogy mi motivál egyes helyzetekben? A saját érzéseim, meggyőződésem, vagy valami agyszülemény arról, hogy mi a helyes, mi vezet célra, mivel kapok némi pozitív megerősítést.

Ma kicsit később mentem vezetni mint szoktam, volt alkalmam kipihenni magam. Azt hittem ez jó, ettől majd még jobb leszek. De rá kellett jönnöm, hogy amikor pár óra alvás után vezetek, akkor jobban koncentrálok, nyugodtabb vagyok vagy inkább kómásabb és ez nekem kifejezetten jót tesz. Persze nem a 2-3 órás alvásra gondolok -mert olyan is volt - hiszen akkor majd elalszom az autóban.

Még kétszer vezetek a vizsgáig, vagyis keddig. Addig győzködöm magam, hogy sikerülni fog. És ha így lesz, akkor újabb vagyonokat feláldozva, a vizsgaútvonalról letérve, új utakat hódítok meg az oktatómmal. Mert mit érnék a jogsimmal, ha a kerületet elhagyva rettegve ülnék a volán mögé?

Szóval ma próbáltam az alvásmennyiség és a vezetési képesség közötti kapcsolatot feltárni, és rá kellett döbbennem, még az is megtörténhet, hogy én ebben az összefüggésben sem úgy működöm mint mások. Vagy: mások is úgy működnek mint én, csak nem tudnak róla. :-) Vagy én nem tudok arról, hogy ők is tudják amit én. Nna, szóval értitek.

Azt mondom magamnak: menj, és kezdj bele.

Ilyenkor maradok, és csinálom tovább, mit eddig.

Ha azt mondom: ez szép.

Hátralépve csodálom, egyre távolodom, majd eltűnik minden.

Van mikor érzem, a jó úton járok.

A következő percben a mellékút elcsábít.

 Kapok egy jó szót, biztatást, egy ölelést.

Magamba zárom és elszaladok vele.

Jót teszek magammal, majd valaki mással.

Megjegyzem, és visszatérek a passzív elzárkózásba.

Elcsábít egy álom, egy mosoly, egy tett, vagy csupán egy gesztus.

Szívemben megőrzöm, sóvárgok tovább.

Biztat a jövő, a remény megmarad.

A jelen következménye végzetes is lehet.

Már szinte hagyomány, hogy kilátogatok az év ezen időszakában a Műcsarnokba, a Lakástrend és design kiállításra. Nem emlékszem mikor mentem ki először, talán abban az évben amikor egy soha meg nem jelent laptól kiküldtek, hogy írjak már valami beszámoló félét a kiállításról. Mentem, írtam és azóta is látogatom a rendezvényt. Bár akkor fotóripoter barátnőm volt a kísérőm, ma már Erika jön velem, aki közel lakik a Műcsarnokhoz, így elég könnyű elcsábítanom egy kis designtúrára.

Mikor megvettem lakásomat, már tudatosabban szemléltem a faanyagokat, funkciókat, árakat, stílusokat és trendeket. Szeretem a szép tárgyakat. Amikor a divatos, olykor túldesignolt bútorok, kiegészítők között felfedezek valamit, amiről pontosan tudom, hogy ez az, nincs kétség, ezt megvenném, felvállalnám, ez szép, ez én vagyok, na ez valami olyan dolog amitől kicsit közelebb kerülök magamhoz. Érzékeim általában nem csalnak meg.

Az idei kiállítás igazán jól sikerült, főleg ha a tavalyihoz viszonyítom, ami óriási csalódást jelentett nekem. Persze ez a rendzvény azt a réteget célozza meg, aki képes nagy összegeket költeni lakása berendezésére, de tavaly valahogy túllőttek a célon. Kevés kiállító, csak design, halandó ember számára elérhetetlen enteriőrök. Gyorsan végignéztük, és magamban megfogadtam, hogy nem megyek többet. De fogadalmamat megszegtem, és nem bántam meg.

A négy napos rendezvény második napját választottuk, ami szerintem határozottan jó döntés volt. Az első nap pangás van, a szombat túlzsúfolt, a vasárnap pedig kiszámíthatatlan.

A péntek ideálisnak tűnt a nézelődésre. Bár picit unom a sok olasz design kultúrát, szívesebben látnék több spanyolt, nem bezélve arról, hogy francia és angol termékeket hírből sem láttam. Nyilván nem is volt.

Az első standon - ahol olasz, kevés spanyol búrorokat állítottak ki - máris meglepetés ért. Miután egy kiállított asztal méretválasztékáról érdeklődtem, az üzletet képviselő srác közölte, hogy én már jártam náluk, nagyon jó az arcmemóriája. Nem találtam lehetetlennek, hogy valamikor régen, amikor még úgy gondoltam gyorsan otthonossá teszem lakásomat, betévedtem hozzájuk, majd tovább kutakodva emlékeimben beugrott kik is ők. No akkor már nem örültem annyira hogy felismertek, mert rájöttem bizony jártam már náluk többször is, határozott elképzelésekkel, amire ők alternatív megoldásokat akartak kínálni. Mindebből soha nem született üzlet, viszont elég sok időt töltöttem náluk, és megmagyarázhatatlan okból olyan fura érzéssel távoztam mindkét alkalommal. Vannak ilyen helyek..

Éppen tovább akartam menni, mikor szemem megakadt valami furcsa dolgon, amiről nem tudtam eldönteni mi célt szolgál. Leginkább egy fa-üveg kombinációjú asztalhoz hasonlított, viszont hiányzott a teteje, ezért asztal nem lehetett, és valami volt az alján ami kormos volt, mint ahol égettek valamit. Nem hagyhattuk magunkat kétségek között, és megtudtuk, hogy egy látványkandallóról van szó. Azt hiszem valmi olajfélét kell beleönteni, majd azt meggyújtani. Be is üzemelték nekünk, jópofa volt, elfoglaltam egy kényelmes fotelt, és élveztem a tűz 'melegét'. Mint kiderült egy ilyen kellemes kiegészítő csupán egymillió forintba kerül.

A standokat körbejárva begyűjtöttem néhány prospektust, üzlet címet, lakberendező, tervező elérhetőséget, hogy pár hónap után legyen mit kiselejteznem a fiókomból. Két apróságot megemlítenék még, az egyik a konyhapultba beépített digitális mérleg, ami igen praktikus megoldás, főleg ha valaki gyakran főz. Amit pedig majdnem megvettem, az egy napelemmel működő asztali óra, de mégis lemondtam róla, mert műanyag színes mutatói nem fértek össze lelkivilágommal, pedig maga az óra igazán látányos darab volt.

Jópofa ötlet a belépőjegyhez járó ingyenes bórkostoló, amit élőzene kíséretében fogyaszthattunk el. És hogy ne távozzak üres kézzel, vettem egy üveg bort, gondoltam bedobom a hűtőbe, hátha lesz még alkalmam valakivel elfogyasztani a közejövőben. Vagy bánatomban egy züllött estét megejteni.

Fáradtan és némileg szomorúan értem haza, letörtségem azonban nem a kiállítás hatása, csak eszembe jutott ismét valami, arról, hogy milyen alapvető az emberi vonzódás a széphez, van ki tárgyakban, sokan a másik emberben, mások az emberi lélekben keresik azt.

A harmónia mely nem mindig természetes, mégis állandó tárgya vágyakozásunknak..

Megosztanám örömömet azzal, aki tud kis dolgoknak is szívből örülni, mások nagy szerencséje, sikere, tehetsége és gazdagsága nem tölti el irigységgel. Ha mégis, tudja mit kezdjen ezzel az érzéssel. Mert az irigység hasznos is lehet, ha tudjuk mit üzen.

Megosztanám az örömömet azzal, aki nem mutat rá fél perc múlva bodogságom tárgyának negatív részére. Nem int óvatosságra, nem késztet elgondolkodásra, sem maximalizmusra, akkor, amikor éppen nagyon jól érzem magam. Egyszerűen csak örül velem.

Megosztanám az örömömet azzal, aki érti, hogy az én vágyaim nem feltétlenül egyeznek az arctalan tömeg elvárásaival.

Megosztanám az örömömet valakivel, aki megosztja velem a sajátját.

Megosztanám a bánatom azzal, aki megérti mi a fájdalom, és tudja hogy időnként ez elkerülhetetetlen.

Megosztanám a bánatom valakivel, aki nem gondolja hogy el kellene azt rejtenem.

Megosztanám az érzéseimet ha tudnám valaki megérti és elfogadja.

A félelem csak ítélkezést szül.

Megosztom most pici örömömet és pici szomorúságomat: két hónapja először végre tudtam éjszaka aludni. Majd reggel rádöbbentem a nappal nem túl izgalmas számomra, hiába sopánkodtam hetekig, hogy nem látom a napot. Mikor tanulok már meg felhőtlenül örülni, hogy végre valóban tudjak adni ebből az érzésből?

Méghogy nem vagyok céltudatos! Dehogynem. De arról én már igazán nem tehetek hogy ez alatt a szó alatt 'céltudatos', elsősorban  a külső célokért küzdőket értjük.

Úgy gondolom az extrovertált emberek elsősorban külső dolgokért, míg az introvertáltak a belsőkért küzdenek. Ez egy teljesen logikus magyarázat lenne sok mindenre, hiszen ez pusztán genetika, az agyműködés irányultsága. A figyelem összpontosításában egyértelműek a különbségek, akkor miért ne lenne a célokban is különbség.

Ha ezt a tézist elfogadjuk, akkor talán nyitottság idealizált nyugati világunkban megérthetjük miért van az, hogy sokunknak nehezebb a külső értékekért élni, miért foglalkozunk annyit lelki dolgokkal, és miért van az hogy személyes fejlődésünk fontosabb számunkra mint a fogyasztói világban futkosni a státuszért, anyagi dolgokért.

Szerencsére senki sem csak kifelé vagy befelé élő, még csak az hiányozna, de azért valamelyik irányultság mindig erősebb.

Hogy ez az extro-, intro milyen arányban van jelen bennünk, az szerintem már a genetika, nevelés, környzet etc. vegykonyhájában eldől, na meg szépen nevelgetjük itt magunkat az évek során. De az alapbeállítttság az bizony megmarad.

Szóval küzdők én, csak éppen elsősorban belső célokért, lassú folyamat eredménye minden apró változás amit elérek. Ez az ami motivál, még akkor is amikor mégiscsak veszem a fáradtságot hogy külső dolgokat megszerezzek magamnak.

Néhány éve belépett egy olyan ember az életembe, aki miatt teljesen összeomlott belső világom, kemény vizsgálódásba kezdtem, mindent megkérdőjeleztem magamban, darabjaimból kellett újra összaraknom énemet. Attól a ponttól tisztábban láttam magamat.

De ez az időszak bizony arra is ösztönzött, hogy kapcsolataimat is tudatosabban szemléljem. De nem elég tudatosan, hiszen következett még néhány arculcsapós love story, és minél több nyolc napon túl gyógyuló lelki pofont kaptam (ezt még mindig nem büntetik) annál erősebben vizsgálgattam az életembe bevonzott emberekhez fűződő kapcsolataimat. (mellékesen hozzáteszem, hogy nyilván az évek múlása is kihozta ezt belőlem) Vizsgálódásaim egyik eredménye, hogy megláttam gyengeségemet, miszerint, ezen a téren is mennyire csak sodortatom magam. Na ez volt az a pont, amikor először be mertem őszintén vallani, hogy melyik kapcsolat mennyit is ér nekem. Korábban inkább az volt a célom, hogy mindenféle emberrel megtaláljam a hangot, ami önmagában jó, de azért nem mindegy  a hangsúlyokat hova teszem. 

Volt hogy több időt töltöttem azokkal, akik nem is jelentettek számomra olyan sokat, akikhez nem is kötődtem igazán, míg távolról szemléltem azokat akiknek a társasága uán sóvárogtam, vagy elfutottam a lehetőségtől ha mégis a közelükben lehettem volna.

Ezek után szakdolgozatom témáját szociálpszichológiából választottam, de mindenféle szövevényes történés, harcok a témavezetővel és nyelvvizsgahiány miatt egészen más kibújós, könnyű témát választottam.

Az évek során én is megértettem azt, amit a szerencsésebbek már otthonról magukkal hoznak, hogy bizony nagyon nem mindegy kivel osztom meg időmet, érzéseimet és egyáltalán énemet. Ez a döntés erőt adott, hatalmat, mellyel kicsit formálhatom az életemet.

Nem tagadom, hogy ez inkább sok kapcsolatom meggyengüléséhez vezetett, és kevésbé új emberek bevonzásához, pontosabban tartós jelenlétükhöz. De valahogy jobban kezdtem érteni ismerősöket és ismeretleneket egyaránt, amit nem igazán a sok pszichológia könyv elolvasásának, hanem érzelmeim őszintébb bevállalásának tulajdonítok.

Lassan haladok énem alakításában, de azért válság ide vagy oda, a projekt nem állt meg. De mostanában kicsit megrémít az idő múlása, mert ugyan a fejlődésben nincs végcél, de azért mégiscsak jó lenne ha többet tudnék kiélvezni munkám eredményéből.

Vasárnapom olyan csendes, lelkizős, barátnővel ebédelősre sikerült, de ez is csak olyan töltsük együtt a napunkat úgysincssemmidolgunk típusú nap volt. Megtudtam sok mindent amit eddig csak sejtettem, és rosszul éreztem magam amikor a beszélgetés során az is kiderült, havernőm mit beszél rólam egy barátomnak amikor éppen nem vagyok jelen. Pontosabban hogyan elemzik ki az életemet, családomat és még ki tudja micsodát. Nincs ezzel gond, elemezzük, de az érintett jelenléte nem lenne hátrány.

Tudtam én eddig is, hogy Ildi szívesen beszél rólam amikor nem vagyok jelen, bezzeg ha négyszemközt vagyunk akkor csak info begyűjtés céljából fontos amit mondok neki.  Na szóval ezért lazítottam barátságunkon, mert nekem a barátság többet, mást jelent.

Este hazatérve nagyot nőtt szememben magányom, a saját társaságom, de a rossz szájíz még munkált bennem, majd hirtelen felindulásból felhívtam egy régi régi ismerősömet, akivel már többször nagyokat veszekedtem, legutóbb jól meg is bántottuk egymást, hogy mit szólna hozzá ha elmennénk a Lakásdesign kiállításra, ahova minden évben együtt megyünk. Örült neki, sőt lecsapott társaságomra, így valószínűleg egy mozit is beiktatunk. Viszont nem hívtam azokat az embereket akiket már napok óta készülök felhívni, mert fontosak nekem, nem beszélve réges-régi jó barátnőmről, akivel bármilyen messze kerülünk egymástól, még mindig ő az aki a legjobban megért engem és akivel három óra telefonbeszélgetés is rövidnek tűnik.

Ami késik azért nem múlik el és mindent igyekszek bepótolni.

Végszóként csak a szokásost mondhatom magamnak: csak hűen önmagamhoz, csak hűen érzelmeimhez, hátha egyszer megértem úgy igazán mit is jelent mindez a gyakorlatban. 

Drasztikus megoldást választottam, megvontam magamtól a nappali alvást, amely már szinte egyet jelent az alvás teljes megvonásával.

Tegnap este három órát, azelőtt négy órát sikerült aludnom, és még egy délelőtti vezetést is bevállaltam.

 A reggelem a fizikai és lelki fájdalom valamiféle furcsa keverékével indul, melyet egy kávé és cigaretta társaságával próbálok enyhíteni. Kipillantok a külvilágba, de talán nem is a kinti világ érdekel, csak próbálok valami mentséget találni, ne kelljen már beállni a valahova rohanó emberek sorába. De úgy döntök nem keresek már kibúvókat, inkább hívok egy taxit és elvitetem magam pár utcányira, ahol az oktatóm már vár rám. Útközben lazítanék a kocsiban, de kiderül taxisom már szállított engem, feldereng nekem is valami, megnyugszom, csendes ember ő, hagyja majd hogy magamba merülve ébredezzek, vagy csak várjam mit akar a sors ma elém vetni. De csalatkoznom kell, sofőröm megmutatja beszédesebb arcát is, pedig én igazán nem tartottam rá igényt. De csak kérdez, ó, inkább beszélne, bármiről, de nem, engem faggat, hol tartok a vezetésben, még erre is emlékszik, milyen kocsit veszek majd, kérdezi, és hamarosan kielemzi a kezdő vezető és a használt/új kocsi közötti kapcsolat előnyeit és hátrányait. Jaj ezt most ne!. Most ne!

Megérkezünk, fellélegzem, fizetnék, de nem, még nem, ő az a fajta sofőr aki a bejáraton is behajt ha az utas úgy kivánja, jelen esetben a tanuló kocsimhoz akar hajtani, ó hagyjon már most, kérem, ne, inkább sétálok öt métert, mégiscsak kell a friss levegő az ember lányának..

Nem tudom hogy csináltam, egész jól vezettem ma, csak egyszer ijjedtem meg, de akkor is csak a saját gondolatomtól. Éreztem én, hogy gyorsabban megyek a szokottnál, de oktatóm hagyta, mindig hagyja egy kicsit, mikor megláttam az út szélén álldogáló nőt, és előrelátó és felelősségteljes leendő jogosítvány tulajdonosként felmértem, hogy ha ő most kilépne az útra, valamiért, bármiért, ki tudja ma már kinek mi jár a fejében, akkor vajon meg tudnék-e állni. Nem nem tudnék, adtam meg a választ magamnak, és elszörnyedtem a képzelt baleset képeitől, és már az sem tudott megvigasztalni, hogy nem is én lennék a hibás. De a nő nem akart kilépni, így ma is mindenki élve maradt mert jól vezettem. Kivéve amikor a fáradtság kicsit megmutatta mit is tud ő, hatalmában áll megváltoztatni a világ rendjét, az emberek által felállított szabályoknak fittyet hányva teljesen összekeverte a jobb és bal oldal létezését, így játszadoztam kicsit az index kapcsolójával.

Zombiként igyekeztem hazajutni, és határozottan állítom a világ lágyabb lett, a fáradtság ismét megmutatta mit is tud, mert fontos neki valamiért, hogy ne gondoljak rosszat róla, hisz ő sem rossz a maga nemében. Szóval meglágyította a világot, az emberek is megszelídültek körülöttem, bármit is akartak, bármire is készültek még a nap hátralévő részében. És már nem zavart semmi, türelmes ember lett belőlem, na jó nem is volt más választásom.

Most ismét sötét van, végre, este, mi több éjszaka, de képtelen vagyok aludni, nem megy ez már nekem.. már csak nosztalgiával gondolok vissza a kilencórás, pihentető isteni alvásaimra. Az alvásra melyért mindent odaadtam volna korábban, de valahol mégiscsak elveszhetett az érdeklődésem iránta.

Nem tudom mi vonzó lehet nekem ebben a sötétségben, de határozottan szeretem.

Nem szeretem lezárni a dolgokat. Nem szeretek elbúcsúzni emberektől. Nem szeretem kimondani a végszót: kész. Szeretem ha folyamatban van minden.

Nagy hévvel belekezdek valamibe, egy idő után lelassítok, majd nagyon lassan évekig is képes vagyok rendezgetni, tanulgatni, csiszolgatni ami éppen foglalkoztat. Nem tudom, hogy ilyenkor a lendületemet veszítem el, vagy csak megrémiszt a befejezés, a lezárás eshetősége.

Itt van például a lakásom. Nagy energiával elkezdtem berendezni, minden apróság után hónapokat jártam, kerestem, kutattam, időt, pénzt nem sajnálva válogattam a kínálatban. Majd nehezen de döntöttem. Sok bosszúság is ért, majdnem peresekedtem egy asztalossal, a két éves lakásomat újrafestettem, a függönyömet kiégettem, semminek nem volt helye. Kezdtem belefáradni ebbe az egészbe, és nem értettem mi történt velem, mikor mindig is azt vallottam, a gyors döntés a jó döntés. Még nem fejeztem be a lakás csinosítását, pedig rengeteg időt szántam már rá. Azt vettem észre, hogy mostanában már csak tervezgetek, de dönteni és ezért lépni már nincs nagy kedvem. Beleestem a klasszikus hibába, nem azt nézem mit nyerek a választásommal, hanem hogy miről kell lemondanom, ha leteszem a voksot valami mellett. Hát ez bizony alaphiba. És ha arra gondolok, milyen jó lenne ha végre kirakhatnám a pontot erre a projektre, máris hiányozni kezd a tervezgetés izgalma. Pedig belekezdhetnék bármi másba, és legalább haladnék valamerre..

De vannak egyéb példáim is. Nagyon régen volt, amikor elkezdtem angolt tanulni. Letettem a középfokút, majd folytattam a tanulást magántanárral, de valahogy nem haladtam úgy ahogy kellett volna. Mintha csak azt élvezném hogy úton vagyok valamerre, és nem igazán a cél érdekelt, hogy elérjem azt a szintet, amit valahol az agyam egyik rejtett zugában megcéloztam.

És most mintha  a vezetéssel is ezt játszanám. Persze, akarom én azt a jogsit, de utána bizony tovább kell lépni. Azaz, venni kellene egy autót. És hát ez most nem egyszerű. Vagy nem akarom hogy egyszerű legyen... Nagyon hosszú ideje járok vezetni, nagyon élvezem, de ahogy közeledek a célhoz, már megint elfog kicsit a rémület a befejezéstől. Vagy a továbblépéstől?

Az egyetem dettó. Megcsináltam, már csak a nyelvvizsga kellett az államvizsgához. Nem húztam, nem halasztottam, de valahogy a cél előtt már lelassítottam.

Az emberekkel sincs ez másképpen. Amikor dönteni kell egy ponton a kapcsolat jövőjéről, én valahogy hagynám úgy ahogy van. Nem akarok tovább lépni. Azt hiszem a férfiak ezt jobban értik, és talán így én is megértek belőlük valamit. :-)

Nem beszélve a szakmámról, melyet akkor hagytam ott amikor egészen jó pozícióba kerültem.

A célegyenes az én problémám. Az a szakasz, ahol mindent bele kellene adni, hogy átszakítsam azt a szalagot. Valahogy már nem érdekel. Itt megállok és élvezem a tájat.

A felemelő érzés amikor elérek valamit, az én életemből lassan kezd kikopni. Mert ha sikerül bármit is befejeznem, a hosszú idő amit rászántam elhomályosítja a beteljesülés örömét. Vagy legalábbis csökkenti.

És bizony ha egyedül kell örülnöd az eredményeidnek, az sem túl felemelő.

Most ott tartok, hogy jó lenne befejezni egy-két dolgot, mert ha sokáig húzom, a közben felmerülő akadályok, csak még jobban csökkentik a lendületemet.

Félelem ez már megint. Félelem a javából..

Téveszme.

Megtapasztalhattam hogy vannak olyan férfiak IS, akik azt hiszik, hogy ők minden nőt megkaphatnak. Ilyen egyszerűen. Ezzel alapjában nincs bajom, meg egyébként sem lesz alkalma senkinek kipróbálni, mert ahhoz túl rövid az élet. A baj ott kezdődik, ha ez a férfi azt hiszi, minden nőt megkaphat (1) mert jól áll anyagilag (2) mert jól áll anyagilag (3) mert jól áll anyagilag (4) mert addig nagyon kedves a nővel amíg meg nem kapja és mindent megad neki amit csak óhajt, legalábbis ő ezt hiszi(5) mert jól áll anyagilag. Hát én sem állok olyan nagyon rosszul. Olyan nagyon jól sem. Szóval ez a dolog nálam annyira nem számít.

Mit meg nem tesz egy ilyen férfi, hogy magát igazolva és a nyerésre játszva megszerezzen egy nőt. Egy olyan nőt, akit nem is ismer, nem nagyon emlékszik arra hogy néz ki, szóval számára csak egy ismeretlen nő a sok közül. Van egy telefonálós emberem, aki elég gyakran felhív, holott csak öt percet láttuk egymást kilencedik kerületi törzshelyemen. Telefonszámom megszerzése azért nem volt olyan egyszerű. Kezdetben beszélgetésünk abból állt, hogy próbált rávenni menjek el vele ebédelni. Határozottan és kedvesen közöltem vele, hogy nem fogunk együtt ebédelni, ezt körülbelül ötvenszer eljátszottuk, persze sok minden másról is beszélgettünk és közben talán meg is ismertük egymást egy kicsit. Mindenesetre elég pontos képet kaptam az értékrendjéről. És nagyon hamar kiderült, hogy számára a nő csak az önbizalma erősítésére kell.

A következő mondatok természetesen kiragadottak, nem tükrözik a beszélgetések tartalmát, hangulatát és az emberem értelmi színvonalát sem. :-) Hihetetlen hogy egyébként értelmes emberek is képesek teljesen átváltozni ha nőkről és emberi kapcsolatokról van szó.

Néhány elhangzott mondata:

-Én szeretem a nőt birtokolni.

-Nem jössz be mint nő, de kíváncsi vagyok mi fogott meg benned, és az igazat megvallva már lassan egy éve beszélünk telefonon, és érdekelni kezdtél. (Én pontosan tudom mi fogta meg, de nem árultam el neki ha már nem emlékezett. :-))) )

-Komolytalan vagy. Na ebben lehet valami. Vele trécselek és ezt még ide le is írom.

-Bocs csörög a telefonom mindjárt visszahívlak. Egy perc múlva hívott is. Bocsi, csak az Ágit gyorsan elintéztem, te meg ettől komolyabb vagy.

-Gyere el velem ebédelni, ha akarsz ülhetsz egy másik asztalhoz.

-De lehet hogy már öreg is vagy, és akkor nem akarok veled ebédelni. (Ő 47 én 34)

-Az hogy nézne ki ha egy vén nővel mennék be egy étterembe. (Esküszöm nem viccből mondta!!!)

-Volt olyan nő akinek végigasszisztáltam a házasságát évekig, majd megszereztem.

-Nekem van pénzem én bármelyik nőt megszerzem.

Öt perces találkozásunk egyik mondata:

-Milyen szép órád van. Drága lehetett. Kitől kaptad? (Vajon miért nem jutott eszébe hogy magamnak vettem??)

-Igaz nem zaklatlak? Ha nem akarod hogy hívjalak mondd meg, és nem hívlak többet.

-Minden nő agyhalott.

-Igen? Jobb ha nem nem hívsz többet.

Lecsapta a telefont, egy hónap múlva újra hívott.

-Ma majdnem belémjött egy ezüst Mercedes, egy nő vezette. Meg akartam vele ismerkedni. De ő nem akart, na és ott volt a barátja is.

-Én azt szeretem ha egy nőt van kitől elvenni.

-A nő 35 felett már nem nő. Az alsó korhatár nem derült ki..

Mikor sokadszorra nemet mondtam az ebédmeghívásra azt mondta:

-Úgyis nyerni fogok.

-De én nem versenyzek.

-Ha nehéz meghódítani egy nőt taktikát kell váltani.

Váltott is.

-Hova szeretnél menni, nálam van az útlevelem.

-Holnap megkapom az új kocsimat, így jöhetsz velem rendes kocsival ebédelni.

-Befizetlek egy síútra. Hova vigyem a virágot? etc etc

-Mégis kit választanál aki kocsival megy érted, vagy aki villamossal? (Aki megdícséri milyen jól vezetek. Amit most ide írnék azt nem tűri a nyomdafesték modern változata sem.)

-Vezetheted a jeepemet, de nem adom neked mert nagyon a szívemhez nőtt.

-Felmegyek hozzád főzök valami finomat és mire hazaérsz eltűnök.

-Egy nőt sem szabad kihagyni. Én a legtöbbet nyilvános helyen ismertem meg.

-Ez olyan mintha találok egy húszezrest az utcán és nem hagyom ott. (Azt hiszem mégsem olyan!!!)

-Pontosan. A cinizmusomat nem értette. :-(

Azt is megtudtam milyen a nőideálja.

-A barátnőmre ráparancsoltam hogy fesse vörösre a körmét. És fehérítse már ki a fogát, de nem akarja.

-Mi van rajtad? Csizma? Ősszel nagy divat volt a zöld. Mi van rajtad? Zöld cipő?

-Hol voltál? Shoppingolni? Magas sarkú cipőben? Nem, csak az élelmiszerboltban. Javasoltam menjen el magas sarkú cipőben vásárolni.

-Ha mindig magassarkúban járnék tönkremenne a gerincem.

-Kit érdekel. Egy nő mindig adjon magára.

Szilveszter délután is felhívott, egy idő után közöltem, hogy le kell tennem a telefont, mert készülődök az esti buliba és még a hajammal is kell kezdenem valamit. Azt kérdezte:

-Kivasalod? (Mi mást csinálhatnék? :-))) Egy nő csak vasalhatja a haját nem? Vagy lófarokba fogja.)

-Most fekszel az ágyon és mozgatod a lábad, igaz? Hehe. Nem. Maximum a nevetéstől rázkódik.

Majd megtudta hogy nem dolgozom.

-Nem akarsz dolgozni?

-De kellene, túl sok a szabad időm. De nem akarok a szakmámba visszamenni.

-Menj el titkárnőnek.

-Én nem vagyok titkárnő, és nem is akarok az lenni.

-Nekem olyan rendes titkárnőim voltak. Napi 8-10 órában mindent elintéztek nekem. Minden titkárnőmet megdugtam. (sicc)

Mit ne mondjak ez álmaim állása lenne. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Valami perverz kíváncsiság van bennem, hogy a legkülönfélébb emberek belső világát megismerjem. Bárkiét.. merem állítani, hogy ez nem egészséges. Alapvetően kedves vagyok az emberekkel és ezt bizony emberem is félreértette. Én mindig azt mondom, bárkit le lehet építeni ha igazán akarjuk. Most is így gondolom. De  a téveszmékkel már nem tudok mit kezdeni. Határozott nemet mondtam százszor is, és ugyan nem építem le a telefonhívásokat, bár nagyon sokszor nem veszem fel, de nem is flörtölök. És mindennek ellenére emberem azt mondta tegnap: Meg lesz ez, enyém a nő!

A nő bizony nem lesz meg!

A negyvennyolcadik éjszakánál tartok. :-) De legalább a mai az gyönyörű, talán megeresztek egy halk ujjét és magamat magyarázva azt mondom ezért talán még érdemes is volt. Fent maradni. Kicsi örömök. Gyönyörű ahogy ömlik a hó, a csendes éjszakában a lámpák fényében azt súgja, a természet még mindig tudja mi az igazi szépség.

Én próbáltam. Visszanyerni a nappalokat. Például nem aludtam két napig. De szervezetem jobban tudta mi kell nekem, tizenkét óra alvás követte virrasztásomat. Majd ébresztőre állítottam többször is telefonomat, de reggel félig öntudatlanul elhallgattattam azt a fránya készüléket. Próbálkoztak barátok és még ki tudja kik. Rám telefonáltak délelőtt, tudva, én a halálból is visszajövök egy jó beszélgetésért. De nem most. Hagytam, hadd csörögjön.

Küzdelmem hiábavaló volt. Holnap újra megpróbálom. :-) Lesz ami lesz.

Baráti aggódás: talán mégis jobb lenne nappal ébren lenni, nem éjszaka. Beletörődős mosoly: de hát mit veszítek?

Tényleg, mit???

Nincs nekem már kedvem járni a lehangolt, koszos kopott budapesti utcákat. Nincs nekem már kedvem ehhez a városhoz, mely soha nem volt és nem is lesz az otthonom. Ez egy hely ahol el lehet bújni. Ez egy hely ami befogad, elnyel. Bárhonnan jöttél..bármiért.

Vidéken szövögetett álmaimat itt akartam megvalósítani- kirakatváros. Ez Budapest. A felszínen.

Próbáltam a mélyére hatolni. Vékony, szinte láthatatlan csipesszel óvatosan kiválogatni az értékeket, vigyázva, össze ne törjem, hiszen egyre ritkább kincs ez.

De bármit találtam a város rám borult. Szürke és lehangoló. Olyan mindent elrontó. Néha elgondolkodom, ez a szürkeség belőlem fakad, vagy valóban a látvány hatása. Persze nemcsak szürke oldala van. A csillogás is ott lapul, ha van belépőd. Sokféle belépőt szerezhetsz, ha akarsz. De van amkor csak úgy megkapod, az öledbe hullik. Sajnálom, nekem ez sem tetszett.

Kiléptem a szürkeségből és kiléptem a karrieremből, jelenleg a barlangomból pislogok kifelé. Olykor befelé bámulok.

Menekülés ez vagy csak túlérzékenység?

Vagy egyszerűen csak a célok és tettek hiánya? A félelem győzelme? A kényelem szeretete? De az is lehet, hogy nem vagyok igazán tisztában azzal, mit nyernék ha úgy cselekednék ahogy azt a szívem diktálná.  

Milyen kár hogy nem most van karácsony. Igazán szép lenne. Gyönyörűen esik a hó, fehér minden, ha kinézek az ablakon, olyan békésnek tűnik minden. Hátha ez az időjárás sugallta hangulat egy kicsit hat ránk. Rám biztosan.

Múlt héten én is elkaptam az influenzát, vagyis gondolom hogy azt, és kénytelen voltam itthon tölteni időm nagy részét. Na nem mintha egyébként nem ezt tenném. Ilyenkor egyetlen menedékem a telefon, ez az ami némi lelki táplálékot nyújt, és ami nem hagy kétséget afelől, hogy élnek még emberek a külvilágban.

Elég sokat tévéztem éjszakánként, ami egyértelműen rossz döntés volt, mert a tévé nem az a dolog ami bármivel is hozzá tudna járulni közérzetem javulásához. Magyarul: egy borzalom az egész. Azt hiszem szükségtelen ezt részletesen elemeznem.

Ma azonban kénytelen voltam kimozdulni picikét, és elmenni egyik kedvenc helyemre, a bankba. Szeretek  oda járni, mert nagyon szórakoztató amikor a lakáshitellel foglalkozó lány arcán a döbbenet kölünböző kifejezéseit fedezhetem fel. Hol azért, mert nekem milyen érdekes hitelem van (hmm, ők adták), hol azért mert megmagyarázhatatlan tévedéseket csinál a bank. Mint most is. Az adójóváíráshoz szükséges igazoláson még a felvett hitel összege sem stimmelt. A dolog akkor vált érdekessé, amikor a nyilvántartásban még a szerződéskötés időpontja sem stimmelt. Én erre már nem nagyon tudtam mit mondani, komolyan elgondolkodtam, hogy vajon a segítőkész lány értelmezi rosszul a gépben lévő adatokat, vagy tényleg ilyen káosz van a CIB bank rendszerében. Ez hamarosan kiderül.

Életem olyan csendesen zajlik, hogy akár meg is ijedhetnék egyszer csak véget ér, és még csak észre sem veszem. Ez az a lelkiállapot, amikor azt érzem, hogy ha hirtelen történne valami jelentőségteljes dolog, azt is csak csendes mosollyal tudnám fogadni.

Olyan vagyok mint aki alkut kötött a sorssal, hogy hajlandó leszek örülni, megnyílni és felelősséget vállalni az életemért, tulajdonképpen bármire hajlandó vagyok, de csak egy feltétellel, ha megkapom azt a dolgot amire olyan erősen vágyom, de ami teljes egészében elérhetetlen, csak némi piciny ízelítőt kaphatok belőle. Buta egy alkunak tűnik ez, hiszen a vesztes térfélen állok, mint oly sok nő tökéletlen világunkban.

Az egyik legrosszabb dolog ha az érzelmek elvesznek valahol.

Ilyenkor még az is eszembe jut, hogy ettől még az is jobb amikor fájdalmat okoznak nekem, amikor tele vagyok megoldandó problémával, és egyáltalán, negatív érzelmek telítenek el. A pszichológiának van egy irányzata, a tranzakcióanalízis (TA). Használ egy fogalmat, a sztrókot, amely a másik embertől kapott ingereket, reakciókat jelenti. Van pozitív sztrók, negatív sztrók és létezik önsztrók is, amikor magunknak adunk érzelmeket, vagy ahogy a TA-ban nevezik, simogatásokat. Természetesen még mindig a lélekről van szó. :-)

A TA azt mondja a negatív sztrók is jobb annál mint amikor egyáltalán nem kapunk figyemet...

Ez a gyakorlatban jól megfigyelhető. Ha valaki benne marad egy rossz párkapcsolatban, a környezet értetlenkedik, vagy megmagyarázza miért teszi bárki is ezt magával. Függő. Igen ez sokszor fennáll. NIncs hite, önbizalma, nem hiszi, hogy talál magának egy jobb társat, hogy lehet boldog. Igen ez is igaz. De szerintem a TA sem nyúlt nagyon mellé, amikor azt mondja még a verés is jobb mint a közöny. (életképsebb felnőtt lesz akit például szidtak, vagy szigorúan neveltek a szülők, mint akit semmibe vettek) Ezt tényleg csak az az ember értheti, aki tudja mi a nagybetűs KÖZÖNY! Mert persze ki vágyik arra hogy bántsák, megalázzák, és egyáltalán cudarul bánjanak vele? EGyikünk sem. Ez normális. De őszintén, ki vágyik arra hogy semmibe vegyék????? Ezt a kérdést mintha ritkábban lehetne hallani.

Nem gondolom hogy ha nincs más válasszuk a rosszat, a nem működőt. De van amikor ösztönösen ezt tesszük. Sokszor! Mert amikor rossz ér, akkor ott az esély hogy talán megfogalmazzuk, nem, nem ezt akarom, és az is felderenghet mi az amit ezzel szemben szeretnék. És a rossz élmények képesek lehetnek mozgósítani. De a közöny az már majdnem a nemlét. Abban aztán nem sok lehetőség van.

Sok embert eldobtam magamtól. Azt gondoltam ezek a kapcsolatok nem jók nekem. Túl sok volt a bántás, az önzés és egyáltalán, én jobbat akarok. Igen ám, de ez a hozzáállásom nem mindig volt őszinte. Inkább abból a hitemből (?) eredt, hogy megkeressem azt a kapcsolatot, amelyben nem ér ennyi sérelem. Utólag is azt mondom, igen, sokat szenvedtem. Véget kellett vetnem ezeknek a kapcsolatoknak, de esendő emberként ebben a közönyös állapotomban néha visszasírom a rosszat is.

Bár azt mondják, az idő mindent megszépít.

 Nálunk ugyan még nem kapható, de megjelent Malcolm Gladwell új könyve The story of Success. A szerző a Fordulópont (Tipping Point) és az Ösztönösen című könyveiről ismert (HVG kiadó). Új könyvében állítólag arról ír, hogy bizony a sikerhez igenis fontos a környezet, a kultúra, a család, a lehetőségek. Halkan jegyzem meg, él olyan magyar ember aki ezt ne tudná....? A szerző nem vitatja  a kemény munka fontosságát, de kiemeli, hogy a szerencse a legtöbb esetben bizony bejátszik a sikeres embereknél. A szerencse bármilyen formát ölthet, ez lehet a kiemelkedő külső, a megfelelő kapcsolatok, a jó családi háttér etc. És nehogy kihagyjam: a támogatás, a politikai, gazdasági közeg és egyáltalán a környezetben fellelhető lehetőségek.

Bármilyen közhelyesnek tűnnek ezek a dolgok, józan ésszel ezt eddig is beláttuk hogy így van, a pszichológia alakulásában mégis jelentős lehet ez a könyv. Hiszen az elmúlt évek túlerőltetett pozitív pszichológiája, a minden csak rajtad múlik szemlélet, ha nem érsz el sikereket akkor a hiba a hozzáállásodban van, nem beszélve az ezotéria csak kívánd és megkapod üzenete bizony eddig is sántított. Nem állítom, hogy a pszichológia mint tudomány ezen elvek alapján működött az elmúlt időszakban, de a köztudatba bizony bekerültek. Így eshet meg hogy szinte vallássá kezdett válni nálunk is egyes körökben ez az önámító szemlélet.

Persze lássuk be ha adottak is a lehetőségek, a megfelelő körülmények, azzal bizony tudni kell élni. És ilyenkor tényleg szükség van a hitre. Elsősorban az önmagunkba vetett hitre.

Én azt gondolom a józan ész az ami általában nem visz félre, és mindent a megfelelő helyen kell kezelni. Vagyis egy adag pozitív szemlélet, egy adag realizmus, egy adag hit, és egy adag szerencse. Vagyis soha nem érdemes hinni egyetlen megszállott és erőltetett irányzatnak. Akit érdekel a téma, a januári Psychologies magazinban olvasható egy interjú a szerzővel. Ott azt is levezeti hogy Bill Gates életében milyen szerepe volt a szerencsének, a megfelelő körülményeknek.

Aki nem hiszi, járjon utána..

Amikor keresel valamit, nem elég a sziklák alá benézni, fel kell emelned minden kis követ, mert nem tudhatod, melyik alatt rejtőzik az.

Szerdán újra vezettem. Per pillanat ezek az aktív történések az életemben amikor elmegyek gyakorolni, illetve órát venni. Végre ráéreztem meddig kell felengedni a kuplungot, hogy emelkedőn megtartsa az autót. Éreztem, és ez a lényeg. Sok órát vettem már és eddig próba szerencse módszerrel álltam meg az emelkedőkön. De most bekövetkezett az áttörés. Nem tudom miért kellett ilyen sok időnek eltelni hogy ezt megtapasztaljam, de itt van, eljött, tudom, érzem, ááááááá de jó!! Vezetés után átruccantam a kilenc kerbe hogy szokott sörözőmben üssem el az estét, és valahogy elnyomjam lelkiismeret furdalásomat amiért nem utaztam haza a nővéremhez, aki kórházban van. Éreztem, hogy haza kellene mennem, de tudtam, ez bizony részben lenne csak őszinte gesztus, mert rémes kapcsolatunkon jelenleg ez sem változtatna.

Nem szóba, tartalomba van az érzés.

Az estém elég jól sikerült, csendesen, meghitten, beszélgetősen. Egy barátnőm végre félretette védőpáncélját és számomra is meglepő módon nyitotta meg lelkét és találkoztam egy-két ismerőssel is. Egyikőjüknek elmeséltem milyen fordítottan éltem az elmúlt két hétben, nappal aludtam, éjszaka ébren virrasztottam, mire csak annyit mondott, ez nem élet. Hmm  akkor csak lét?

Nem tagadom ez bizony fényévnyi távolságra van az úgynevezett teljes élettől, amit mostanában úgy fogalmaznék meg, egy csipetnyi mindenből, jóból, rosszból, minden létezőből. De az arányokat is tartsuk szem előtt.

Heves küzdelmem a nappali életforma visszaszerzésére mára kudarcot vallott, újra éberen töltöm ezeket a sötét éjszakákat, de ha nagyon muszáj úgyis felkelek nappal. Úgy látszik, mostanában ez nem olyan fontos.

Gondolkodtam írjak-e egyáltalán, mert nagyon szomorú hírt kaptam, ilyenkor talán jobb a csend...

Mégis írok ide pár sort, mert a történések ugyan magánjellegűek, de a bennem dúló érzések bizony nagyon elgondolkodtatóak.

Vannak családok, nagyon nagyon sokan, többek között az enyém is, ahol az érzelmi közelség soha nem volt jelen teljesen. Én egyszer csak fogtam magam és 300 km-re menekültem, ha távolság akkor már legyen igazi. Azóta sem vagyok hajlandó visszamenni családom közlébe, holott napi 'kapcsolatban' vagyok velük.

De van amikor szükség lenne támogatásra, érzelmi támaszra, mert tragédiák, szomorú események történnek. És ilyenkor bizony nem lehet csak úgy átkapcsolni. Egy ilyen tragikus hírt kaptam ma egyik családtagomról, akivel éppen nem vagyunk beszélőviszonyban. Természetesen felhívtam, próbáltam enyhíteni a fájdalmat, ha egyáltalán lehet.. Persze ilyen helyzetben illik félretenni a sérelmet, nem az én sértődöttségem a fontos, de be kell vallanom őszintén, hogy amiért nem beszéltem a nővéremmel, az a mostani beszélgetésben is majdnem előjött, vagyis tragédiája közepén is képes megbántni a másikat. Sajnálom őt, nehéz napok előtt áll. A sajnálat biztosan nem segít, talán csak az együttérzés..

Egy dologban biztos vagyok. Ha nincs meg az érzelmi közelség, történhet bármi, megpróbálhatunk a másik mellett lenni, de az űr ott van.

Azt mondják a tragédiák összehozzák az embereket. Nem minden esetben. És nem a bántások miatt, hanem a képesség hiánya és a beidegződések miatt.

Mert bizony félünk érzelmileg kockáztatni, és sokszor nem is nagyon tudjuk hogyan kellene a másikhoz közeledni vagy ezt a közeledést jól elfogadni.

Hivatalosan nagykorú lettem az éjszakázások terén is. :-) Bontanék pezsgőt de nincs itthon, hiszen a boltba se jutok el, másrészt nem szeretem a pezsgőt.

Tegnapi éjszakázásom újabb rekordot döntögetett az idén, fél hétig sikerült virrasztanom. Arra gondoltam, hogy szinte már felesleges elaludnom, de rettenetesen kimerült voltam, ezért mégis aludtam egyet, délután fél négyig. Vagy négyig? A vicc az volt hogy tegnap úgy éreztem elegem van a nappali alvásból ezért beállítottam a telefonomat tízre, abból a megfontolásból hogy ha felébredek megnézem a Vitál Tv-n a Meterkurzust, de rájöttem hogy este úgyis megismétlik, ezért átállítottam délre az LG-met. (Ennyi reklám egy helyen :-) Ez is csak nagylelkűségemről árulkodik.) De persze nem lett semmi a déli ébredésből.

Mikor már eléggé magamhoz tértem, rájöttem milyen bölcs is a természet, hiszen napról napra később alszom el, és ha így folytatom akkor egyszer eljutok a normális esti alváshoz. Ha valami gikszer következtében ez nem történik meg, akkor egyszer úgyis beüt valami ami miatt fel kell reggel ébrednem. Ha más nem, akkor a vágy hogy élnem kellene egy kis társasági életet.

Itt tartok most, előttem még egy hosszú éjszaka, amit nem tudom mivel töltök. Nem mintha nem lenne mit csinálnom, de a szokásos dolgaimba beleuntam, valami új kell, valmi más kell, valami szenvedély kellene.

Tegnap befejeztem Friderikusz könyvét és egy érdekes kutatást említett, miszerint az emberek 90-92 százaléka a komfort zónájában él, nem gondolkodik, csak a megszokott rituáléi szerint éli az életét. Döbbenetes ez az arány, nem is nagyon akarom elhinni. Bár én is nehezen mozdulok ki kényelmemből, érzelmileg és tettekben egyaránt, és sok embert ismerek aki szintén így él, de mégis... hihetetlen.

Sokszor tényleg az a legjobb ha elfogadjuk ami van.

Nem akarom leértékelni a küzdés, a célok fontossága és az akarat szerepét, de ezzel szemben az elfogadás is fontos érték számomra. Például egy helyzet elfogadása.

Tizenhat napja tart hogy nappal alszom és éjszaka vagyok ébren. Mondjuk nem is nagyon teszek ellene. Megvan a bája ennek a dolognak. :-)

A tegnapi nap anyiban különbözött, hogy mennem kellett vezetni, ezért délelőtt felébredtem. Igaz nem hagytam sok időt a készülődésre, de felkeltem. A forgalmi vizsgám óta először vezettem és nagyon élveztem a dolgot. Nyomtam a gázt, amennyire az oktatóm engedte. Hát nem nagyon engedte. :-) Elmondta, hogy a vizsgán meglepődött, mert órán sokkal jobban vezetek, és közölte hogy remegő lábaimmal bizony nem tud mit kezdeni. Tényleg remegett a lábam a vizsgán, rettenetesen izgultam. Tudtam hogy egyedül nem mernék még forgalomban vezetni, és ez bizony hatott rám és ideges voltam. Tegnap kicsit féltettem az oktatómat, mert ugyan megakadályozhatja hogy hülyeséget csináljak, de azt hiszem nem lehetett kellemes és biztonságos tegnap mellettem ülni. A legviccesebb az volt, amikor az egyik lámpánál szinte a zebrán álltam meg.

Bagoly típus vagyok, voltam és leszek is, ezért elég egy pici dolog, hogy későn aludjak el és délelőtt durmoljak. Ma három előtt keltem fel. Természetesen délután. A több mint két heti éjszakázásnak egyetlen eredménye hogy majdnem kiraktam egy 1000 darabos puzzle-t. Még karácsony előtt vettem, és mert rettenetesen türelmetlen tudok lenni, gondoltam próbára teszem az idegeimet. Már csak az eget kellene összerakni és őszintén bevallva ez már nem olyan nagy élvezet. De most már azért is befejezem, bármennyi ideig is tart. Persze néha érzem micsoda egy értelmetlen dolog ez, lila papírdarabokat rakni egymáshoz, hogy összálljon a kép. De ha így nézzük akkor sok minden értelmetlen amit csinálunk. :-) Ha kész leszek vele, szétszedem és visszakerülnek a kis darabok a dobozba. Hátha egyszer kirakja még valaki. És arra fog emlékeztetni, hogy bizony minden mulandó. Keményen dolgozunk dolgokért, elérünk célokat, megszerzünk tárgyakat, élvezzük emberek társaságát, de a végén minden elmúlik, emlék marad, de ott van az érzés, hogy megcsináltuk, átéltünk valamit és ez bizony fontos lehet válságos időkben. ;-)

Depi után jött a para, de legalább erről lehet írni. :-))))

A depiből már több kevesebb sikerrel kihúzom magam, a tapasztalat sokat segít, de a parázás még mindig olyan dolog amiből csak mások tudnak kiemelni. Amikor rám jön a pararoham az szinte megállíthatatlan, legalábbis én nem tudom uralni. Parázni mindenen lehet.

A parázásnak vagy nevezzük aggódásnak nyilván a szorongás az oka. Húú, hogy szeretnének engem most a pszichológusok, de az a helyzet hogy rájuk nem költök. Könyveiket megveszem, előadásaikat meghallgatom, de nem vetném alá magam a terápiának. Én vagyok a legnagyobb pszichológia olvasó, de bizony vannak kétségeim.. és ha így haladok, lassan megérek Popper Péterre!

Szóval a para. Általában a jövőm miatti aggódással kezdődik. Mert mikor nem aggódik az ember a jövője miatt? Akkor ha hisz magában és a lehetőségeiben. Én most jól megvagyok, csak az utazgatásokat hiányolom az életemből, mármint azon dolgok közül ami pénzen megvehető. De kényelmes életem nem lenne fenntartható ha nem kapnék otthonról támogatást, és ez iszonyatos teher rajtam. Persze váloztathatnék, tudom én.. a függő lét nem biztonságos.

Miután a jövőm miatt eléggé beparáztattam magam, akkor következek én magam. Külsőm, belsőm, tetteim és szavaim. NNaaa ez az igazi!! Ebben aztán el lehet merülni. És mentse meg az isten az embereket hogy ilyenkor telefonközelben legyenek. Mert végig kell hallgatniuk pararohamomat. Ha megteszik, azután azon parázok, hogy mit tettem velük, rájuk zúdítottam az összes aggodalmamat. Miután azt is megosztom valakivel, akkor kimerülök.

Az egészben az a legrosszbb, hogy totál elveszítem a realitásérzékemet, és nem ismerem a megfelelő mértéket. DE mivel működik bennem a megfelelni akarás úgy hiszem jobb ha magamat szapulom, ostorozom hiszen úgysem látom mi a helyes. NNa ez az őrület. És hogy mi ebből a tanulság? Talán az hogy nem jó ha az ember elszeparálja magát másoktól, mint ahogy én is teszem, mert a külső kontroll mindig jól jön. Ebben az individualista világban talán érdemes arra is gondolni, hogy a boldogságunkért ugyan magunk vagyunk a felelősek, de a többiek nélkül ez elérhetetlen. De ezek mind csak szavak. Én az érzésekben hiszek!! Mindezt átérezni!!! Mer ha sikerül talán én is megtapsztalom mi az amit kellő alázatnak hívnak, és ami nélkülözhetetlen ha működni akarok az emberek között. Hogy végre ne csak meneküljek...

Hát persze hogy nem látom, hiszen délután kelek, hajnalban alszom el. Csak a sötétséget látom, abban élek. Konkrétan és kicsit átvitt értelemben is. Lehet hogy ettől lett téli depresszióm? Vagy csak ráfogom erre az egészre?

Szörnyű rémálmom volt éjszaka, le se írom, mert remélem mihamarabb elfelejtem, nem akarom hogy megörökítsem bármilyen formában. Iszonyatos bűntudatom volt álmomban, mikor felébredtem szintén szörnyen éreztem magam. Már ébren kerestem az érzés okát, vajon kivel szemben van bűntudatom, magammal vagy másokkal, de az is lehet hogy mindkettő igaz. Eltolom magamtól az embereket, azután elég rosszul érzem magam, de ismerem már magam annyira, hogy ilyenkor már az sem segít ha visszacsinálom a dolgokat, ha bocsántot kérek hidegségemért, érzékenységemért és sértődötségemért. Mert a végén ugyanoda lyukadok ki, ilyenkor már csak valami befelé tekintgetés, vizsgálódás segít, de most azzal sem érek el semmit. Bocsánatot kérhetnék már lassan mindenkitől, de akkor már magamat tagadnám meg.

A napok lassan hosszabbodnak, egyszer eljön a tavasz is, megláthatom a napot, de szeritem azért mégsem kell olyan sokat várnom. Jövő héttől megyek vissza vezetni és muszáj lesz nappal felkelnem.

Úgy szeretnék pozitív lenni, úgy szeretnék örülni, szeretnék nevetni a boldogságtól, szeretnék adni valami jót, szeretném ha szeretnének... húú de hosszú lenne a lista. Az új évi depim, közönyöm még mindig stabil, de legalább nem mélyül. Mi történik itt?

Hiányzik az újdonság, hiányzik az izgalom, hiányzik a cél, hiányzik a belülről jövő késztetés.

Nem és nem, nem akarok panaszkodni, de basszus ez van. Nem mozdulnak bennem a dolgok. Nincs ami megérintsen vagy bennem van valami ami nem engedi hogy lelkesedjek?

Lehet hogy szembe kellene néznem valamivel? Lehet hogy változásra lenne szükségem? Lehet hogy csak érik bennem valami, amit hagynom kell hogy előbujjon és kiteljesedjen?

Igen valami ki akar bújni.. meg kell vizsgálnom. Az értékrendemet ami eddig mozgatott. Én aki mindig a pszichológiát bújtam, talán csak elméletben tekintettem fontosnak az emberi érzelmek működédét. De a gyakorlatban talán nem vettem elég komolyan. Talán tényleg fontosabb volt számomra  a látszat mint a valóság! Ijesztő ezzel szembenézni. Ijesztő bevallani hogy változtatni akarok ott belül. Vannak dolgok amelyeket ijesztő akarni.

Még akkor is ha tudom ez a járhatóbb út, még akkor is ha tudom amit akarok az jó nekem.

A depis kezdet után ma azt hiszem beindult az évem. Na nem történésekben, inkább érzelmileg, most végre helyrerázódtam. Az ok annyira egyszerű, hogy szinte hihetetlen. Picinyke dolgok is elegendőek ahhoz, hogy kiegyensúlyozzam a lelkem.

Napok óta attól szenvedtem, hogy rám nőnek a feladatok, mert olyan későn tudtam felébredni, hogy semmire nem maradt időm, az energiám meg valahol a nulla és öt között ténfergett egy százas skálán mérve.

De ma sikerült egy számomra fontos dolgot elintézni, nevezetesen előtörlesztettem a lakáshitelemet és ez valhogy felszabadított. Mert a futamidő csökkenésével úgy érzem nagy anyagi terhet vettem le magamról. A bizonytalan jövőmet egy picinykét megkönnyítettem.

De nem is ez a lényeg, hanem hogy belül éreztem hogy lassan elintézek mindent ami rám vár, ha nem is fénysebességgel, de fogynak a dolgok, és valami rend keletkezik bennem ezáltal. Sajnos nehezen viselem a káoszt, rögtön aggódni kezdek és a szokásosnál is többet panaszkodok. Olyan vagyok mint aki a folytonos egyensúlyra törekszik, és nem vagyok benne biztos hogy ez előrevisz. Mindenesetre jó érzés mikor egyensúlyban vagyok és talán mégiscsak ez a fontos.

És ami furcsa, hogy engem bizony sohasem a siker motivál, hanem ez a kiegyenúlyozott állapot elérése, nevezhetjük akár kényelemnek is, nem tudom.. cselekvésre pedig inkább akkor szánom rá magam, mikor már tényleg muszáj, tényleg azt érzem hogy rám nőttek a dolgok, pedig sokszor ezt csak én érzem így. A valóság nem mindig olyan kegyetlen mint amilyen én vagyok magamhoz! És ezzel bizony nem vagyok egyedül! Persze az is lehet hogy a pszichológiában jól ismert sikerkereső és kudarckerülő közül én egyszerűen az utóbbiba tartozom.