Elkeseredés helyett most éppen az iróniát választottam. Ezért odacsaptam az alcímbe ezt a szép mondást. :-)

"Ami olyan szép, hogy már nem is lehet igaz, az általában nem igaz" ccccc :-)

 Néha azt érzem minden visszatér az eredeti alapállapotba, de biztosan csak azért mert hiányzott a kellő elszántság és erőfeszítés.

Majd csak leveszem ezt az alcímet, ha majd változik a hangulatom...

Ma megcsináltam mindent amit beterveztem, megvettem mindent amit akartam, megnéztem mindent amit szerettem volna. Szóval a mai napom úgy zajlott ahogy elterveztem. Este mégsem vállveregetve és elégedetten bújtam be ágyamba, hiába van minden rendben körülöttem, valahogy az élet igazi eszenciája hiányzott a napomból. Ennyit a tervekről. Talán éppen azt nem terveztem bele az elmúlt 24 órába amire valóban szükségem volna, talán ezek kevésbé tervezhetőek, talán nem is tudom mire van szükségem, talán figyelmemet nem arra fordítom amire kellene... Mellékvágányokon utazgatok a holnap felé..

Tudom hogy hülyeséget csinálok, mégis megteszem. Esélyt adok valaminek, aminek pontosan tudom, hogy nincs értelme. :-( Miért teszem? Miért tanulok ilyen lassan, kis lépésekben a hibáimból. Miért, miért?? :-(

Rossz érzések vannak bennem. De vágjunk a közepébe.

Mint blogomban is írtam, két hete a Váci utcán leszólított V. az utcán. A telefonszámomat akarta, melyet eszem ágában sem volt odaadni. Győzködött, beszélt, én pedig megunva a dolgot odaadtam neki, de hozzátettem, talán nem túl kedves gesztusként, hogy higgye el nincs ennek értelme. Közöltem hogy most sietek, ha felhív, akkor elmondom neki, hogy miért nem tartom jó ötletnek utcán idegeneknek odaadni a számomat. Ilyen szöveg után biztos voltam benne hogy nem hív fel. De úgy tűnik nem ismerem még eléggé a férfiakat. Persze hogy felhívott. Próbált randira hívni, én nemet mondtam, de ismét nagyon kitartó volt. Közölte hogy aludjak rá néhányat. Mondtam, hogy aludhatok, de nincs értelme. Úgy tűnik eddig ő volt az okosabb, mert újra felhívott, a lényegre tért, találkozzunk, én meg megunva a huzavonát, nosza legyen. Holnap találkozom vele.

Nem gondolom, hogy bármi kisülhet ebből, mert ha már az elején nem tartottam ezt jó ötletnek, nyilván ez az érzés most is bennem van. Azt hiszem túl gyenge vagyok, hogy kitartsak a magam véleménye mellett. És hát az sem jó jel, hogy ellenkezésem ellenére ő a kitartással próbákozik, amivel ugyan egyet előre lépett, de még mindig azt gondolom, hogy rá fog jönni, nem volt sok értelme ennek. De inkább nekem kellene ebből tanulnom..no majd meglátjuk..

Tényleg ennyire magányos lennék? Ez kicsit szánalmas.

Egyet tehetek, megpróbálom magam jól érezni, bármi is fog ebből kisülni. Nem vagyok egy randizós alkat, nem bírom az ilyen hülye helyzeteket. Gáz az egész.

Különben is már most érzem, hogy nem igazán vagyunk mi egy hullámhosszon, és csak rosszabb, hogy próbálja hangsúlyozni közös vonásainkat. Ez olyan ócska trükk.

Mindezt csupán azért írtam le, hogy megörökítsem hülye lépésemet, jó lesz ez a későbbiekben.

Kicsit utálom magam azért amit teszek, és közben utálom azokat is akik utcán szednek fel nőket. Azért ez jó indulás a holnapi 'randihoz', nem??

Elmélkedéseim

Ma azt olvastam valahol, hogy az érzelmek a változások hatására keletkeznek. Olyan igaznak tűnt ez a mondat, és rögtön elkezdtem agyalni, vajon igaz-e? Azt biztosra veszem, hogy a változások érzelmeket váltanak ki. De eszembe jutottak olyan esetek, amikor semmi nem változott az előző napokhoz, órákhoz képest, mégis megjelent bennem valamiféle érzelem. Átjárt valaminek az öröme, valaminek a csodálata, vagy csupán a szomorúság vagy az aggodalom telepedett rám. De mivel szeretek hinni ilyen rövid és jól hangzó mondásoknak, rögtön megmagyaráztam a jelenséget. A figyelmem változott. Bennem változot valami. Megláttam valami szépet a környezetemben, vagy csupán agyam áramköreiben következett be valami apró változás, és ezért jelent meg az aggodalom mindent megbénító érzése. Persze, hogy ezek mennyire voltak tartós érzsek, hosszú távon átszínezték-e hangulatomat vagy csupán néhány percre ráztak fel a szürkeségből, ez változó.

Azt hiszem, minden igaznak hangzó mondás csak bizonyos körülmények között, bizonyos időben és helyen állják meg a helyüket. Kevés olyan bölcsesség született mely általánosan kiterjeszthető. Az iwiwen van egy ismerősöm, aki előszeretettel használja az üzenőfalat személyes dolgok közlésére. Azt hiszem ilyen ismerőssel mindannyian rendelkezünk. Egyszer nagyon megérintett amit írt, és válaszként közöltem vele, hogy most nagy igazságra talált rá. Mire azt felelte, ő most így érez, és ha én igaznak vélem mondatait, csupán az az oka, hogy hasonló érzelmek vannak bennem is. No azt hiszem ebben lehetett valami.

Azt hiszem a relativitás törvénye nagy igazságokat rejt magában. Barátainknak adott jó tanácsok sokszor üresen csengő szavak csupán, mert azt hiszem minden megszülető okos mondás csak az élet bizonyos pillanataiban, az ember bizonyos lelki állapotában nyújtanak segítséget. Meg kell érnie hozzá  a pillanatnak, a helyzetnek, a léleknek, az érzelmeknek, és ha egy adott mondat, gesztus, bölcsesség, könyv, zene, tapasztalat, gondolat a megfelelő pillanatban ér el hozzánk, csak akkor képes megmozdítani bennünk valamit. Mert akkor nem csupán az eszünkhüz, hanem a szívünkhöz is elér. Minden sejtünket megmozgatja, és képes felrázni dermedt állapotunkból.

Napjaim

Kicsit kirámoltam a lakásomat, mert ma festetem a falaimat. Miközben pakolásztam, rácsodálkoztam milyen kevés holmim is van. Persze ennek egyrészt praktikus okai vannak, másrészt helyhiány, harmadrészt pedig az a hozzáállásom eredményezte ezt, hogy nem halmozok fel felesleges dolgokat. Ami nem kell, mars a szemétbe. Tényleg nem kell sok minden az élethez.. Hajnali hatkor kelek, ami számomra felér egy bűncselekménnyel magam ellen, de hátha más szemszögből látom a napomat ilyen korai fényviszonyok között.

Sokszor gondolok mostanság arra, hogy céltudatlanságom hova is vezethet. Néha pedig azt érzem, nem szabad erőltetni semmit, mert az erőltett dolgoknak úgyis rossz vége lesz. Megint máskor, valahonnan mélyről, megszületik az az érzés, hogy csupán azért vagyok irány nélkül, mert nem merem felvállalni a mélyen gyökerező és valóban belőlem fakadó vágyaimat. Félek, hogy csupán városi legenda, vagy filmmítosz az a szép gondolat, hogy a fő iránymutató a belső vágyaim legyenek, bármivel is jár ez. Nem ismerek senkit aki így élne. Talán találkoztam már olyanokkal, akik inkább önmaguk voltak mint a nagy többség, de ezek csupán futó ismeretségek voltak az életemben.. Közben tudom, hogy én is ezt a hozzáállást erősítem magamban, és a környezetemhez képest, bizony a saját utamat járom, még akkor is ha úgy tűnik egy helyben menetelek napról, napra. Igen, valami hiányzik még.

Érdekes

Az erőszakos szó megfordítva sok a szőre. :-))) (Ezt viszont nem én fedeztem fel.)

Egy szavam se lehet. Lebegek itt a semmiben, csak úgy, napi szinten elintézek egy-két aktuálissá vált teendőt és remélem hogy megtalálom a módját, hogy:

1. valamibe belekapaszkodjak, és akkor olyan lesz mintha élnék

2. tényleg találjak valami értelmes elfoglaltságot, vagyis ami SZERINTEM értelmes

3. leszáll valami ismeretlen dolog, na nem az égből, mégcsak nem is a Naprendszerből, hanem sokkal messzebbről, és megihlet az életem irányával kapcsolatban

4. egyszerűen elkezdem élvezni ami van és ahogy van

5. hirtelen értelmet találok ebben az egészben

6. végre megtalálom a saját erőmet, és elindulok valamerre

7. stb. stb.

Az a baj, hogy egy ideje egyre erősebb bennem a gyökértelenség érzése. Ez nyilván azért van, mert egyre ritkábban járok haza a családomhoz, és mert határozottan látom, hogy tényleg csak magamra számíthatok az élet jelentősebb dolgaiban. Persze lehet hogy ez jó, de csak ha tudnám ezt a felismerést valahogy hasznosítani. Mindig is azt gondoltam, hogy akik nagyon egyedül vannak és képesek harcolni a dolgaikért, felépíteni az életüket, azok nagyon erős és tartalmas emberek lehetnek. Egyelőre ez nekem nem megy. Nem jó érzés ezt kimondani, de a tények erre utalnak.

Olyan mintha idegen városban élnék, hiába az elmúlt 15 év. Barátaim nagy része elszállingózott ide-oda, és majdnem a nullponton érzem magam. Mintha ma költöztem volna a városba. Na azért ez a felismerés megér egy misét, mert kérdés, hogy vajon nem túlzottan belekapaszkodtam ezekbe a barátokba? Lehet hogy akkor sem éltem igazán az életemet mikor ők itt voltak, csupán ezt akkor nem láttam vagy nem akartam látni. Hát persze, csak reménykedtem a jobb jövőben.

Szavam sem lehet, mert látszólag nem kell gyorsan óriási problémákkal megküzdenem. Látszólag.. de ha belegondolok, hogy mi van ha nem tudok jelentős lépéseket tenni, változtatni, felkutatni a lehetőségeimet, akkor ez az egész hova vezet? Ha ebbe belegondolok, akkor elfoghat a hatalmas félelem és szorongás, és már látom hogy nem az emberektől, nem a helyzetektől, a kihívásoktól félek én, hanem a kishitűségem, és tapasztalatlanságom a 'semmiből valamit csinálni' terén az, ami megrémít.

Felelősség.

Cselekvés. Felnőni. Kezdeményezni. Álmokat megvalósítani. Hátralépni és ránézni az életemre. Hallgass a szívedre. De az eszedet is használd olykor. Lépj ki az életbe. Éld a saját életedet, ne másét. Ne a reklámok befolyásoljanak. Nézz szembe a félelmeiddel. A szorongás nem létező dolgoktól való félelem. Élj a mának. A jövő vonzásában élj, ne a múltéban. Minden egy. Nézd a pozitív oldalát. Csak rajtad múlik. (ha minden egy, akkor miért csak rajtam??  Á, ezért csak rajtam! hehe) A cinizmus nem vonzó. Mosolyogj. Légy kedves. Amit adsz azt kapod vissza. és a többi, és a többi....

Korunk filozófiájának kivonata.

Mit mondhatnék még?

Jó jó tudom, mondhatnám a saját érzéseimet, melyeket szépen megtanultam míg felnőttem. Hogy mikor mit érezzek. Mondhatnám a saját vágyaimat,melyek megszülettek egy pillanatban egy apró sugallat hatására. Talán egy film volt az? Vagy egy könyv? Vagy csupán valaki már megvalósította és nekem is kedvem támadt hozzá? Hmmm..

Szavam sem lehet. Mert nincs miről beszélnem---

Mindig is azt vallottam, hogy bármid lehet az életben, bármit elérhetsz, bárki lehetsz, de ha mindent egyedül kell megélned, az egész nem ér semmit. És azt hiszem ettől nagyobb igaszág nincs is az ember életében. És ezen nincs is mit magyarázni, értelmezni, ezt minden valaha élt, élő, és majdan e Födre születő emberke az összes létező sejtjében érzi, ettől szenved, ettől boldog, ettől menekül és ezt keresi.

Csendesen átsiklok a napokon. A reggelek nem valami kellemesek, illetve az ébredések, melyek már délelőttbe, délbe hajlanak. Ilyenkor ráeszmélek, hogy egy újabb érdektelen nap köszöntött rám. Ez a magány.

Most próbálok azért kicsipegetni valami leírnivalót ezekből a szürke napokból. Hétvégén kis híján felgyújtottam a lakásomat. Na jó ez talán túlzás, de majdnem felgyújtottam valamit. Este mécsessel próbáltam hangulatot csempészni szobámba, melyet egy igen biztonságos üvegtartóba helyeztem, és eszembe nem jutott volna, hogy milyen veszélyes dolgot művelek. Hát persze hogy nem. Nem tudhattam hogy tűzveszélyes mécsesek is léteznek. Mikor a gyertya végzett magával, fémváza egyszerűen lángolni kezdett. Én pedig annyira bepánikoltam hogy elkezdtem fújni a tüzet, mellyel csak még nagyobb lángot csiholtam. A mécses váza kiugrott tartójából, a kómodomon landolt, a megolvadt viasz nagy része pedig a falamon. Bútoromat mentve, az egészet a parkettára sodortam. A tűz elaludt, de komódom bizony megsérült. Milyen morbid az élet. Néhány napja írtam kommentben, hogy olykor olyan jó érzés valami brutál drágát elpusztítani. Persze ha ez a célja az embernek, akkor átélhet valamiféle felszabadulást, de ha ez véletlenül történik, az nem valami kellemes. Brutál drága komódomat sikerült tönkretennem. :-( Falamról nem sikerült a viaszt eltávolítani, így az egész nyáron halogatott festés most nagyon aktuálissá vált. Ma fel is hívtam a festőt, így jövő héten egy jó kis lakásfestés vár rám. :-(

Vasárnap már némileg vidámabb történések voltak, a belvárosban leszólított egy Viktor nevű fiú, aki egy 'megmondanám-e merre van a Ferenciek tere' kérdéssel indítva próbálta  a telefonszámomat megszerezni. Hmm.. Mindig meglepődök ha utcán leszólítják az embert ismerkedési céllal. Hmmm.. Ismerkedni.. Persze, biztosan rámnézve lelkembe látott, és felfedezte mennyi közös vonásunk is lehet nekünk.. Igen, igen, cinikus vagyok.. nem bízom már senkiben, aki külsőségekben keresi örömét!!!!! Az én szememben ez tévút. Persze nem kívánok álszenteskedni, hiúságomnak igenis jót tesznek ezek a megnyilvánulások, csak éppen ezen túl, nincs ebben semmi!! Persze bővebb magyarázatot igényelne hozzáállásom, de ezt most nem kívánom megtenni..

És a mai nap.. no ez volt csak az igazán jelentéktelen semmi.. találkoztam egy volt munkatársammal, ami önmagában persze pozitív is lehetne. De sajnos nem az volt. Van olyan, hogy észrevétlenül lemerülök valakinek a társaságában. Estére szó szerint kimerültek az elemeim, és nem is nagyon találtam a megfelelő töltőt hozzájuk. Vagyis, így maradtam.. Egyszerűen annyi panaszt hallgattam végig az elmúlt napokban, hogy lemerültem. És most rajtam volt a sor. Én is panaszkodom. De remélem holnap a vezetés önt belém némi energyt.

Egyedül élni nem jó, sokat egyedül lenni kimerítő, nehéz így motiváltnak maradni. Hiányzik valami napjaimból.

Beléptem abba a korba, amikor már nem nagyon kereshetek kifogásokat. Határozottan nem.

Bár múltunk hatással van jelenünkre, jelenünk jövőnkre, de mára már a kezemben kellene tartanom mindezt.

A születésnapom csendesen, de végeredményben jól telt. Buli, torta, ünneplés, és mindenemű züllés nélkül. De jó volt így. A többi pedig a maga idejében meglesz.

Bármit szerveztem volna mára, csupán erőltetett menet lett volna, így csupán engedményekkel kényeztettem magam, így lett az idei szeptember 3-a egy laza, derűs és kiegyensúlyozott nap a számomra.

Ugyan ma is nagyon meleg lesz, de vitathatatlanul itt van a meteorológiai ősz első napja. A levegő illata ígéretet tett a közelgő őszre, amely további ígéreteket tett nekem.  Én ezt az időszakot is valamiféle újrakezdésnek tekintem. Van ebben az évszakban valami nagyon meghitt.

Én is ígéreteket tettem magamnak. Már megint. :-) Például azt, hogy nem vitatkozom az érzelmeimmel, de igyekszem a naposabb irányba terelni. És azt is elhatároztam, hogy ha elkezdek valamit, azt be is fogom fejezni. Túl sok mindent hagytam félbe az utóbbi időben, és ettől csak csalódott leszek.

Harmadik ígéretem, mely már egy ideje érlelődik bennem, hogy nem fogok menekülni. Emberek, tekintetek, érzések, vágyak, gondolatok, helyzetek elől. Nem akarok menekülni az élet elől!! Sem magam sem mások elől.

Így indul számomra ez az ősz, és ha mégoly nehéz is, de igyekszem megtartani az ígéreteimet.

Miután kellően beültettem az agyamba, hogy nem mehet így tovább, elkezdtem valami jövőre vonatkozó tervet fabrikálni magamnak. Illetve nem is fabrikáltam, csak ízlelgetek különböző variációkat. És mindeközben valami babonás hit vagy valami homályos megérzés azt suttogja nekem, hogy ne kiabáljak el semmit, ne kürtöljem világgá miyen terveket szövögetek, amíg el nem döntöttem tutira hogy merre, vagy amíg meg nem tettem az első lépéseket.

Igazából nincs racionális magyarázatom miért kell ez az óvatosság, pedig pontosan érzem hogy ez nem egy megmagyarázhatatlan dolog. És az a vicces, hogy miközben írom ezeket a sorokat, már valahol kezdenek is megfogalmazódni babonám okai. De azért sem öntöm szavakba, elég már ebből a folytonos elemezgetésből.

Előhúztam egy régen felmerült vágyat, mely nem tudom honnan bújt elő, miért született meg, de soha nem indított el egy útra, mert amikor eldöntöm hogy elindulok e vágy sugallta irányba, mindig valami sorsdöntő változás következik be az életemben. Mivel most nincs kilátásban semmi életemet megrengető történés, ismét eszembe ötlött e régi álom, melyet még mindig csak rácsodálkozva tudok szemlélni, mikor és miért születhetett ez meg bennem. De nem is ez az érdekes, jött, maradt és most újra hívogat. Nem hangosan, harsányan, csak csendes hangján suttog a fülembe. Mivel még nem hoztam semmilyen döntést, nem tettem meg egyetlen lépést sem e vágy materializálódása felé, más lehetőségeknek is nyitva tartom még érzékeimet. Gyertek álmok, tervek, hirtelen felbukkanó ötletek! Rátok van most szükségem!!

Remélem csak álmodtam a mai napot, és a következő mondatokból egy szó sem igaz!! Hát persze hogy nem igaz...

Ez a szabolcsi kisváros tényleg nem az a hely, ahol a jövőmet tervezhetném. Újra itthon vagyok, vidéken, családdal.

Őrület. A mai napom horrorisztikus jelenetekben nem szűkölködött. A részletektől mindenkit megkímélnék, de annyit azért villantok, hogy bezártam a garázsba három marihuána terjesztőt/termelőt/fogyasztót, de pár perc múlva kiszabadultak, így talán felmenthető vagyok a fogvatartás vádja alól. Az a helyzet hogy nem érdekel ki mivel mocskolja be magát, de azt csinálja a saját háza táján. Hogy mi vitt rá erre a tettemre az csúnya történet lenne, de talán nem is olyan különleges, ám a mai napom részletei mégiscsak verik egy jobb thriller jeleneteit is. Egy ponton még a fejemet is elfordítottam, mert nem bírtam az elém táruló látványt. És azt gondolom errefelé a thriller egy megszokott műfaj. Szerencsére azért mindenki túlélt mindent.

Ma egész délután és este magasan tartózkodhatott a vérnyomásom, dehát nem vagyok napi szinten hozzászokva a fent említett és az azt követő megrázó jelenetekhez.

Szóval ez tényleg nem az én helyem. De úgy tűnik egyre nagyobb és hangosabb felszólításokat kapok, szedjem már valahogy össze magam, találjak már ki valamit, hogy végre szabadon eldönthessem, bele akarok-e keveredni ilyen jelenetekbe vagy sem. Persze most is eldönthetem, becsukhatom a szemem és hagyom a dolgokat megtörténni. És ez az amit nem teszek, ezért is kiveredek bele ilyenekbe.

Anyagi önálóság - ez hiányzik a szabadságomhoz. Ezért vagyok sebezhető, támadható, ketrecben élő.  

De ez nem az a hely ahol bármit tervezhetnék, egyszer már elmentem innen, jó okkal, és ugyanazon okból nem tértem vissza.  És most szembe kell végre néznem azzal amit műveltem, tudtam, hogy egyszer szembesítenem kell magam, évekig nem dolgoztam, mondogattam hogy szakmát váltok, de nem tettem. A régit otthagytam, újat nem találtam ki, szóval most kellene valami erős sugallat belülről, merre is induljak tovább. Ilyen nyilván nem fog jönni. Gondolom egy ilyen helyzetre mindenki a saját vérmérséklete, tapasztalata, helyzete és a jövőről való elképzelése szerint talál valami megoldást. Egy választ, egy helyes döntést, bármit. Én meg hirtelen támpont nélkül maradtam. Mert lehet mérlegelni, no akkor most mi a  fontos: pénz, önállóság, önmegvalósítás, az éppen kínálkozó lehetőségek. Hmm..

És akkor látszólag ugrok egy nagyot. A Mindennapi Pszichológia magazin említ egy kutatást, miszerint akik önkontrollal rendelkeznek, például meg tudják állni, hogy inkább egészséges mint finom ételeket egyenek, azok agyában egy plusz terület aktiválódik. A kutatók ezt tartják az akaratban szerepet játszó fontos területnek. És mint minden agyi terület, csak akkor tud aktiválódni ha edzésben van, vagyis rendszeresen használjuk. Szerintem így van ez a döntésekkel is, aki gyakran hoz az életével kapcsolatos döntéseket annak biztosan jól edzett egy agyi terület, vagy kapcsolódás vagy bármi, de aki nem edzi ezt a  funkcióját az bizony nehéz helyzetben van egy döntést igénylő élethelyzetben. Persze korántsem ilyen egyszerű az élet!!

Ha mindez csupán egy álom volt, akkor a torzítások, nagyítások és az én furcsa érzéseim csupán az álom szürreális természetének köszönhető.

Már majdnem elfelejtettem, hogy ma lett egy éves a blogom. Tavaly augusztusban azért indítottam el a Vanitas, akkor még Kib(l)ogozó nevű oldalamat, hogy kiírjam magamból mindazokat a dolgokat melyek zavarnak magamban, amelyek visszafognak hogy úgy éljem életemet ahogy a szívem mélyén szeretném. Szerettem volna megérteni a lelkemben mélyen gyökerező folyamatokat, abban bízva, hogy sikerül változtatnom rajtuk. Ehhez olykor segítségül hívtam pszichológiai ismereteimet, olvasmányaimat.

Azt hiszem némi segítséget nyújtott ez az oldal, hogy tisztábban meglássam magamat, csupán azzal is, hogy visszaolvasva írásaimat megláttam mennyire negatívan nézem a világot, ami biztosan betudható érzékenységemnek is, de töretlen hittel igyekszem némileg pozitívabbra hangolni magam. Amit viszont még nem sikerült elérnem, hogy cselekvőbb emberré váljak, de remélem az elkövetkezendő egy évben ezen a téren is előrébb lépek, és nemcsak gondolataimról, hanem tetteimről is sikerül majd beszámolnom.

A végére hagytam ugyan, de nem kevésbé fontos, hogy megtapasztalhattam, a blogírás a naplóírással szemben nem teljesen magányos tevékenység. Örömmel gondolok mindazokra akik hozzászóltak írásaimhoz, köszönöm, hogy olvastatok!! Nagyon jó kis eszmecserék, mondhatom baráti beszélgetések zajlottak itt!! :-) Jó érzés megtapasztalni, hogy vannak hasonlóan gondolkodó, érző, és hasonló értékrenddel rendelkező emberek körülöttem! Egy magányos időszakban ez különösen sokat jelent. De nem szaporítom itt tovább a szót, zárásként csupán annyit, hogy egyenlőre blogom tovább íródik, mert van még min változtatnom, van még mit kiírnom magamból.

Ennyit mára az elérzékenyülésből. :-)

Nem kell semmit bizonygatnom. Nem tartozom magyarázattal. Az életemről, a tetteimről, a ritka de olykor mégis megvalósuló döntéseimről.

Értékelem ha valaki meg akar érteni, bár az ritkább mint a fehér holló, de számonkérni nincs miért.

Nem tettem semmi olyat, mellyel el kellene számolnom. Legalábbis azok felé nem, akik csupán értetlenül és már lassan ismeretenül mondogatják, hogyan kellene léteznem. Főleg, hogy nem is kérte őket erre senki. Furcsa ez ha jobban belegondolok. Mintha némelyeket egyszerűen zavarna egy másik ember léte, minősége, és egyáltalán az élete. Olyanoké, akikkel még csak egy picike pont törtrészéig sem érintkeznek napjaik. Régebben valamivel megmagyaráztam ezt a viselkedést, de már olyan gyakran találkozom vele, hogy a magyarázatomban sem hiszek. Miért nem élik ezek az ismerősök, "barátok", szomszédok az életüket? Miért egy másikat kukkolnak? Ráadásul egy olyat ami nem is túl érdekes. És amit nem is ismernek. Miért akarnak berakni egy skatulyába, melyből ha picit is kilógok rögtön vissza akarnak gyömöszölni. Pedig én azt gondolom nem is lógok ki. Alapvetően sehonnan nem lógok ki. Csak éppen egyik skatulyába sem vagyk beilleszthető. Ez azért nagy különbség. Vagy ez tényleg zavaró??

Miért félünk ennyire a szabadságtól?? A szabadságunktól?? A másik szabadságától??

Kaptam két kis követ egyenesen Szicíliából az Etnából. Mivel én soha nem jártam ott, nem láttam élőben ezt a hatalmas, dühös vulkánt, a kövek látványa nem igazán juttat eszembe semmit a tűzhányóról. De hogy mégis legyen valami érzékszervi tapasztalatom a vulkánról, szagolgatni kezdtem a fekete kövecskéket, melyek erős, keserű, égett szagot árasztottak magukból. No ekkor mondta T, hogy ezek a kövek ként tartalmaznak. Szempillantás alatt visszatettem őket kis zacskójukba, és konstatáltam, hogy ilyen lehet a pokol kénköves illata. Kis mennyiségben nem is elviselhetetlen. :-)

Úgy tűnik nem jött be a csináljunk valamit augusztus 20-án ötlet, de talán csak az eredetiség fűszere hiányzott a mai naphoz. De mentségemre legyen mondva, ez nem is az a nap volt, amikor  bármi megvalósítható lenne Budapesten, hiszen még a közlekedés sem lehetett ma egyszerű, bár a barátnőm és én a megfelelő időzítés és útirány megválasztásával könnyedén mozgolódtunk. Elmentünk ebédelni kora délután, megnéztünk egy éttermet Óbudán, melyet már hónapok óta ki akartunk próbálni, majd a feltúrt utak látványát megunva, jobb ötletünk nem lévén kimentünk Szentendrére, sétáljunk egy nagyot felkiáltással. Na ez az ötletünk tényleg nem volt valami eredeti, bár T ritkán jár Szentendrén, én viszont már ötvenezredszerre választottam úticélnak, úgyhogy számomra már nem jelentett túl sok újdonságot. De legalább barátnőm élvezte a helyet. Az én problémám csupán annyi volt, hogy tele volt a város emberekkel, és ami kissé még tovább rontotta a kedélyállapotomat az a sok-sok unatkozó család akiket láttam. Néha tényleg be kellene már csukni a szemem, és nem  figyelni mindenre ami körülöttem zajlik..

Próbáltam régi hangulatokat visszaidézni, emlékeket eleveníteni, de csak a jelen van, a múlt már csak valami távoli, nem létező dolgok furcsa képződménye. Nem is baj ez, le is vontam valami kőkemény tanulságot magamnak, ami egyszer szép volt, arra már csak mosolyogva érdemes emlékezni, és ha újra valami izgalmat szeretnék, azt már csak valami eltérő dologtól kaphatom meg. Nem lehet újra és újra ugyanazt átélni, el kell végre ismernem hogy változnak az idők, az emberek, a helyek és helyzetek, én is változom, és tempót kellene ezzel tartani, vagy legalábbis nekem is  némileg nyitottnak lenni a változásokra. Mert attól való rettegésemben, hogy még ettől is rosszabb lehet, a végeredmény tényleg csak valami unalmas, energiát elszívó élet lehet. Most a megmaradt erőmet próbálom mozgósítani, és némi lendületet fecskendezni ereimbe, és folyamatos agymosást végezni, mely csupán arról szól, lépni, lépni, lépni kell, bármerre, mert kezd nagyon állottá válni a levegő körülöttem.

De valami masszívabb repülőalkalmatosság is megteszi, bár kétlem hogy bármi is le tudna ide most ereszkedni, autóhalmok mindenhol, ami ahhoz képest hogy némileg zöldövezetben lakom, hatalmas forgalomnak számít. Úgy tűnik az őrület a tetőfokára hágott mindenki menekül valahova, vagy csak céltudatosan megtervezte ezt a szép hosszú ünnepélyes és elviselhetetlenül forró hétvégét, melyről úgymond elfelejtettem tudomást venni. De persze az arcomba nyomja tévé, rádió, barátok, család, internet minden, héé itt van augusztus 20-a, valamit illenék kezdeni vele. Nem szokásom a többség szokását követni, aminek persze meg is van az ilyen-olyan következmnye, de egye fene, egyszer csak visszajön a kiegyensúlyozottságom, újra nevetni fogok és nem igazán fog érdekelni mifelé is törekszik ez a nagy tömeg itt körülöttem.

Tényleg szívesen felszállnék most, akár egy repülőszőnyeggel is beérem már, a hegyek, a Duna, az autók, a város, az ország, minden fölé, vigyél kicsi szőnyegem, repíts valamerre, mert ez itt már kissé snassz, uncsi, kiszámítható, túlságosan SZÁMÍTÓ!

Úgy tűnik valami kimerültség telepedett rám, amit nem bírok kipihenni, talán tényleg el kellene repülni valami vérátömlesztés félére. Igazából más értelmes ötletem nincs is már egy ideje, csak hogy elmenjek innen.

De a 20-át még tutira itt töltöm, és bár most neki kellene állni szépen kitakarítani kis lakomat, de inkább valami lelki töltődést fogok választani, talán filmet nézek, más most nem is nagyon tud rám hatni. Holnap talán T-vel csinálunk valami találka félét, ha addig be nem dugul annyira a város, hogy végleg be kell zárni az egészet. :-)

Szombaton egy hajnali utazással hazaszáguldok vidékre, vagy vasárnap a nővéremmel hazavitetem magam.

Én ezt már nem is értem. Hogy lehet kibírni ezt a kinti őrületet, dugót, mikor megindul ez az embertömeg és csak megy megy, csakhogy egy másik helyen újra együtt lehessen. A másik fele pedig elindul Budapestre, majd este tüzijáték csodálást követően dugul be a város. Vagyis gondolom bedugul, én már régen voltam aug 20-i tüzijátékon. Inkább viharnézést, csendes, világból kikapcsolódást, vagy egyéb élvezetes programot választottam helyette. Na jó, volt amikor tényleg belefért ebbe a napba némi élvezet is..

Pedig próbálok én pozitív lenni, annak ellenére hogy  a valóságot megnézve kicsit önáltatásnak, olykor bugyutának,  üresnek, viccesnek látom a pozitív hozálllásomat. Ilyenkor azt mondom, mindegy, nem baj hogy köze nincs a realitáshoz, ez lehet a célravezető. Majd eljön a nap, amikor már nem látom fals mivoltát, csak átérzem örömét.

Így ingázgatok én e két létállapot között, még mindig nem eldöntve melyik is lehet az enyém, melyiket is akarom és melyiknél fogok lehorgonyozni egy kicsit hosszabb időre.

Úgy tűnik késik a rendelésem..

Még nem sikerült regenerálódnom, a szombati esküvő után másnaposan és nagyon fáradtan, mondhatom kimerülten telt a vasárnapom.

Barátaim esküvőjén kifejezetten jól éreztem magam, sajnos kicsit több bort fogyasztottam mint kellett volna, de erre csak vasárnap hajnalban eszméltem rá. Azt hiszem jó ideig nem lesz kedvem alkohollal lazítani, egy időre ez elég volt. Tudnék most sztorizni, jópofa és érdekes dolgokat írni a szombatról, de ez most nem lesz blogom része, túl kicsi a világ, túl kicsi ez a város..

Kreatív és az enyémnél jóval érdekesebb életekkel találkoztam az este folyamán, és mivel ezek az életek szimpatikus emberekhez tartoznak, kifejezetten jó hallgatóság voltam. Utólag magamban mondtam csak, hogy jézusom mások egyszerűen élnek a lehetőségeikkel, persze lehet hogy nekik több is van belőle mint nekem, de nem is ez a lényeg, utaznak, dolgoznak, szeretnek, alkotnak, döntenek, lépnek, cselekednek, élnek. De valahogy ott, akkor, nem éreztem mégsem azt a hatalmas távolságot mely az ő életük és az én üres napjaim között van. Nem, valamiért nem. Talán mert tényleg sikerült arra az estére kikapcsolnom a megoldandó problémáimat. Nem mondom hogy félreraktam az összes aggodalmamat, de azt hiszem elég sokat itthon tudtam hagyni, és csak élveztem az emberek társaságát, és barátaim nagy napját. És hát a jó társaság is erősen közrejátszott, hogy így érezhettem.

Vasárnap azért voltak pillanatok mikor megéreztem egyedüllétem, hiányzott az emberi jelenlét, vagy csak valami közelség, tompa érzetekként bukkant fel, majd tudatosodott hogy én is társas lény vagyok, aki már jó ideje egyedül próbálja átvészelni a hónapokat, de nem jó ez, egyszer muszáj feladnom függetlenségemet, némi kompromisszumot nekem is meg kell kötnöm ha szeretném tartósabbá tenni mások jelenlétét az életemben.

És egy kis közhelyes bölcsesség magamnak: csak egy mérce lehet bennem, az alapján ítélhetek meg mindent az életemben, csak ez a mérce mondathat velem bármit is, és ez a mérce ugyanúgy vonatkozik magamra mint a környzetemre, nincs különbség, nincs olyan hogy magamra más elvek vonatkoznának mint bárki másra. Vagyis a saját tetteim, és másokéi egyazon szűrőn kell hogy átmenjenek, a saját szűrőmön. Persze ennek kellően rugalmasnak is kell lennie, de a lényeg, hogy nem hihetem hogy nekem vagy bárki másnak valami többet, különlegesebbet kell nyújtania mint amit a valóságban megtesz. És ha valaki mégis ilyet nyújt, azt lehet értékelni, szeretni, csodálni, de nincs értelme egyetemes elvárássá tenni. Hiszen ez tényleg a lehetetlen megcélzása lenne.

Most jól kioktattam magamat, remélem találok majd egy másik nyelvet is, mely hatásosabb, emberibb és meggyőzőbb, ezáltal képes leszek meghallani mindazt, amit nagyon üzenni akarok magamnak.

Elegem van. Visszavonok mindent, nem igaz hogy csupa jó fej emberrel találkozom mostanság. De miért tenném, én sem vagyok az mostanság. Elegem van. Elköltöttem egy kisebb vagyont az esküvőre, de minek? Totál feleslegesen. Nemcsak azért mert nem ér ennyit az egész, hanem mert egyszerűen csak kérdezgetem magamtól, hogy minek??? Mi értelme ennek??? Meg akarok felelni, mi?? Jó képet mutatni, mi??? Ne erőlködj Anita!!

 Nem fogod ettől jobban érezni magad. Te nem!!! Reménytelen. Törődj bele, ez van. Így jártam. Ez legalább jól megy nekem, ez a marha nagy cinizmus!! Ez legalább őszinte!! Ez legalább én vagyok!!!

Elegem van. Fáradt vagyok, nyűgös vagyok, sajnálom magam, utálom, hogy sajnálom magam, nincs már kedvem erőlködni, elééééég!

Nem vagyok végtelenül formálható, nem vagyok bárhova beilleszthető, egyáltalán, nem vagyok beilleszthető. Fogadd el, fogadjátok el!!!!! Ez van, ilyen vagyok. Én próbálkozom, igyekszem, de már elegem van!!!

Még egy jót tombolni sem tudok, inkább verem itt a billenyűket.. jó mi? Ez a marha nagy negatív gondlkodás. Skatulyázni is lehet, hívhatjuk így is, de egyszeűen csak húú.. belefáradtam.

Mindig csak magamat alakítani, most alakítsa más magát. Én sem vagyok alkalmazkodóbajnok, nem érdekel hogy szélsőségesen gondolkodom, az indulatok szélsőségesek, a szenvedélyek, a nagy érzelmek, a dolgokat megmozgató viharok, mind mind mind szélsőséges. Én is az vagyok. Ez van!

Túlcsordult a bennem lévő fájdalom......

...azzal telik az időm, hogy lendületesen túl sok időt töltök üzletek látogatásával, de nem azért mert rám tört valami vásárlási mánia, hanem mert képtelenség néhány egyszerű de ízléses dolgot beszerezni, mint például elegáns fehér felsőrész, amit fel lehet venni egy esküvőre. Picit megszállottan járok egyik helyről a másikra, de közben érzem, hogy ez az eltúlzott keresgélés megmozgat itt belül, magamnak is bizonygatom, hogy igenis ha akarok valamit képes vagyok érte tenni. Bár picinyke cél az ami mozgat, dehát szinte a semmiből kellett magamat felépíteni.

Érzem és tudom, mennyire meghatározó mindaz amit magunkról gondolunk, ezekből a képekből áll össze életünk nagy része, ettől függ megmozdulunk-e azért, hogy picit jobb legyen, hogy valóban a saját elképzeléseinket valósítjuk-e meg az életünkkel. De nem szeretnék itt okoskodni, mint valami tapasztalt vagy bölcs valaki, hiszen egyik sem vagyok, csak próbálom feltölteni énemet valami alapenergiával, olyan hiedelmekkel melyek tényleg segítenek elmozdulnom a semmi állapotából. Mert szerintem minden azon múlik, hogy milyen elképzelésekkel indulunk el az életben. És sokszor ez az alapprogram nem valami hatékony, nálam legalábbis tutira hibás sok részletében, és ezt muszáj átalakítanom.

Picit félek a hétvégétől. Ez a sok magammal töltött idő számomra hasznos lehetett, de kiürült bennem valami,  a társasági élethez szükséges kifelé figyelés, nyitottság, eléggé visszafejlődött. Pedig az én világom sem magam körül forog, de mégis valahogy túl sokat figyeltem befelé. A külső világ csupán háttérzajként volt velem..

Az egyedül töltött idő felnagyította az apró mozdulatokat, érzéseket, félelmeket és szorongásokat, és most ismét ki kell nyitnom szemeimet, újra felfedeznii a kinti világ számomra fontos részeit. Ez soha nem volt az erősségem.. legalábbis nem hosszú távon. Elköteleződés, hmm.. vágyak bevállalása..

Csak peregnek a napok, továbbra is készülök a barátaim esküvőjére, megszámlálhatatlan üzletben megfordultam a héten, sok-sok ruhát magamra öltöttem, némileg előbbre jutottam, de még nincs vége a vásárlásőrületnek. Hihetetlen milyen nehéz egy egyszerű esküvői ruházatot összeállítani, kicsit parázok is, de mint ma este kiderült ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Az estét ugyanis a leendő ifjú párnál töltöttem, ahol 5-en próbáltuk elütni az órákat, közben egy új arc is felbukkant L-el. Természetesen megint én voltam az utolsó távozó, így volt idő kielemezni a másik két vendég minden szeretnivaló megnyilvánulását.

Az a helyzet, hogy az utóbbi időben csupa kedves, jófej, udvarias emberrel találkoztam, már szinte meglepő mennyire nem tapasztaltam negatív momentumokat az emberektől. Nem tudom pontosan ez miért van, de ez is csak azt erősíti bennem, hogy mennyire mélyen belém ágyzódott a negatív elvárások teljes listája, és mennyire nem bírok végre kibékülni saját magammal. Ennek következményeit a hozzám közel állók persze megtapasztalják, szembesítenek, vagy csak egyszerűen lehülyéznek. Ez utóbbi tényleg sokat segít...bár értem én hogy csak azt akarják közölni velem, meglátásaim szerintük nem reális.

Egy napba annyi tennivalót sűrítek, melyet máskor egy hét alatt intézek el, és megdöbbenek, hogy így is lehet. Közben otthonról aggasztó hírek érkeznek, de én csak teszek-veszek, közben lehalkítom kétségeimet és nem mutatom félelmeimet. Néha hangot adok egyszerű vágyaimnak, például átalakítttattam az esküvői ülésrendet, mely amúgy is csak az én ötletem miatt készült, gondoltam akkor hadd üljek azok közelében akiket igazán kedvelek. 

Továbbra is vágyakozok a Szigetre, még K-t is felhívtam, hogy menjünk ki holnap, de ő szombaton megy, amikor én a barátaimmal ünnepelek, bár tettem egy bizonytalan ígéretet, hogyha hamar szétoszlik a vendégsereg, hajnalban mégiscsak kimegyek. Gyanítom, hogy ez nem fog megvalósulni.

Vicces, hogy nemrég még szociófóbiámtól szenvedtem, most pedig társasági rendezvény közepébe csöppenek, és úgy érzem, mindezt a visszafogott, ámde kedves (bár nem tudom mostanság ez elmondható-e rólam) társasági arcommal fogom tudni végigcsinálni.

Mai levegőbe eresztett kérdésem: mi a kulcsa az önelfogadásnak? A helyesen válaszolók jutalma az a tapasztalat, mellyel rájöttek a megoldásra.

Éppen most szakad meg a szívem hogy nem tudok kimenni a Szigetre. Ó istenem, pedig mennyire szeretnék!! De ez most úgy tűnik nem fog összejönni.

Hosszú idő óta először rengeteg tennivalóm akadt, és bennem közben hatalmas felismerések történnek, ijesztőek és reménykeltőek egyszerre. Az elmúlt magamba zrkózós időszakom  most kezd beérni, na ugye, ugye ez sem volt cél nélkül, és főleg nem ok nélkül mondogatom magamnak.

Lassan talán kibújik igazi énem eddigi védekező, félelmekkel átitatott és ésszerűsített önmagamból. És ezt annak is köszönhetem hogy van körülöttem néhány igazán jó ember, akikkel megbeszélhetem legőrültebb gondolataimat is, másrészt olyanok akik szembesítenek azzal, jelenleg milyennek érzékel a külvilág engem. Ez azért érdekes, mert olyan mély negatív érzések ülnek ki arcomra, melyek valódiságával és főleg igazi okával magam sem voltam tisztában. Ezen hatások alatt szörnyű felismréseket tettem, elrévedtem kicsit a múltamban, a családom múltjában, de csak így találhatom meg hogyan mászhatok ki ebből a kátyúból. Reményteljes vagyok, mégha nem is látom teljes pontossággal a tennivalókat, de már kezd körvanalazódni hol is van az a mélyen gyökerező problémám, ami eddig megakadályozott hogy teljes és felszabadult életet éljek. Valami változik bennem, új érzéseket ismerek meg, kicsit más szemmel kezdem nézni a körülöttem zajló világot. Tudtam hogy mélyen gyökerezik az a sok önsorsrontás melyben olyan ügyesen éldegélek, ami gátolt az önelfogadásban, a lelkesedésben, a szabadságban. De hogy ennyire mélyen, ez még engem is meglepett!!! Lelátok most a sötéstségbe, és ez valahol jó. Kifejezetten hálás vagyok igaz barátaimnak és a fodrászomnak! :-)))) Olykor minden egyfelé mutat, hogy hová, azt bizony nem volt egyszerű megfejtenem!

Erőteljes álmom volt a tegnapi, érzelmek sűrűsödtek össze, majd furcsa képek formájában megjelentek. A-val álmodtam, egy egészen abszurd a valóságtól igen távol álló történést, amelyből kicsit furcsa érzésekkel ébredtem. Egy pillanatra megijedtem, hogy álmodhattam ilyet, mit szólna A. ha tudná miket álmodok össze róla, de aztán rájöttem, hogy valamelyik este szóba került egy beszélgetés során, és ez összekeveredett azzal, hogy barátsága valamiért fontossá vált számomra, és mindezt megfűszerezte a vágyam, amely nagyon erősen mondogatja nekem, hogy nem jó egyedül, és sürget az önelfogadásra és a nyitottságra. Agyam éjszaka furcsa módját választotta, hogy érzelmeimet végre felnagyítsa, ha már annyira nem akarok róluk tudomást venni, vagy annyira nem igazodok el lelkem labirintusában. Gondolta, ha nem értek az érzelmek nyelvén akkor valami megdöbbentővel próbálkozik.

A-val együtt jártunk egyetemre, sőt egy középiskolába, de igazából Budapesten lettünk jó barátok. Néhány éve elkanyarodott utunk, sokáig nem is tudtunk egymásról, majd ismét úgy alakult, hogy találkoztunk, és ekkor újabb oldaláról ismertük meg egymást. De csupán azért, mert közben mindketten jártuk az utunkat, próbára tettük álmainkat és szembenézegettünk mélyebb énünkkkel.

Fontos nekem ő, habár ismét bármelyik pillanatban szem elől téveszthetjük egymást, és nem is találkozunk túl gyakran. De nekem egy picike biztonsági szálat jelent most a nagy Budapesten, abban a városban melyet képtelen vagyok a magaménak érezni. A. időnként megdob egy egy jó tanáccsal, melyet persze nem fogadok meg, nekem pedig elmondhatja mindazt, ami a lelkét nyomja.

Milyen  a véletlen, ma A. felhívott, valami csip-csup kérdéssel, én pedig csak csodálkoztam, hogy éppen most jutottam eszébe. Furcsák ezek az álmok. Vagy csak még mindig túl sok Rejtélyek kalandorait nézek. :-)

Mostanában el-elkap a fáradtság, az éjszakázások, a fáradthatatlan családi csetepaték tudomásulvétele, a hozzám közelállók önsorsrontásásnak figyelése, a magam kis csatái,  a nővérem piszkos ügyei, mind mind energiát igényelnek tőlem és csupán kis dolgok vannak, melyekből töltődni próbálok, úgy tűnik egy nagyobb lépés megtétele még várat magára...

Olykor eljátszom a gondolattal hogyan is kellene kizökkenteni életem folyását, talán elmenni a nagyvilágba, belevetni magam az ismeretlenbe, de mindig oda lyukadok ki, hogy nem nagyon fülik a fogam az egyedül ugráshoz. Pedig az lenne a valami, az lenne a nagy lépés, újra és újra mondogatom magamnak. Mert néha én is megtapasztalom, hogy csak az első kilométereket kell egyedül megtenni, majd előbb-utóbb valaki csatlakozik hozzám.

Egy hét múlva ilyenkor már egy esküvőn leszek, ez most el is foglalja gondolataim egy részét, nagy városjárásba kezdtem, nászajándék után kutakodtam, de azt még mindig nem tudom mit is kellene felvenni a nagy napra. Úgyhogy jövő héten nagy ruhavásárlási körútjaim lesznek, csupán reménykedem, hogy nem kell a fél várost bejárnom valami elegáns, de mégis könnyed és picit vagányabb holmiért. Szerdán a menyasszonynak segítek fogadósütiket diszíteni, ami kedves dolog, leszámtva hogy nem vagyok egy gyakorló háziasszony, de most valahogy igazán kedvet érzek valami efféle elfoglaltsághoz. Mindig izgi résztvenni az előkészületekben, mindig is szerettem a kulisszák mögött mászkálni.....

Persze egy unalmas fodrászlátogatást is beiktatok, egy szokásos nem tudom mit kezdjek a hajammal hozzáállással, majd kikapcsolódásként elmegyek vezetni. Szóval én már a jövő heten agyalgatok, csupán azért hogy minél kevesebb aggódnivaló legyen később, és igazán tudjam élvezni barátaim nagy napját. Ma meglátogattak, mert némileg elblicceltük a meghívó átadását-átvételét, így erre most került sor. Nosztalgiáztunk picit, majd utazások kerültek szóba, melyeket együtt tettünk meg, olyanok is melyeken ők jártak és mindazok melyeket én szeretnék megtenni...

Már csupán 4 hónapot és 25 napot kell (át)aludni, és újra itt a szilveszter. :-)

Mint januárban írtam - Átcsusszantam az új évbe - 2009 - nehezen engedtem el az óévet, ennélfogva 2009-et nem is akartam úgy igazán a magamévá tenni. Azt hiszem ezt tükrözte eddigi 2009-es (in)aktivitásom az élet számos területén. És íme a bizonyíték, hogy minden rosszban van valami jó, az idei évet boldogan fogom zárni, bárhol is leszek az utoldó napon, bárkivel, de azt tudom, hogy elengedem majd, teljes szívvel, azt a néhány jó dolgot melyet mégiscsak adott ez az év elraktározom, magammal viszem tovább, de mégis valami megkönnyebbülés lesz számomra az év lezárása. Tudom, furcsa ez a bejegyzés így a nyár vége felé, de nálam hagyomány, hogy az év kezdetén és valamikor a második félévben kibukik belőlem ez a felettébb hasznos megállapítás: nemsokára szilveszter. És hogy miért teszem mindezt? Mert az idő oly gyorsan szalad, és ennek legtöbbször nem vagyunk tudatában. Talán jobb is így, mert segít önfeledten megélni a dolgokat, nem sürgetve, nem görcsölve, nem aggódva az évek gyors múlásán.

De azért néha nem árt megállni egy picit, és tudasítani, hogy amit most megtehetek, azt talán holnap már nem. Én tologatok sok mindent, és olykor érzem, idővel bizonyos lehetőségek valóban elmúlnak. Szóval csak annyit mondhatok, tegye meg mindenki most amire vágyik, és ígérem én is igyekszem magamévá tenni tanácsomat!

Elegem lett a panaszkodásomból, egyszer-kétszer jó elsírni magam, és mikor megtapasztalom hogy a Föld forog tovább és hallgatóim sem tudnak már több jótanáccsal ellátni, na meg én is igyekszem a magam eszközeivel küzdeni, egy idő után belefáradok és félreteszem ezt az egészet.

Persze könnyű ezt írnom így éjszaka a szobámban, mindentől védve, mikor csupán egy jó kis alvás vár rám. Néha az is segít, ha valaki rámzúdítja  a saját problémáit, ez némileg eltérít az enyémtől. Mert problémája mindenkinek akad, persze a sajátunkat valahogy különlegesebbnek érezzük, pedig francokat...többnyire olyan ez is mint a többi, csak más külalakot ölt.

Szociofóbiám nem igazán javul, igyekszem úgy szervezni életem, hogy ne kelljen nagyon zsufi helyekre mennem, de ez olykor elkerülhetetlen, mint ma is. Úgy tűnik kezdenek az emberek hazaszállingózni a nyaralásból, pedig titkon reméltem hogy hétvégén lezárják Bp határait, és kifelé még lehet menni, de vissza nem. Talán kirakhatnánk a megtelt táblát, és akkor szociofóbiám meg is oldódna egy időre. Háát, ilyen önző dög vagyok én..

Azért érdekes a barátok reakciója, vagy inkább aranyos. Nem sok mindenki tud róla, de ha valakinek elmesélem, akkor közli hogy ő is valami hasonlót él át, persze miután meghallgatom, kiderül hogy azért az nem ugyanaz hogy valakinek nincs kedve az emberekhez, vagy mint én rosszul van, ha tömegben kell mások stírölő tekintete előtt létezni.. és van olyan barátnőm is aki rámcsodálkozik, hogy lehet ez, biztosan sokat vagyok egyedül, azért érzem ezt az egészet. Igen a sok egyedül töltött idő ezt valóban felnagyítja. De a dolgok gyökere nem itt van..

Szóval most kicsit félrerakom a szorongásomat, mert már unom, de persze nem  akarom a megoldás keresését nagyon elnapolni, mert szabadon akarok élni!!!