Poklok pokla.

Életem nagyon boldog napja egy pillanat alatt váltott át. Mi történik itt?-kérdezhetném. De kicsit ismerős a helyzet, de azt hittem az ember csak egyszer törhet össze teljesen. Nagy a kontraszt, csak azt nem tudom, hogy egy kétszereplős történetben miért vagyunk hárman. Nem, ez nem az amire gondolsz olvasóm, ez sokkal abszurdabb, minthogy elképzelni tudd.

Illúziókat kergettem vagy valaki más világlátása teszi tönkre az én örömömet?

Zuhanok, de még nem értem földet, legkésőbb estefelé biztosan bekövetkezik. Ejtőernyőre lenne szükségem, hogy túlélhessem. De vajon csak én török össze, vagy az egész világom, esetleg egy barátság, vagy micsoda? Mi fog történni nem tudom, ekkora káoszt elképzelni sem tudtam.

Valaminek itt törni kell, csak nem tudom minek. A döntést biztosan nekem kellene meghoznom, de nem látok tisztán. Ezért hagyom, történjen, zuhanjak, zúzódjak, törjön aminek kell.. Egy biztos, a harag elkrülhetetetlen. Haragudni fogok vagy egy férfira és magamra, vagy egy barátra és magamra, a harmadik variációt vajon miért tartom lehetetlennek? Hát persze, mert nekem kellene okosnak lenni. Mindig nekem. Hiszen mégiscsak az én sztorim ez. ANNAK KELLENE LENNIE!!!!!!!!!!!!!!!!!

Elkövetem mások hibáját és rájövök, hogy itt hibáztam én.

Elmúlt napjaim a következőképpen teltek:

menny - pokol -menny - pokol - menny

Most éppen boldog vagyok. Egy másik ember fénye világítja meg saját poklom mélységeit, és ugyanez a fény mutatja a menny világosságát. Remélem sokáig élvezhetem és szenvedhetem e fény melegét, és remélem én is képes leszek némi melegséget sugározni, adni, adni és elfogadni.

Türelmetlenül sietttetném az új helyzet kimenetelét, miközben erősen érzem, most csupán a türelem vihet előre. Az a türelem, melyet autóvezetés közben sajátítottam el oktatómtól, és azóta is fejlesztem magamban.

A sors, vagy csak a véletlen új helyzetbe csöppentett, melyet elhinnem is nehéz, és remélem e tapasztalás képes lesz kiemelni az elmúlt négy év befelé figyelős korszakából. Megnyitni a külvilág felé és megélni végre önmagamat. Igyekszem nem többet várn, mint ami lehetséges, de csodálkozom nagyon, úgy tűnik a legjobb dolgok tényleg csak váratlanul érhetik az embert. De persze nem árt, ha kicsit felkészülünk a fogadására.

Különös időszak ez a december, valóban a legreménykeltőbb hónap, és még csak kilencedike van.

Csak így tovább, biztatnám sorsom, ha esetleg az én bátorításomra lenne szüksége. :-)

Cinizmusomnak, dühömnek és kiábrándultságomnak megfelelő információt találtam a hvg.hu-n. Pozitív hangulatban hajlamosabbak vagyunk arra, hogy rosszul mérjünk fel embereket és helyzeteket. Pozitív hangulatban a reális helyzetfelismerésünk sérül, naívabbak leszünk, hajlamosabbá válunk hinni az embereknek. Mindezzel szemben szomorú állapotban kritikusabbá válunk, az adott helyzetet reálisabban mérjük fel, kevésbé vagyunk becsaphatóak. Én minderre csupán annyit reagálnék, szerintem mindenféle érzelem torzítja a helyzetértékelést, dehát nem vagyunk robotok.

A mai kérdés pedig így hangzik: ha reálisan ítélem meg az embereket, attól boldogtalan leszek?

Csupán azt, hogy igent mondjak végre egy társasági programra, melyet oly rég nem tettem meg. Pedig már megfogalmaztam a kifogásokat, az érthető kibúvókat, de végül megadtam magam. Hiszen mi történhet még amitől még magányosabbnak és még haszontalanabbnak érezném magam? Azt hiszem már semmi. Így holnap este irány a Mikulás buli by A.

Ó, csak a szokásos női probléma ne állna fent ismét. Mit vegyek fel?-kérdeztem magamtól. Most nagyon költekeznem sem kellene, mert válság miegymás engem is utolért, dehát valamit majd csak magamra húzok. Nagyon szeretnék ilyenkor olyan ember lenni akin szinte minden jól áll, de nem vagyok. Persze lehetne ettől nagyobb problémám is, dehát én is hiú vagyok a lehetőségek határáig.

Ha hiúságomhoz hozzátartozna a vásárlás, keresgélés, ruhavadászat és próbálgatás szeretete is, akkor nem lennének folyton ilyen problémáim. De be kell vallanom, nem tartozik.

Szóval arccal a holnap felé, mert közeleg a Mikulás. Idén nekem picit korábban.

Értelmes tevékenység nélkül nem élet az élet. Jó lenne már nekem is egy érelmes útra lépnem, csinálni valamit, nem csak elszöszmörögni a napokat.

Mostanában angolozgatok újra, ez némi hasznosságot ad napjaimnak, de ezen kívül igen haszontalan egy élet lett az enyém.

Persze a lelki mélyreásások továbbra is fontosak számomra, hihetetlen, hogy amikor ennyi ideje van egy embernek mint nekem, mennyire aprólékosan képes a legkisebb lelki rezdülést is felfedezni és megérteni.

A belső céloktól végre a külsők felé szeretném irányítani figyelmemet, elkapni az olykor felvillanó érdeklődés szikrákat, hogy célokká alakíthassam őket. Szép terv, remélem meg is tudom valósítani. Mert jelenleg tényleg úgy érzem, van még néhány út melyek közül választhatok, de ha nem teszem, csak egy földúton poroszkáló senki lesz belőlem. Ezt nem hagyhatom!

Veszélyes 'fegyver' az önbizalomhiány. Vagy a tulajdonosát teszi tönkre, vagy sok másik embert a környezetében.

Index tudományos hír: a magány ragályos, ugyanis a magányosan élő ember átadja érzéseit barátainak, majd így egymástól is eltávolodnak. Ez nagyon elképzelhető. A hír része még, hogy a magányosokat a közösségek kivetik magukból. Nyilván így védik magukat - mondom én.

Mióta én is remeteéletet élek, sokszor ösztönszerűen 'védem' magamtól' a környezetemet. Mert pontosan tudom, hogy ez az állapot bennem gyökerezik, azt is tudom már hol, és valamennyire a kiút is kezd bennem körvonalazódni. Egy biztos, ez az egész nem egy könnyű menet.

Soha nem voltam társasági ember, de mégis mindig igényeltem a barátaim elérhetőségét, egyáltalán létét. Dehát ez természetes. Ma is így van, de valahogy fontosabb lett, hogy kilábaljak helyzetemből, egészen pontosan abból a dermedt létből, aminek köszönhetően nem engedem át magam késztetéseimnek. Hát persze, minden csak gyakorlás és edzés kérdése.

Az önbecsülés hiánya valóban ölni képes, átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt. Ezért tartom én olyan fontosnak, hogy minél többen helyretegyük ezt az érzést magunkban. És ezért tudok nagyon dühös lenni, amikor valaki bagatell dolgok miatt elítéli a másik embert. Főleg ha olyannal teszi, akinek szintén gondjai vannak az önbizalommal, nem értékeli magát kellően.

Hihetetlen a kompenzációnak mennyi változatos formája virágzik, és mennyien hiszik hogy ez az egyetlen út a másikhoz, olykor önmagukhoz.

Nehéz megtalálni a határt, meddig csupán önkifejezés a külsőségek szerencsés és előnyös alkalmazása és honnan kompenzáció az egész.

Persze biztosan van olyan eset, nem kevés, amikor pozitívan kompenzálunk. De ha van más mód egy probléma megoldására, akkor én inkább azt választanám.

Csak úgy eszembe jutott.

 Önbecsülés I.

-Nincsenek ambíciói? Hogy tudta elkerülni ezt az elterjedt nyavalyát?

                                         (James Hilton: A Kék Hold völgye)

A legreménykeltőbb hónap! Végre itt van! :-)

Talán tényleg igaz, hogy bizonyos dolgokat nem lehet direkt, tudatosan keresgélni, mert valamilyen úton-módon ránk talál. Talán vannak dolgok, melyeket közvetett utakon lehet elérni. Mert ezek a jó élmények, tapasztalatok, felfedezések csupán melléktermékek. Fontos melléktermékek. Mint valami jutalom...

Egyszer rég, azt mondta nekem egy régi-régi osztálytárs, akkoriban azt hiszem barátnő, hogy minél erősebben kapálózik az ember a mocsárban, annál mélyebbre süllyed.

Napjaim egyébként elég semmilyenek, estéim mint egy dal refrénje ismétlődnek, mégis talán ez a legjobb napszakom.

Időnként kínozom magam, a 'kell', 'kellene', 'muszáj', 'már kellett volna' szavakkal kezdődő megállapításokkal, de azt hiszem ilyenkor vagyok a legkegyetlenebb magamhoz.

Talán nem is az a legszörnyűbb, hogy kissé szenvedek a magánytól, hanem a félelem, hogy ez valami nagyon mély nyomot hagy bennem.

De ez az év is véget ér egyszer, és ez a tény egy hatalmas ünneplést érdemelne.

Mint ahogy ennek a hétvégének az elmúlása is. Azért ez elég vicces, hogy végeket akarok ünnepelni és nem kezdeteket. :-/

Túlélek.

Az erőltetett dolgok törvényszerűen rosszul sülnek el, vagy egyszerűen sehogy nem sülnek el.

Egy kis türelem, egy kis beleélés, átadni magam a belső késztetésnek.

Hagyni hagy zúgjon, örvényként sodorjon, vagy csak lenni hagyjon a belső vágy.

Méltatlan dolgaimat végre le kellene vetnem, eldobni, vissza se nézni, nem siratni, csak lépni, lépni.

Komoly, sértő, bántó, merev, korlátozó, szigorú részemet valahol elhagyni, csak úgy véletlenül.

Mindazért ami én vagyok, ami én lennék, ami lehetnék, mindazért ami nagyon nagyon kikívánkozik belőlem. Csak ezért.

Jó ideje próbálom utolérni az időt, lelassítani, megfogni a grabancát és a szemébe nézni. Sikerült. A módszer mellyel elértem célomat igen banális, napok óta korán kelek. Igazán hosszúra nyúlnak így napjaim, így sikerült magam utolérni a teendőimmel is. Annyira, hogy ma még szabad isőm is volt, melyet nem volt kedvem mindenféle szöszmötöléssel elütni, szerettem volna ha a megtalált időt valami fontosabb dolognak szentelem. Igen, jó lett volna. Ha lennének fontos dolgaim.

A korán kelés nem valami vidám dolog, tekintve hogy ez nem jelenti a korán fekvést, így napok óta szemeim alatt karikákkal szemlélem a világot. A reggelek nem igazán vidám napszakok. Továbbra is az éjszaka szerelmese maradok, és gyanítom, hogy ez nem nagyon fog változni a közeljövőben. Persze örömmel venném ha nem lenne teljesen igazam, és megszeretném a nappali fények keltette hangulatokat is. Sokszor szeretném, ha nem lenne igazam.

Az iránytűm lehetnék én magam is, de valamiért gyenge mágneses térrel rendelkezem, így sokszor egyéb iránymutatók után nézek. Nyilván, ezért nem tudok mit kezdeni igaznak vélt gondolataimmal, érzéseimmel sem.

Holnap ismét reggeli ébredés vár rám, ölembe csöppen a megtalált idő, várakozón kéri használjam őt, hisz az enyém, én pedig csodálkozva nézek a szemébe, vajon mit is akarhat tőlem. A megtalált idő.

Biztos vagy benne? Nosza, vágjunk bele! Üdvözöllek ezen a laza, becsiccsentett éjszakán. Üdvözöllek olvasóm, nem tudom mit szeretnél itt olvasni, de most megkapsz engem. :-)

Igazán laza, szabadnak tűnő, spontán napom volt. Mindez nem jellemző rám, de sikerült egy ilyen napot összehoznom. Szerepeltek benne emberek is, ami nálam igen nagy szó. Régi ismerősök, barárátok, szimpatikus és kevésbé szimpatikus idegenek. Vágjunk bele.

Valahogy sikerült reggeltájban felébrednem, majd hosszas készülődés után nekiindultam utolsó gyakorló órámnak. Nyár óta jogosítvány tulajdonos lettem, de visszajárok az oktatómhoz vezetni. Mivel máshol nincs alkalmam gyakorolni, így inkább fizettem érte, és jártam további 'órákat' venni. A vezetés végén elbúcsúztam oktatómtól, bár nem erőssségem az érzelmek kifejezése, de valahogy próbálkoztam valami búcsú- és köszönetfélét kifejezni. Elsősorban a lehetőségért, hogy tovább gyakorolhattam, mire az oktatóm azt mondta, azért nem voltunk mi olyan rossz viszonyban. Ez megnyugtató volt. Ezek után elindiultam moziba, E-vel megbeszéltük, hogy megnézzük a Michael Jackson filmet. Időm van, szeretem a mozit, miért ne? Az exem is csatlakozni akart hozzánk, az az ex, aki állandóan a barátaimat kritizálta, én pedig felvettem a nagylelkű hozzáállást, és azt mondtam, oké, gyere! Életemben először elnéztem a filmkezdés időpontját, így E-vel új időpontot egyeztettük, az ex pedig megint megbízhatatlan volt, így nem ért oda, de még a későbbi kezdésre sem. Ó Gergő, ez a te problémád! Hihetetlen, hogy mennyire nem tudsz egy mozit sem összehozni magadnak! Mindegy! E-vel megbeszéltük, hogy fél hattól megnézzük a filmet, így felszabadult két órám. Ha már a Corvin közelében voltam, és szabaddá vált az időm, beugrottam A-hoz, a kilencedik kerületi törzshelyemre. Beszélgettünk, és kicsit bővebben kifejtette szokásos eméletét, hogy milyen férfira lenne szükségem. Egy értelmiségire, mondta ő! Én filozofikusan gondkodom, nekem egy olyan ember kell, akivel tudok értelmesen beszélni, de aki nem sajátítja ki az életemet, nem ülünk állandóan egymás nyakán, hetente egyszer találkozunk. Megijesztett!! Mert igaza van. Belém lát! Honnan ismer ennyire? Ezt még én sem vallom be magamnak, hogy nem akarok folyton a másikkal lenni. Mindezt vele is közlöm. Közben beszélgetésbe bonyolódok egy üzletember félével, aki most nyitott egy új bárt a kerületemben, továbbá night klub tulajdonos, és új helyek megnyitását is tervezi. A zsigereim ellenkeznek, a night club kifejezés hallatán gondolaban két méterrel arrébb ülök, a látható világban csupán távolságtartóbb leszek. Szólj ha PR-osra van szükséged- vetem oda lazán és értelmetlenül, átérezve a helyzet és a viselkedésem ostobaságát. Hiszen soha nem dolgoztam PR-osként. Hostess munkát is válllalsz?- kérdezi. Valami elkezd röhögni bennem. Nem - vetem oda. Csak olyan munkát vállalok amit nem unok. -De a lányok 300 ezret is megkeresnek a szórólapozással.    Ez hülyének néz-gondolom.   -Amíg megtehetem addig válogatok-válaszolom. És érzem mennyire idióta ez a beszélgetés.

Elmegyek moziba, E késik, leadom a jegyét a pénztárban. Rajtam kívül hárman vannak a teremben. Szuper jó! Én ülök  a legjobb helyen! Legfelső sor, középső szék. Mindig oda kérek jegyet. Megjön E az utolsó pillanatban.  A filmet élvezem, irigylem a profi táncosokat, elgondolkodom mennyi mindenre jó az emberi test. Menyire hatást tud gyakorolni a másik emberre. Például tánccal. Táncolni szeretnék! Pedig nem tudok. Tetszik a profizmus, mellyel azt  a hatalmas show-t előkészítették, mely soha nem került élőben a nagyközönség elé. A Titanic sem ért célba... nem tudom miért jut ez a közhelyes dolog eszembe.

Film után borozás a Párizs Texasban. Örömmel veszem tudomásul, hogy az ételt a Pink Cadillacből szállítják. Ott istenien főznek. Persze ezt az összműködést én nem tudtam, nem vagyok kilencedik kerületi. Csak egy bevándorló, egy látogató. De hűséges!

Fél tizenkettőkor úgy érzem a napot le kell zárni néhány Baileys-szel. Újra átmegyek A-hoz, aki már zárni készül, de két vendég még iszogat, így minket is kiszolgál E-vel. Az iszogató lány egyfolytában beszél, a pasijáról, a tervezett görög útjáról. Mikor szóba kerül hol lakom, megkérdezi hogy panelban lakom-e. Nem- felelem. -Magánházban? -Nem. Egy lakóparkban. -Akkor te egy rich girl vagy - állapítja meg, miután azt is kitálalom, hogy remete életet élek, és nem dolgozom. Nevetek és közlöm, hogy nem vagyok az. -De én legalább boldog vagyok, vág vissza. -Én nem vagyok az-válaszolom minden megjátszás nélkül. Tényleg nem vagyok.

Nem vagyok gazdag. Hiszen egy fillért sem keresek. Nem vagyok szegény, hiszen jelenleg nem jelent gondot a munka nélküli megélhetésem. Nem vagyok szép, de nem jelent gondot mindenféle laza kapcsolatot teremteni. Nem vagyok barátságos, de mindig összejön az ismerkedés emberkekkel. Persze az más kérdés, hogy akiket én szeretnék megismerni, az vajon sikerül-e? És elérem-e amit szeretnék? -Az emberi kapcsolatok a boldogság kulcsa, ez nem kérdés- felelem a lánynak, aki egyetért. -A pénz nem boldogít - dobok be még egy közhelyet, ő megint bólogat. Azt hiszem mind a ketten részegek vagyunk. Ő vendéglátós, én egy sodrodó senki, aki valaki akar lenni.

Lassan bezár a pub, A az egyik irányba, E a másikba indul, én pedig hazataxizok a lakóparkomba. Köszönök a recepciósnak, rekord gyorsasággal készülök el a lefekvéshez, majd feljövök  a blogomra, az otthonomba, és becsicccsentett állapotban ontom a szavakat. Ki tudja miért..

Ismét rászoktam a későn alszok el, későn kelek életmódra, és nem győzöm eléggé bizonygatni családomnak, hogy ez nem csupán szokás, inkább genetika kérdése. Én vagyok az überbagoly. Már éppen elhatároztam, hogy elhagyom ágyam kényelmét, és nekilátok egy újabb súlytalan napnak, mikor mgszólalt a kaputelefon. Csomagom jött. Ó, na végre. Rászoktam az internetes vásárlása, így állandóan csomagot várok. A mai pakkban lakásom szépítéséhez rendelt kiegészítők voltak. A múlt hét végén ugyanis találtam egy nagyon jó oldalt, ahol egyedi dizájn lakberendezési kiegészítőket árulnak. Megosztom Veled kedves olvasóm a címüket, mert tiszta szívből tudom ajánlani az oldalt: www.cyranose.hu. Én nem vettem túl sok mindent, tekintve, hogy az anyagiak határt szabnak vásárlási kedvemnek, másrészt úgyis tudom, hogy visszetérő vásárlójuk leszek, úgyhogy egyelőre óvatosan duhajkodok. Kíváncsi vagyok milyen lesz felszerelve a láthatatlan könyvespolc, ami igazából nem is polc, inkább egy szerelvény, amelyre rárakva  a könyveket, olyan hatást kelt, mintha csak úgy lebegnének a falon. A szerelvényből természetesen nem látszik semmi. Valami díjat is megnyert ez a termék, és valóban nagyon ötletes egy dolog. Vettem még egy mosogatószer tartót, mert jó ideje idegesít, hogy szép konyhámat elcsúfította a műanyag mosogatószeres flakon. Most egy füstszínű adagolóban van a szer, ez tényleg kulturáltabban hat a konyhapulton. Ez volt a mai örömöm, tervezgettem, hova szereljem fel a polcokat, és újabb vásárlást intéztem a neten, de most a ruhákra koncentráltam.

És ott vannak még a szokásos napi örömcseppek, mint az Isteni sugallat megnézése (ki nem hagynám) és a meleg tea. Igen, igen, rászoktam a teára. Pedig soha nem szerettem. De egy ideje nem múlhat el nap egy jó meleg tea nélkül. Annyira jól esik ebben a szürke időben a beülről átmelegítő tea, hogy már szinte szertartásnak számít nekem is a teaivás.

Na és persze ma sem maradhatott el az agyalgatás, és a jövőért aggódás. Vajon miért jutottam ide, hogy nem dolgozom? Egyáltalán, tudom én magamról, hogy miben vagyok jó? Hmm.. na igen.. életemben túl kevés dolgot próbáltam ki, hogy ez kiderüljön. Kevés dologra koncentráltam, de arra hosszú távon, viszont nem teljes szívvel, majd mindezt feladva kerültem a semmibe. De vajon miben vagyok jó? Ha tudnám, sokkal egyszerűbb lenne minden!! És kideríthetem-e egyedül? Nyilván nem. És mi a megoldás? Hogyan kellene belevetnem magam az életbe újra? Vagy jobban, mint korábban. Vagy inkább azt mondom, teljesebb szívvel. Mert csak úgy érdemes. Nem?

Amikor azt mondom, hogy változni szeretnék, az azt jelenti, hogy olyan dolgokat akarok érezni, melyet korábban nem sikerült megélnem. Azt hiszem itt indul el valami. Belül. Ekkor leszünk picit mások, és csak így tudok valóban változtatni az életemen. Én csak így.

Sokszor gondolok a jövőmre. Arra, hogy mennyire nem törődtem vele sokáig úgy igazán. Ez nálunk valami családi hagyomány lehet. Könnyebb nem szembenézni az elkerülhetetlennel, csak reménykedni, hogy majd jobb lesz, valahogy úgyis megoldódik a helyzet. Valahogy lesz, ez kétségtelen, bizakodni kell, de azon az alapon, hogy tudom magamról, ha a helyzet megkívánja megkeresem a megoldást. Valahogy. Ez az érzés kezd bennem ébredezni. Talán képes leszek arra is, hogy ha a lehetőségeim mégsem lesznek olyan jók mint amiben mindig is reménykedtem, lesz bennem annyi alázat, józan ész és belátás, hogy kompromisszumot kötök magammal. Ez valahol nagyon megnyugtató gondolat.

És egy másik új érzést is megtapasztaltam ma. Ki tudja hanyadszor újra étteremből rendeltem ebédet, tekintve hogy pocsék volt az idő, nem tudok igazán főzni, és a hűtőm eléggé üresen zúgott ma is. Mikor ajtót nyitottam a futárnak, egy rockernek látszó srác állt a a folyosón, nem bírtam ki hogy egy udvarias kérdéssel ne érdeklődjek az utcai forgalom helyzetéről, mire megvillantotta vagány, szerény de igen vonzó mosolyát, én pedig csak figyeltem őt, miközben kiszámolta  a visszajárót. No ez aztán nem jellemző rám. Mivel elfojtott dührohammal reagálok arra, ha az emberek engem néznek, ami kis hazánkban igen népszerű sportnak számít (mármint nem engem nézni, hanem feltűnően és gátlástalanul a többi embert stírölni), én nem szoktam túlzottan nézni az embereket. Remélem most sem estem túlzásokba, de futár hősünk észrevette érdeklődésemet, és kíváncsian ő is a rám nézett. Ekkor köszöntem el és zártam be az ajtót, majd a konyhámban ereszetttem el egy elégedett mosolyt. A történet csupán egyetlen momentuma miatt került blogomba, mégpedig azért a felbukkanó érzésért,  hogy végre egyzer hajlandó voltam nyíltan kimutatni érdeklődésemet, vagy csak egyszerűen megfigyelni egy idegent szégyenkezés és zárkózotság nélkül, ami tényleg nagyon nem jellemző rám. Tudom, furcsának tűnhet mindez bárkinek, aki nem szenved jó nagy adag önbizalomhiánnyal, nem szégyenlős kislányként tengette gyerekkorát, és nincs tele hatalmas szociális gátakkal és félelmekkel. De amikor végre ezeket  leküzdve tud az ember működni, az kegyetlenül felszabadító és építő tud lenni.

És ha már az emberi éritnkezések talajára tévedtem soraimmal, ezt a posztot ismét egy vágyott dologgal zárom, immár nem első alkalommal. Természetesen ez is egy érzés, hiszen mi másból indulhatna el az ember a cselekvés útjára. Mert hiszem, hogy csak egy kialakult érzést követhet igazi döntés! Szeretném, ha egyszer nem csak az emberi kapcsolatok hiánya miatt vágynék vissza a társasági szférába, hanem teljes szívemmel átérezném, hogy ez valóban létfontosságú számomra, annyira, hogy képes leszek feladni magamból valamennyit, csak azért, mert valóban hiszem és érzem, hogy ez megéri! Ezt szeretném érezni. Örökké, folyamatosan, megmozgatóan!

Az érzelmekkel teli élet szükségszerűen viharos és bonyolult. A viharok közepette ránk talál a boldogság és a kínzó fájdalom is. A fontos csak az, hogy nehogy az egyik miatt ne tapasztaljuk meg a másikat. Örömében az ember elkalandozik és álmodozni kezd. Elképzeli mindazt, ami lehetett volna belőle és elfelejti mindazt, amivé vált. A fájdalomban az igazság rejtőzik, a démonok és titkok, melyeket jól elrejtett az ember és csak ritkán tárulnak fel a sötétség bugyrai. A boldogság és a fájdalom közt található a félelem, a legrosszabb mind között! A félelem késztet arra, hogy kapaszkodj abba, amid van és ne nyúlj azután amire igazán szükséged lehet. Ha szerencséd van, jön egy angyal és kiragad a félelmeidből, megfogja a kezedet, felrepít az égbe és megmutatja milyen is a felhők között lebegni.

 

 

                                                                   /Apáról fiúra/

Mostanában veszem a bátorságot és megkérdezek néhány embert, hasonló érzései vannak-e az idővel kapcsolatban. Én ugyanis napról napra azt érzem, mintha elfolynának az órák, a napok, felgyorsult volna a időnek nevezett körforgás, én pedig nem tudom lelassítani mindezt. A válasz többnyire: igen. Mindenkinek megvan a saját magyarázata; ahogy egyre idősebb az ember, egyre gyorsabban telik az idő; felgyorsult a világ, túl sok impulzus ér minket stb. Az én magyarázatom valami más, ugyanis én nem élek felpörgetett életet. Azt hiszem nincsenek olyan pillanatok napjaimban, melyek mély benyomást tennének rám, érzelmeket mozgatnának meg, nem érzem azt a felemelő érzést, hogy most megállítanám az idő múlását. Hagyom, hadd menjen, majd rácsodálkozom hová tűnnek a napok.

Elfolynak. Kevés emlékem marad, nem tudom mi az ami tegnap, s mi az ami a múlt héten történt. Csupán egy eseménymassza marad meg, melyet időben betájolni már nem tudok, és úgy érzem nem is nagyon van jelentősége.

Pedig vannak szép napjaim. Csendes, nyugodt, de igazán szép napok. Mint a mai. Eltűntek aggodalmaim, megbékéltem mindennel, kizártam a világot és jól éreztem magam.

Azért valamit nagyon szeretnék. Megtalálni azt a dolgot, melyet egy jó ideje intenzíven keresgélek. Egy dolgot csupán. Valamit, ami betöltené az életemet, vagy legalábbis súlyt adna neki; valamit, amitől úgy érzem, ezért megérte, ez életem legfontosabb célja, értelme. Ezt keresem. Nem érdekel mit gondol erről bárki, az sem, hogyha túl magasztosnak hangzik mindez, én hiszem hogy lehet ilyen célt, feladatot találni. Ezt keresem a sebesen elrobogó időben. És ha rátalálok, talán súlyt kapnak napjaim, nem folynak el a percek a végtelen semmiben.,

Már majdnem sikerült ismét magamat hibáztatnom mindenért. Már majdnem magamra vettem ismét a felelősséget olyan dologért, ami két emberen múlik. Oh no!

Nem! Most nem! Ezennel lemondok a mások felelősségéről! Ha nem tetszik, nosza, lehet cselekedni!

Ismét sikerült találnom valakit (vagy inkább ő talált meg engem), aki úgy gondolja, neki csak kényelembe kell magát helyeznie, és én majd gondoskodom arról, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Na és közben a saját galambomat is sütögetnem kellene. Istenem, és én vagyok olyan hülye, hogy ezt egy kicsit még be is veszem. Hogy minden csak rajtam múlik. Hogy lehet valakit férfinak tekinteni, aki inkább anyát keres magának és nem egy társat? Aki azt szeretné, hogy anyagilag, érzelmileg és szexuáisan mindent megkap, neki meg csak az a dolga, hogy van? Hát sehogy.

Vajon hol teremnek azon lények, akik azt hiszik, hogy a nő, a férfi teljes körű kiszolgálására létezik. Ez a fő erénye, életcélja és boldogsága? Termesztik őket valahol??

És persze a nő, majd gondoskodik a saját igényeiről is, mert ha ez a kettő nem megy együtt, akkor ott valami hibázik. Mármint a nőben.

És nem akarok egyoldalú lenni. Feltehetném a kérdést, hogy hol teremnek azon nők, akik ezt beveszik, akik az önbizalom és önbecsülés olyan alacsony szintjével rendelkeznek, hogy ezt az utat választják a férfi meghódítására? Ó istenem!! Ez valami őrült elmeszülemény csupán!

És most egy emlékeztető magamnak:

 * a határokat mindig meg kell húzni, mert mások nem tudhatják hol húzódnak a saját határaim!

* igen, amit érzek és gondolok az teljesen rendben van, bár sokan ezt megpróbálják majd kétségbe vonni!!

* mások véleménye csak olykor igazabb a sajátoménál!

* attól hogy tévedek, hülyeséget csinálok, nem leszek kevesebb!

* ha valakinek fájdalmas az életem, az az ő fájdalma, nem az enyém!

Ismét jót kalandoztam, ismét hüyeségeket csináltam, ismét tanultam valamit érzelmileg. És arról, hogy milyen fontos hogy énünk elég erős legyen ahhoz, hogy a káros hatásokat ki tudjuk védeni! Már megérte!

Másfél hetet ellébecoltam szűk kényelmi zónámban. Ez jól megy nekem. Ilyenkor még a kiegyensúlyozottság és valamiféle boldogság állapotát is képes vagyok elérni. Még álmodozom is. Arról, hogy egyszercsak kitágítom ezt a zónát, könnyedén, lazán vagy egy hirtelen, át nem gondolt lépéssel.

Közben rákaptam az Isteni sugallat című sorozatra. Bájos és reménykeltő film. Ugyan láttam már több részt is egy korábbi alkalomal, de most amikor tudom megnézem. És miért ne tudnám, időm mindig van itt vidéken.

És itt vannak még a fejfájós éjszakák. Majdnem minden este fáj a fejem, olykor még a fájdalomcsillapító sem segít. De nem vészes, talán ez is csak arra figyelmeztet, kicsit ki kellene mozdulnom pici életteremből. De ezt már csak Budapesten fogom megtenni. Csütörtökön visszautazok, és elfoglalom kényelmi zónám egy másik helyét és dimenzióját.

Merem remélni e Zóna határai átléphetőek számomra, és ezt meg is fogom tenni valamikor. Végülis egyszer úgyis muszáj lesz.

Hat napja vagyok vidéken, ami számomra csupán egy pillanatnak tűnik. Mostanában az idő egy gyorsvonat érzetét kelti, melynek ablakából csak elmósodott árnyak, színek látszanak. Nincs lehetőség megélni a tovasuhanó táj szépségét vagy egyhangúságát, mert ez a vonat nem nagyon akar megállni. Hogy hova rohan azt nem tudhatom, és azt sem, hogy valaha megáll-e, ad-e alkalmat, hogy kiszálljak, és úgy érezzem, végre megérkeztem. Ha nem is a végállomásra, de egy olyan helyre, ahol érdemes szétnézni egy kicsit.

Sokat alszok és olvasok itthon. Tudom, ez nem hangzik valami érdekesen, vagy felemelően, dehát, ez van.. Azt hiszem itthonlétem alatt végzek Orwell 1984-ével, amely nem nevezhető egy felemelő olvasmánynak. Sok-sok évvel ezelőtt olvastam először, de csak valami utánérzet maradt meg élményként, a fordulatokra, a könyv végére már nem emlékeztem. Ha valaha újra kézbe venném e könyvet, az csak újabb sok-sok év elteltével lehetséges. Képtelenség lenne a közeli években újraolvasni ezeket a sorokat, ahhoz túlságosan nyomasztó.

Jövő héten valamikor visszazötyögök Budapestre. Valamelyik hajnalban, valamelyik vonattal. Ez a vonat ugyan megáll majd néhány helyen, ki is szállok belőle, de ezt az állomást már ismerem. Tudom, át kellene szállnom egy másik irányba közlekedő masinára. Új tájakra menni, új szokásokat felvenni, újabb célokat kitűzni. Van valakinél egy menetrend?

Én megtettem. Beoltattam magam. De azért azt nem gondoltam volna hogy a legőrültebb oltásellenes rémhírt éppen az orvostól fogom hallani. A mikrocsipes verzió már unalmas, kellett valami testközelibb, fővárosközpontú, agyhalottas pletyó az oltásról. Orvosom is döbbenettel hallotta a napokban a sztorit, ennek apropóján gyorselemzést végeztünk az emberekben uralkodó félelem- és szorongásszint gyors emelkedéséről.

Most látom az Indexen, hogy a drog- és nikotinfüggőség megelőzésére is vakcinákkal kísérleteznek. Vagyis aki beoltatná magát ezzel a vakcinával, nem érezné a cigaretta kiváltotta jóérzést. Vagyis gondolom, nem termelődne dopamin az elszívott cigaretta hatására. Hmmm.. pedig milyen jó is az. :-)  De nem propagálnám a cigarettát, mert igazából tényleg komoly függőséget okoz, és én sem tudom hogyan fogok erről egyszer leszokni. Csak a szokásos okosságot tudom írni, aki még nem tette, ne szokjon rá, mert fizikailag nem éri meg a dolog! Azt hiszem, de csak hiszem, hogy sokkal több fizikai következménye van a dohányzásnak, mint ami  a széles köztudatban ismertté vált..

És a lényeget ide a végére hagytam: köszönöm, én jól vagyok! (Igaz, éppen most szívtam el egy szál cigarettát. ;-) )

Ez a gyönyörű télies ősz hozott némi újdonságot az életembe, de mélyebben megvizsgálva  a dolgot, csupán természetes körforgásom egyik állomására érkeztem meg.

Ma ismét hazazötyögtem vidékre, de szokásomtól eltérően nem hajnalban, hanem délután kászálódtam fel egy Intercityre. Jó ideje csak hajnalban vagyok hajlandó vonatra ülni, de ez most máshogy alakult. Kiderült, hogy vonatom csak hétköznap közlekedik, ezért kénytelen voltam egy sötét estébe hajló utazást bevállalni. Mivel holnap Máv sztrájk várható, ezért mára, vagyis vasárnapra (tegnapra) tűztem ki hosszú utam időpontját.

A vonat tele volt utasokkal, gondolom nem én voltam az egyetlen, aki kihasználta az utolsó sztrájkmentes napot a vonatozásra. Van valami nosztalgikus hangulata az esti utazásnak. Egyetemi éveim jutottak eszembe, amikor hetente, majd kéthetente megtettem a négyórás utat a családomhoz. És közben olvasok. Tizenöt éve olvasok és olvasok vonatozás közben.  Mai olvasmányom egy könnyed. populáris, marketinggel  megtámogatott könyv volt: A boldog zarándok. Egy újságíró nekiindul a világnak, hogy felfedezze, hol a legboldogabbak az emberek, miért éppen ott, és mi a boldogság kulcsa. Terjedelmes egy könyv, én körülbelül a 200. oldaltól kezdtem élvezni. Még mondja valaki hogy nem vagyok kitartó. :-) Olvasás közben egyre erősebben éreztem, hogy milyen jó lenne egyszer elmenni Izlandra. Abba az országba, ahol megtapasztalhatnám a nappali sötétséget, ahol nem szégyen a kudarc, inkább azt értékelik ha az ember próbálkozik. Bármivel. Ebből kifolyólag sok művész található Izlandon, írók, zenészek, képzőművészek. Jó hely lehet. Nincs kétségem afelől, hogy imádnám a hosszú sötét napokat.

Egy másik érdekes és egyben szomorú felfedezésem volt, hogy a Moldovában élők életszemlélete sajnálatos módon nagyon hasonlít a magyarokéra.. legalábbis én felfedeztem néhány közös vonást. A szomszédnak se legyen jobb mint nekem, a tanult tehetetlenség, a csak külföldön tudsz sok pénzt keresni, és az emberekre jellemző szomorúság mind mind olyan ismerősnek tűnt. Moldova tudományos adatok szerint a világ egyik legboldogtalanabb országa. Persze nem akarok én teljes párhuzamot vonni a két ország között, hiszen nekünk legalább van egy szép nyelvünk, és gazdag kultúránk. De ez mégsem elég.. úgy tűnik..

De hagyjuk is az elmélkedést, végülis egy énblogról van szó, úgyhogy most visszatérek magamhoz, a fővárosi napjaimhoz. Negatív érzéseimet dobozba zártam, vagy legalábbis úgy teszek, és mindezt egy igen egyszerű módszerrel sikerült elérnem, belementem egy szép kis viszonyba V-vel. Mindenféle tiltakozásom ellenére mégiscsak engedtem V. kitartásának és most találkozgatunk. Annak ellenére hogy ő kifejezetten fiatal hozzám képest, mondhatni túl fiatal, úgy tűnik mégiscsak neki volt igaza. Talán tudunk tanulni egymástól valamit. Talán. Egocentrikus látásmódommal egyelőre magamról tanulok. Zárkózottságomról, vágyaimról, tévedéseimről, gyengeségeimről, szeretethiányomról. És megláttam azt is, hogy mit tett velem az elmúlt négy év magánya, befelé figyelése, mennyire érdektelen lettem a külső dolgok iránt!!!! Vagy mindig is jellemző volt ez rám? Rémisztő egy felfedezés. Na ez az amit nem szeretnék sokáig táplálni magamban!!!

V. egyébként kedves fiú, aki a koránál érettebben gondolkodik, vagy csak én nem ismerem a mai huszonévesek gondolkodásmódját. De érzelmileg a 24 évesek szintjén van, és az életünk más-más szakaszaiban vagyunk éppen. Ezt próbáltam neki elmagyarázni, de nem hiszem hogy érdekelték az efféle magyarázatok. Ő csak megy a szíve vagy az ösztönei után. Én pedig hagyom hogy az én életemben is kormányozzon kicsit. Nem egy érett stratégia, dehát most ennyi telik tőlem. Lesz ami lesz! A szokásos forgatókönyvem egyébként úgy néz ki, hogy az elején jól megvagyunk, de igen hamar megfogalmazom miért rossz ez nekem, majd csúnyán borítok mindent. Most nem ezt tervezem. Azt nézem miért jó ez nekem, és közben nagyon erősen észben tartom, hogy ebből nem lehet semmi komoly, mert egyszer jó lenne egy valódi társra találnom. Olyan emberre, akivel azon túl hogy jó érezzük magunkat, közösen tudunk tervezni. Akivel iránya is van a kapcsolatunknak, akivel egy biztos alapot teremtünk egy közös élethez. Na jó, ez így elég általános, de én valami ilyesmit szeretnék érezni. V-vel ezt nem tehetem.

Most másfél hétig biztosan nem találkozunk, hiszen vidéken tötöm ezt az időt. És beoltatom magam H1N1 ellen. Hát igen, én ilyen ritka madár vagyok. Mivel a környezetemben ezt senki nem teszi meg, én megint a kivételt képviselem. Mint mindig és mindenben. Ráadásul annyira  kevesen döntenek az oltás mellett, hogy kisvárosomban már teljesen ingyen beoltanak bárkit. Mondjuk ez engem nem motivál, de némi mosolyt váltott ki belőlem, mikor megtudtam.

Hogy mi vár rám most vidéken egy esetleges lázas állapoton kívül? Szerintem nem sok. Néhány unalomig ismert kérdés az ismerősöktől, mint péládul: Szabadságon vagy? Mit dolgozol most? és hasonlók, valamint pici hétköznapi és magányos tevés-vevés, talán némi családi idegborzolós veszekedés. Előreláthatólag ennyi. De azért még reménykedem! :-)

Kitaláltam mit szeretnék idén karácsonyra. Remélem erős idegzettel rendelkezel kedves olvasóm, mert ami itt következik az valami lila ködként hathat elmédre, pedig csupán a lelki mélység egyik bugyrába ereszkedtem le ismét. Szóval az idén azt szeretném ha kapnék egy nagy adag AKARATot. Igen, olyanféle akaratot, mely által úgy érzem bármit hajlandó vagyok megtenni hogy vágyam tárgyát megszerezzem, elérjem, megvalósítsam.

Micsoda abszurd ötlet akarni az akaratot. Miféle önmagába visszatérő bugyuta dolog ez? Valamiféle pszichológia csomó.

Igazából bármire is vágyunk, érzelmekre vágyunk. Egy bizonyos hangulatot, szenvedélyt, örömöt, lelkesedést, felszabadulást, nyitottságot, odaadást, gyengédséget, szeretetet, elfogadást, hatalmat, csodálatot, rácsodálkozást, az újdonság örömét, a mindenhatóság érzését, izgalmat, hozzáértést, férfiasságot, nőiességet, meghittséget, szabadságot, valahová tartozást akarunk érezni. De! Állítólag az emberek többsége mégsem örülne annak a lehetőségnek, ha egy szobában ülve rákapcsolnának egy gépet, amely bármilyen érzést ki tudna váltani. Mondjuk ez nem valami emberhez méltó megoldás lenne. Szóval ezeknek az érzelmeknek tárgyat keresünk. Összekapcsoljuk valamivel, ezért küzdünk, dolgozunk, majd amikor elérjük, sok esetben kiderül, hogy mégsem a vágyott dolog váltja ki a célként kitűzött életérzést. Ez igen igen kellemetlen tapasztalás, dehát melyikünk ne ismerné ezt az érzést...a csalódást.

Lényeg a lényeg, hogy én akarni akarok. Mindig magával ragad, ha látok valakit, aki teljes szívvel és odaadással mesél álmairól, vágyairól, és ennek szenteli életét. Én is ezt akarom érezni!! De nem csupán vágyat érezni szeretnék, hanem akarni akarok, teljes lényemmel, minden sejtemmel. És hittel.

Vágyunk, irigységünk, csodálatunk, elismerésünk tárgya mindig egy érzelem, egy hangulat. Kár hogy nem lehet olykor a csupasz érzelmet bedobozolni, szépen becsomagolni, átkötni és a leendő karácsonyfa alá helyezni. Azért én még reménykedem. :-) /Úgy tűnik már megint az egyszerűbb megoldást választanám../

Amikor a saját hullámhosszodra hangolódtál, akkor már mindegy hol jársz. Mindegy, mert bármit teszel, azt minden sejteddel átszűröd, értelmezed, befogadod és hasznosítod.

Járhatsz a szegénység mocskos poklában, a gazdagság sznobos mámorában, a kényszerek és függőségek gúzsba kötő poklában, a családi idill mázas unalmában vagy a magány fojtogató sivárságában. Élvezed!

Kevesen tudják, kevesen hiszik, kevesen érzik és kevesen élik.

És mindez miért éri meg? Nehezen magyarázható.Talán mert máshogy nem érdemes. Csak őszintén a saját utadon, és igen, csak saját magadért.

Talán belehalsz, mert nagyot tévedsz. Talán továbblépsz, mert rátalálsz valamire. Talán maradsz ahol vagy, azt hiszed maradsz, pedig nem, lépsz így is, csak belül, valahol, valami akkor is változik.

Amikor minden érzékeddel átéled a legkisebb dolgot is, akkor leszel képes megérteni a vágyaidat, az életedet, választ kapsz a legégetőbb kérdésedre, talán csak egyre, a legfontosabbra. A választ, mely talán csak egy rövid időre szól, mégis a legigazabb számodra, akkor, ott, és más talán nincs is..

Ez az a pillanat amikor döbbenten tapasztalom, hogy sorsom göcsörtjeit is meg kell élnem, a legrosszabb lépéseket is meg kell lépnem, mert csak így felvállalva vagyok képes megérteni, hogy nem egy előre megírt forgatókönyvet kell leforgatnom az élet nevében, hanem végig kell járnom az elém táruló utakat, meg kell másznom az előttem magasodó hegyeket, és le kell ereszkednem az előttem lévő barlangokba is. Csúnya epizódok, nehezen felvállalható tettek, méltatlannak tűnő kapcsolatok, megalkuvásnak látszó napok és gyengeségnek hangoztatott elfogadások. Mégis ez visz tovább, ez emel fel, mert hiszem hogy nem lehet átugrani az éppen következő szakaszt az életben, csupán elodázni tudod, kikerülni egy időre, de talán nem érdemes. Vállalok mindent, hogy továbbléphessek, hogy tanuljak, hogy tapasztaljak, de csupán azt ami az enyém, semmi olyat ami mások szerint egy életút része kell hogy legyen.

Nem alkuszom!

Ráhangolódva  a pillanatok adományára, fellebbentve a takaró tudatlanság rétegeit, végigjárom én az utam ha belehalok is!

Az érzékek és érzések folyamában sodródom tova, ezt nevezem én AZ ÉLET EROTIKÁjának--

Ha a holnap ugyanolyan mint a mai nap, akkor tényleg csak  a pillanatnak érdemes élni. :-D

És ha nem olyan?

Mostanában nem agyalgatok annyit, így nincs is nagyon miről írnom. Az elmúlt napok történéseit nem akarom ide írni, így témaként maradnak az érzelmeim.

Érzelmeim azonban az elmúlt napok történéseihez szorosan kapcsolódnak, így igazán azokat is szorosan magamba zárom. Így leszek önmagamba zárva, elcsendesedve szenvedő blogger. Még a blogom előtt is titkolózom, vagy már magam előtt is takargatom érzelmeim zűrzavarát?

Hiába vannak elveim, közben ott vannak szükségleteim, mindezzel szemben vágyaim, majd a végén talán a bennem dúló csatazajt elcsendesítem és sorsom csermelyében sodródom tovább. S talán egyszer kicsit úszni is megtanulok.. talán..