...olyan, ami kicsit is érdekel.

Ha van még  a világon

Akkor élned, élned, még élned kell.

Ha azt mondja valaki: te nem voltál mindig ilyen,
Gondold végig az életed, egyszer lenn, egyszer fenn.
Vedd észre magadon a változást a múlttal,
Hidd el, hogy akarod a többet és az újat."

My dream

Ez a kis könnyed, nyári Ladánybene szösszenet a mai életérzésem. Persze mindez a vezetésnek köszönhető, na meg a napi szembesítésnek, mely azt mondogatja, néha tényleg nagyon hülye vagyok, vagy valamit nagyon rosszul látok, na de ezt inkább hagyjuk.

Immár jogosítvány tulajdonosként ültem ma autóba, húú, nem gondoltam hogy ez bármi különbséget jelent az eddigi vezetéseimhez képest, de tévedtem. Az oktatómat teljesen kicserélték, laza volt és közvetlen, nem méricskélte minden mozdulatomat, így én is kötetlenül vezethettem. Azt hiszem ez ad némi lökést megcsappant önbizalmamnak, na meg a lelkesedésemnek. Csak annyit éreztem: vezetni, vezetni, vezetni akarok, muszáj venni egy kocsit, mert ezt én gyakrabban szeretném csinálni, nem élhetek nélküle, nem, nem, nem!!

Nézzük reálisan és emberien. Ha autót akarok, az életem csupán 110 százalékát kell a sutba dobnom. Talán nem veszítenék sokat, annál többet nyerhetnék, talán.. Persze az is lehet, hogy megint eltévesztem az arányokat, mint minden maga alá gyűrő érzés esetén teszem.

Ez az az eset amikor racionális döntéseket kellene hoznom. Hogy itt van-e az ideje azt nem tudom, valahogy nem érzem ezt teljesen, bármekkora élmény ez az autózgatás, mégsem tudja felrázni tartósan minden sejtemet. Mert van amikor csak néhány dolgot kell változtatni, hogy a kívánt irányba haladj, de van, amikor szinte mindent... ez picit sok. Talán van olyan hogy mindent sutba dobunk, és totálisan más irányban haladunk tovább, de ehhez valami igazán nagy hatásnak kell érnie. Vagy valami utolsó cseppnek kell belehullania abba a bizonyos pohárba. Persze néha kis dolgok is képesek egy lavinát elindítani, de úgy érzem nálam ez nem lenne elég. De valószínűbb, hogy túl gyorsan akarom a dolgokat. De hiába sürgetnek a bepótolandó megélnivalók, felgyorsítani nem tudom. (De biztos ez?) Haladok tovább lépésenként, még ha néha nehéz is átlátni ezek logikáját. Pedig, ott van az..

Azt hiszem most jól bemagyaráztam magamnak, hogy csak így tovább.. :-)

...vagy csak együttérzően sír velem.

Gondoltam elég máááár ebből a halogatásból, panaszból, magam megértéséből, belevágok dolgokba vagyis egyszerűen csinálom amit kell, meg ami jön, meg ami egyszerűen felmerül bennem. Jó ötletnek tünt, hiszen tennivaló mindig akad és tényleg van néhány fontos dolog amit el kell intéznem, és hát én sem vagyok remetéből, szóval nosza neki!! A reggeli felkelés nem ment simán, telefoncsörgésre ébredtem, amit nem is értettem, miért zajong itt valami, mikor nekem még nem jött el az ébredés ideje, neeee bántsatok. Azért csak felvettem, két mondattal el is intéztem, innentől már nem volt igazi a pihenés.

Délután hosszas készülődés és tükörben utálkozás után újra kicsi poklomba kerültem, így ugrott a cselekedni minden áron projekt, és elmondhatom a mai volt a legutóbbi idők egyik leghaszontalanabb napja. Kard ki kard, holnap újra neivágok, amúgy sincs más választásom, megyek vezetni. Nem tudom milyen eszközzel érdemes vívni harcomat, tüzes karddal vagy elfogadó nyitottsággal esetleg becsukott szemmel menni csak úgy az utamon.. 

Túl forró ez a nyár a tennivalókhoz, de én mégis élvezem. Talán éppen ezért... Ez nagy lépés nálam, mert egy ideje nem igazán kedvelem ezt az évszakot. Nem tudom pontosan mikor ivódott belém a nyár semmibevétele, de az elmúlt hetekben rájöttem, hogyha nem is élek tipikus nyári életet, úgy mint vízpart, éjszakai társasági élet, nyaralás, ilyesmi, azért a forró napok hangulatát én is kiélvezhetem. Vagy inkább az enyhe éjszakákét.

Még van egy hónap, és remélem egy ici-picit majd bepótolok a nyári hiányosságokból, de ha nem jön össze, most az sem baj. De azért még reménykedek egy kicsit.. Sok mindenre jók ezek a túlfűtött napok, a kicsit tompa nappalok és a hűsítő, csendes éjszakák. Ezek az egyedül töltött éjszakák. Nem vesz körül zajos tömeg, mely az orrom alá dörgöli, mit is kellett volna már elérnem ezidáig. Én is az orruk alá dörgölhetném, hogy nekik mit kellene még elérniük, ott belül, emberileg, na meg érzelmileg, miért is tenném. Butaság lenne a részemről, és nagyfokú önhittség is.

Szóval így egyedül sikerült egy-két kérdést megválaszolnom magamnak, köztük olyat is, melyekre évek óta nem tudom a választ megadni. Ez némileg kárpótol még az itthon töltött napokért is, ilyenkor úgy érzem valami kincs birtokába jutottam. A saját kincsesládám egy darabjára.

Persze ezeket  a kincseket megfelelően ápolni kell, és méltó helyet találni nekik, arról nem is beszélve, hogy megfelelően felhasználni, tudni felhasználni, az a valódi kincs az életben.

No de a sok homályos filozofálgatás után, jöjjön egy legalábbb ennyire fárasztó pszichológiai gondolat, melynek forrása a Psychologies magazin. (Tudom, tudom, még mindig nem szoktam le erről.) Mi volt előbb a siker vagy  a boldogság? (Szerintem a tyúk! De tényleg! :-)) Azért szeretem ezeket a pszicho kutatásokat, mert ha az ember lánya elég kitartó, felfedezi benne az évek során bekövetkező világnézeti változásokat, melyeket mindenhol megtapasztalhatunk. Szóval a lényeg, hogy a sikertől nem leszünk boldogok, hacsak nem voltunk már előtte is azok, viszont a boldogság jó esélyt teremt a sikerhez. Ez totálisan fedi az én világnézetemet, de mivel sem a sikert sem a boldogságot nem sikerült még elérnem, vagy csupán nem vettem észre(!), ezért a gyakorlati igazolást a szakemberekre hagyom. És a hozzállásbeli változás csupán annyi, hogy korábban inkább a fordítottját kutatták, vagyis hogyan legyünk sikeresek, hogy boldogok lehessünk. Végülis ez a változás folyik a csapból is, úgyhogy én ebbe nem mennék bele, de az mindenképpen öröm, hogy a túlzott extravarziót némileg megfosztották egyeduralmától, és talán a helyére kerül ez a típusú személyiség is végre!

Egyébként meg a boldogság szó már annyira felszínes, és homályos, nem tudjuk pontosn mit is jelent, hogy én annyit tennék hozzá, ha bízom magamban, szeretem a bennem lévő képességeket és megtanulok élni vele, akkor talán nagy baj nem lehet. Ha merek majd újra álmodozni, vágyakozni, és a félelmeimet magammal cipelve cselekedni, akkor mondhatom, hogy jó úton járok. De mindezt nem okoskodásként írom, csupán a saját magam elé kitűzött és itt rögzített célként.

És T-nek üzenem, nagy nyomot hagyott bennem a kérdésed, hogy mikor értékeltem magam igazán, amire én kis gondolkodás után azt válaszoltam, soha. Ez azt hiszem sok mindent elárul......  Igyekszem megtanulni ezt is. Értékelni olyan dolgokat is ami velem kapcsolatos. Nem könnyű feladat..

Egyre inkább ki-kitekintek a külvilágba, bár azért túlzásba még most sem viszem. Tegnap megint reggel sikerült elaludnom, miután kb 5 órát beszélgettem telefonon. És még csodálkozok, hogy velem mindig milyen rendes a T-Home :-)

Délután azért csak sikerült felébrednem, majd kis kirándulást tettem a belvárosba. Már előre rosszul voltam a gondolattól, hogy metróra kell szállnom, de gondoltam két megállót igazán kibírok. Majd valaki vagy valami, vagy csupán Fortuna a tenyerére vett, felfedeztem, hogy nem is kell metróznom, létezik egy buszjárat melyre közel otthonomhoz felpattanok és éppen az úticélomhoz visz. El nem tudom képzelni, hogy eddig miért nem jöttem erre rá, vagy valamiért nem akartam erről tudomást venni. Szóval hipp-hopp a Deákon termettem, ami körülbelül olyn érzés volt, mintha egy repülő szőnyegen utaztam volna. A metró kiiktatása a közlekedésből, nekem magát a mennyországot jelenti. Mikor megvettem lakásomat, fontos szempont volt, hogy olyan helyen legyen, ahonnan mindenhova eljutok a legkevesebb metrózással.

A második rácsodálkozásom tárgya a  város volt. Ugyanis szombat délután úgyszólván üres, néhány lézengő ember és turista színesítette utcákon találtam magam. Biztosan így van egy ideje, hiszen a kerületemben is tapasztalom hogy kicsi a forgalom, de a belvárosban ez tényleg meglepett. Ekkor már madarat lehettt volna fogatni velem.

Kellemes séta a városban, vásárás, és vadászat a tökéletes fehér ingre. Jó lenne megtalálni.. :-) A héten képes voltam már a második fehér inget is becserkészni, és készletemet addig fogom növelni, míg meg nem találom az Igazit. Hogy miért kell ehhez többet is megvenni, és miért nem csak az igazira csapok le? Mert mindegyik más, de tudom hogy létezik az, melyet keresek, a nagy betűs Fehér Ing! De addig is ott van a többi, mely némileg kárpótol, amiért ilyen nehéz az igazira ráakadni.

Ma sikerült kirúgdosnom magam a lakásból. Na nem ilyen agresszív módon, de azért csak elhagytam biztonságos búvóhelyemet. Egyszercsak elegem lett, nekiálltam 40 fokban vasalni, és elmentem az egyik bevásárlócsodába. Persze arra rá nem tudtam volna magam venni, hogy szépen illemtudóan felszálljak a buszra, és eltömegközlekedjek a célomig. Francokat! Tizenöt év utálkozás után mára annyira besokalltam, hogy nem bírom már a BKV-t. Pedig mindenfélével próbálom magam meggyőzni, hogy ésszerűbb megoldás lenne a tömeggel közlekedni, de egyenlőre nem értem el kiemelkedő sikereket. Másfél percnyi hezitálás után hívtam egy taxit, és megkértem, lehetőleg ne vigyen el kirándulni a hegyekbe, menjünk csak szépen a körút felé, mert azért bármit bármennyiért nem akarok... (természetesen mindezt visszafogottan és kedvesen)

Az az igazság kellett ez a kis kiruccanás, nem tudom már meddig tarthat ez a begubózott élet.  Elvileg sokáig is eltarthatna, na de bennem is van még annyi jó érzés magam iránt, hogy az önkínzást egy ponton túl próbálom enyhíteni. Bár tudom válazthatnék kellemesebb úticélt is magamnak a kiruccanáshoz, dehát most ez van.. 

A vásárolgatást megszakítottam egy szokásos kávéval, és közben lassan tudatososodott bennem, mennyire sok paráznivaló marhaságot beszélek be magamnak, míg itthon elszeparálom magam, csakhogy ne kelljen kitennem magam mindenféle társadalmi ingernek, ráhatásnak. Amelyek sokszor már csak az agyamban léteznek..csak azt tudnám hogyan kerültek oda...na jó, egy részét azt hiszem tudom..

Visszafelé újra taxi, persze hogy a hegyek felé ralizott a sofőr, de már hagytam, menjen ha ennyire oda van ötszáz forintért, én már nem ragaszkodom az enyémhez, és mikor közeledtünk otthonomhoz, megkérdezte melyik ház lesz az, felismerem-e? Persze hogy felismerem, hiszen itt lakom, mutattam rá a házra. (Már értettem az útvonalválasztását..)

Ezek a taxizások nem elsősorban a kényelmemet szolgálják, hiszen imádok gyalogolni, sétálni, csupán a pár hónapja rám ereszkedett 'elszaparálni magam' védekező parancsa késztet rá. És az a vicc, hogy ahelyett hogy élvezném ezt a dolgot amíg tehetem, némi bűntudattal kocsikázgatok a városban. Pedig egyszerűbb lenne hátradőlni, gyönyörködni a kilátásban, és élvezni  a légkondi hűvösségét...azt hiszem van itt még mit letisztázni magamban..

Végülis nyár van, nyugtatgatom magam. Kánikula, nagyvárosi fülledtség, miért is kellene agyonizgulnom magam azon, hogy olyan jól elvagyok éjszakánként az interneten, nappal pedig jó indokkal ki sem teszem a lábam a lakásból. Nyár van, élvezzük.....

Azért egy idő után valami megmozdul bennem, hogy mégiscsak úgy kellene tennem mint aki egy élő ember, szóval tenni-venni-menni, és ilyenkor még a telefont is hajlandó vagyok felemelni, hogy úgy érezzem azért mégiscsak van olyan hogy külvilág, meg hátha megjön a kedvem a fővárosi utcák látványához is.

Felhívtam a volt oktatómat, elmondtam neki, hogy a megbeszéltek szerint szeretném belevetni magam a forgalom dzsungelébe, immár szép kis rózsaszín jogosítványommal. Ugyanis már régen eldöntöttem, hogyha megszerzem a vezetői engedélyemet (istenem, kiket engednek az utakra!), én bizony felbérelem nyugodt lelkületű, dohányzó emberemet, vezessünk már pár órát a vizsgaútvonalon kívül is, mert amíg tanultam vezetni, addig ez ritkán történt meg. Jövő héten újra útra kelek, és megint vezetek egy jót. Kell az ember lányának a szórakozás.. no és a rutin. Saját autó hiányában ezt a megoldást eszeltem ki, hogy vezethessek.

De muszáj lenne más okból is kimozdulnom a szmogos városba, mert két és fél hét múlva esküvőre kell mennem, és se nászajándékot, se ruhát nem vettem még az eseményre. Az ajándékvásárlás hagyján, de hogy miben kellene megjelennem, arról még nem sok elképzelésem van. Lenne persze, ha nem magamat, hanem valaki mást kellene felöltöztetnem, de én már totál belefáradtam a mit vegyek fel kérdéskör állandó megválaszolásába, ami azt hiszem meg is látszik idei nyári ruhatáramon. Van amihez cipőm nincs, van amihez táskám, más ruhámhoz nem vagyok elég barna (na ja,szobában és az alkalmankénti éjszakai szolilátogatásomtól nehéz lenne barnulnom, főleg hogy nálam ehhez extra fényre lenne szükség), és egyáltalán már fogalmam sincs mi áll nekem jól. Szóval unom már ezt a dolgot. Miért nem jövünk a világra egy kész személyre szabott ruhatárral egész életünkre, és akkor ettől a nyűgtől is megszabadulhatnék. Biztos örülne a divatipar eme isteni ötletemnek.

No de lassan csak nekiindulok a világnak, ha nem is akarom túlzottan feltérképezni a város minden létező zegét-zugát.

Némi vicces momentum is vegyült üres napomba, egy vízvetekszerelő és a közös képvielő közös akciója folytán. Megkerestek, hogy le kellene cserélni a lakásomban található vízórát, mert ugyan tökéletesen méri a fogyasztásomat, de a házban található órán- ami csupán arra szolgál hogyha nem vagyok elérhető ott is elllenőrizhető a fogyasztásom- mindössze 2 liter hidegvíz fogyasztás látszik, amit bárhogy is nézünk nem valami sok öt év távlatában.. Tegnap megérkezett a szerelő, a maga teljes férfias kisugárzásával - ó jaj, túl régen vagyok egyedül, ráadásul volt benne valami ami emlékeztetett K-ra - és közölte hogy nem hozta magával  a vízórát. Akkor itt szerelés nem lesz, gondoltam, de megbeszéltünk egy újabb férficsodálós találkozót mára, amikor már volt nála óra, fel is szerelte, csak a végére kiderült, hogy ő ezekhez az órákhoz nem nyúlhat hozzá. Pillanatok alatt visszacserélte a régit, tisztáztuk  a félreértéseket, majd elvonult, és magával vitte minden... no hagyjuk.

Este, immár nem először az elmúlt hetekben, felizzott utazási vágyam, felhívtam E-t, menjünk már valamikor Görögoszágba nyaralni, majd ha már nem égnek az erdők, de E vidéken van, csupán férjével trécseltem egy keveset, a görög nyaralás megvár míg E visszajön. Ez a tipikus húzd meg ereszd meg játszma magammal, fel nem hívnám mobilon, fene tudja miért, talán túlzottan hozzászoktam, hogy vonalason mindenkivel órákat csevegek, és ez nekem hozzátartozik a telefonáláshoz. Máshogy nem kell.

No ilyen fontos napom volt ma, valami azt súgja a holnapi sem lesz tele felelősségteljes tevékenységekkel, de ki tudja, még bármi megtörténhet...

Nálam mindig szól valami a háttérben, így ritkán hallom a csendet. De most valami mégis arra késztetett, hogy lekapcsoljak mindent, és csak úgy csendben a laptopom zúgásával a háttérben írogassak. Igen, talán jobb így. A nyitott ablakon beáramló hűs levegő talán nemcsak a szobám levegőjét frissíti egy picit, de a lelkemből is kiszellőztetem a már-már áporodott érzéseket.

Nem csoda hogy megülte a szívemet a félelem, szorongás és némi üresség, hiszen jó ideje rendesen elszeparálom magam a világtól. Bárhogy vesszük, ez semmi jóra nem vezet, a társas élet olyan a léleknek, mint a testnek a víz. Meghal nélküle.

Azt hiszem bármennyire próbálok őszinte lenni magamhoz az útkeresésemben, azért időnként sikerül jelesre vizsgáznom önáltatásból is, és ha kevésbé szigorúan nézem egy erős négyest még akkor is megszerzek. Persze ezek régi dolgok, a jelen történéseit már tisztábban látnám, ha nem hinnék olykor elavult, vagy valahogy mgkövesedett gondolatokban. Próbálok szabadulni kötelékükből, olykor pedig egyszerűen nem venni tudomást róluk. De be kell vallanom, kezd egyre terhesebb lenni számomra, hogy már a szokások rabjaként sem érzem jól magam, ami persze mindenképpen pozitív, hiszen jól  tudom, nem kell visszaszereznem a a szememet takaró fátyol áldásos takarását. És már szinte alig merem leírni, hogy mennyire kell a változás, olykor csak egy kicsi, máskor mindent felbolygató, vad, vissza sem néző vihar az életben, hogy érezd, hogy élsz, lélegzel, és mégiscsak van valami értelme, ha más nem legalább tartalma, ennek az egésznek.

Nem teszek már felelőtlen ígéreteket sem, mert azt hiszem ha túl hangosan mondjuk ki őket, olyan mintha már félig ott is lenne, és esetleg éppen emiatt nem teszünk semmit.

Néhány napja éppen elmeséltem T-nek, hogy milyen furcsa az, hogy sokszor nekem elég ha eljutok egy lehetőségig, és ettől már olyan jól érzem magam, hogy szinte nem is érdekel, hogy éljek is vele. Ő erre azt felelte: annyi bizonytalan tényezővel vagyok körülvéve, hogy már egy kis biztossal is beérem. Lehet hogy igaza van. Nem tudom. Pedig nem lenne szabad megállnom, és van amikor nem is állok meg, csupán a figyelmem már valahova másfelé kalandozik.

Szóval nem ígérek semmit, ha mégis, azt csak halkan, magamban, hátha éppen az  a baj, hogy olykor a kelleténél harsányabban szólok magamhoz. És talán ha picit csendesebb leszek, akkor meghallok olyan neszeket, melyek jelentése sokkal nagyobb, mint az élénk, zajos, feltűnő harsogásnak. Csak csendesen, mint a frissítő, lágy, nyári szellő...

Azt mondják nálunk sok a várakozó ember. Aki vár a jobb jövőre, valami jelre, vagy lehetőségre, vagy bármire. Sokszor én is ide sorolom magam. Hogy várok, és azt hiszem a legjobb amit tehetünk, ha nagyon pontosan megfogalmazzuk magunknak, hogy mire is várunk igazán. Mert akkor kitisztul a kép. Mert sokszor nincs is ilyen dolog amit meg kellene várni, csak egyszerűen cselekedni kell(ene). De oly bátortalanok vagyunk és kishitűek. És annyira nem bízunk magunkban. és ez az én nagy fájdalmam. Magammal és másokkal kapcsolatban is. Ez a kishitüség. Mert az esetek többségében ez teljesen alaptalan!!!

Szóval ez a füstjel amire várunk azt hiszem mindig ott van az orrunk előtt. Csak az a baj, hogy mindig valami más formában érkezik az üzenet, mint ahogy mi azt elképzeljük magunknak. És ezért nem látjuk. És ez valahol szomorú. Mert így meghalnak dolgok. Győzködöm erről magamat, de úgy tűnik rossz nyelvet használok még saját magamhoz is, mert ha nem így lenne, akkor nemcsak az eszemet győzném meg, hanem a teljes lényemet, és akkor tudnék cselekedni is. És attól tartok, hogyha magamat sem tudom megmozgatni ezzel a fajta érveléssel, akkor másokat sem fogok. Szóval ez itt csak olyan szócséplés féle, vagy egy egyszerű emlékeztető, hogy milyen jó lenne ha nemcsak így gondolkodnék, hanem így is élném az életemet. Remélem bárki aki ezt elolvassa, tanul az én negatív példámból, és akkor talán mégsem csak szócséplés ez az egész. És ha valakit felráz egy ilyen poszt, küldjön rám egy e-mailt, és átveheti exkluzív nyereményét nálam.

Egy helyzet bármilyen jó is, előbb utóbb eljön az idő, amikor tovább kell lépni. Mert ami változatlan, egy helyben álló, idővel megkopik, majd eltünik vagy romboló erővé válik. És ha hosszú távon beleragadunk ebbe a kényelmesnek tűnő jóba, mi is beleszürkülünk és nem tudjuk már miért maradtunk. Azt hiszem minden jó dologra igaz az, hogyha nem adunk lehetőséget hogy továbbfejlődjön, gúzsba kötjük és változatlanul akarjuk tovább csodálni, csak a halálát okozzuk. Mert félünk.. a változástól.. a változtatástól. Még akkor is, ha egy sokkal nagyobb jó születhet belőle. Félelmek.. kishitüség.. ez okozza minden jó halálát. Én már csak tudom!!

Minden vágyam csupán annyi, hogy leküzdjem ezeket az érzéseket, és ne akarjam megúszni a döntéseket. Mert szeretném végre a saját lépéseimet megtenni, szeretnék a jóból még jobbat alkotni, mert tudom hogy sokáig nem topoghatok már egy helyben. Mert akkor eltűnik minden. Eltűnik a szép pillanatok elevensége, meghittsége, reményt adó vigasztalása.

Dobjon valaki egy varázspálcát, mely ha csak időlegesen is de eltünteti félelmeimet, kishitűségemet, és abban a rövid időben megtennék mindent mire vágyok, kinyitnék minden ajtót melyet eddig jól bereteszeltem. De nincs ilyen pálca, ezért tudom hogy nem úszom meg, hogy rettegve, félelmekkel kikövezve járjam az utat mely olyan egyértelműnek tűnik.

Így csak annyit mondhatok, kicsit nagyobbra tárom ezt az ajtót és hagyom hogy bejöjjön rajta aminek és akinek be kell jönnie. Ennyit meg kell tennem magamért.

least

Kicsit dühös vagyok, elkeseredett és szomorú. Miért gondoltam hogy felelőtlenül dohányozhatok, lehetek édességfüggő, a sportot elég csak gondolatban űzni, és hogy a kis intő jelekre nem kell odafigyelni? Igazából mindig is tudtam hogy a sorssal játszadozni veszélyes, egyértelmű hogy ki fog győzedelmeskedni.

Úgy tűnik a sors tudja hogyan szóljon hozzám, hogy végülis meghalljam mit akar üzenni. Változtatni kellene, régóta mondja, de azt hitte elég ha csak csendesen figyelmeztet, én azt is megértem. De nem. Most más nyelven szólított meg, a hiúságomnak adott egy pofont, és az arcomba kiabálja, hogy ez nem mehet így tovább. Úgy tűnik ez hatásos lett, úgyhogy ismét meglátogatok egy orvosi rendelőt, ahova szívesebben jártam, amíg csak jókat beszélgettem az orvosokkal a munkám során.

Most megpróbálok lenyugodni, és reménykedni hogy a rám váró kémiai kísérlet nem okoz bennem semmi kárt. Most bezzeg féltem magamat..

Nem lenne szabad ennyire félvállról vennem a dolgokat.

Picit félek, dehát az élet már csak ilyen, nincsenek örök győztesek, és nem csússzanhatunk ki tetteink következményei alól. Én sem, más sem.

Lesz ami lesz, pár hét múlva biztosan okosabb leszek.

Az éjszaka az én igazi világom, akár egy hegyet is elhordok ha kell naplementét követően, de nappal jobb velem óvatosnak lenni. A délelőtt pedig kétségkívül a legjobb alvások ideje.

Az éjszaka hangulata utánozhatatlan, és ugyebár mi bagoly típusúak ezt duplán tudjuk élvezni, és triplán tudnánk hasznosítani, de kis világunk mégiscsak a nappali életmódra van berendezve. És nyilván nem véletlenül..

Állítólag megvizsgálták a bagoly és a pacsirta típusú emberek agyműködésében lévő különbségeket. Elég döbbenetes az eredmény!!!! Míg a pacsirták agyműködése reggel kilenckor van optimális szinten, addig a baglyoké este kilenckor(!) éri el a maximumot!! Én ezt tanúsíthatom a saját tapasztalataim alapján. És ugyanez igaz az izomerő változására is, a pacsirtáké egész nap változatlan, míg a baglyoké folyamatosan emelkedik. Egy angliai iskolában fontólóra vették, talán azóta meg is valósították, hogy egy órával később kezdik a tanítást, mert a bagoly típusú gyerekek az első órán úgysem tudnak figyelni. Humánus megoldásnak hangzik, és szerintem példáértékű.

És mint tapasztalt bagoly, aki a genetikai programja szerint éli mindennapjait, elmondhatom, hogy bizony mi sokkal hasznosabbak vagyunk este, időnként éjszaka, mint a délelőtti órákban, amikor nem is igazán tudom, hogy az ébresztőóra feltalálója miért nem aludt egy órával tovább, talán kipihenten nem vetemedett volna szörnyű tettére.

Ma ért a megrázkódtatás, hogy bagoly létem micsoda költséges egy életforma. Az idén igazán megadtam a módját hogy szervezetem igényeit maximálisan kielégítsem, vagyis brutálisan sokat éjszakáztam. Ma ezért megkaptam a számlát is az ELMŰ-től, szép kerek éves elszámolás, melynek összege láttán sokat pislogtam, hatalmasat nyeltem, és tudatosodott bennem, hogy nem lehetek hiteles tagja egyetlen zöld szervezetnek sem, és az energiagazdálkodás programjának a szóvivői posztját sem én fogom betölteni. Persze a szót ettől még vihetném..de már most kikötöm, hogy kizárólag éjszaka vagyok hajlandó dolgozni!

Luxus dolog valódi bagolynak lenni, de egye fene, semmi nincs ingyen, és továbbra is szeretem a sötét éjszakákat, a viharost, a langyos olykor hűs nyárit, a lámpák fényében oly szép havas éjjeleket, mindet, melyek felébresztenek, reményt adnak, és álmokkal hitegetnek.

Igen kimondtam, ma megmondtam. A sorsod elől nem menekülhetsz, én sem tehetem Ma minden erre rímelt. És mindenki..

T. azt mondta, egy ideje attól tart hogy ezt fogom mondani. Ezek szerint ő is tudja. Tudja, hogy menekülünk, előre, vagy vissza, de minek... Hova is menekülnénk?

De azért nem vagyunk ketrecben, ebben reménykedek. Van választásunk, még akkor is, amikor nem választhatjuk meg a körülményeket. Azt talán nem, de hogy hogyan tekintünk rá azt igen. Nem sok mondanivalóm van, mert egy ideje ugyanaz a lemez forog az agyamban, figyelni mi hogyan hat rám, és elraktározni azt a keveset, de jelentőset, ami valami pozitívat mozgat meg bennem. Már szinte vallásként hiszek ebben, és mint minden hittel ezzel is csupán az  a baj, hogy vitatkozni vele értelmetlen, mert a puszta észérveknek én már nem hiszek. A hideg logika szép is lehet, de én ettől többet akarok. Már régóta többet akarok.

Csupán ennyi.. mára.

Már lassan egy éve írom blogomat, és nem mondhatom, hogy sikerült volna legyőznöm a bennem lakozó félelmet. Leírnám mitől félek, de most nem vagyok önelemző kedvemben. Inkább tomboló hangulatban vagyok. Ez azt jelenti, hogy ha most társaságban lennék, akkor mondanám a magamét. De mivel egyedül ülök a gépem előtt, ezért csak grafomán vágyaimat kiélve írom ami eszembe jut.

Két napja felhívott T, aki igazán jó barátnőm, és nem érdemli meg hogy egy blogban írjak róla, de remélem megbocsátja nekem. Szóval felhívott és több órát beszélgettünk, lelkiztünk, 15 éve barátnők vagyunk, mi már megengedhetjük magunknak, hogy mindenfélét össze-vissza fecsegjünk egymásnak. T. egy nagyon jófej csaj, csak egyszerűen sokat aggódik, és azt hiszem nem tudja magát elfogadni. Mint ahogy én sem. És én is sokat aggódom. Ez az érzés - többek között - igazán összetart minket. És ami még közös bennnünk, hogy igyekszünk a saját értékrendünk szerint viselkedni minden helyzetben, ami néha azt jelenti, hogy szembemegyünk a világgal, de mi tudjuk, hogy miért, és azt is, hogy amit képviselünk az igenis érték úgyhogy ha kell, szembeszállunk a fél világgal is! Persze T azt gondolja, hogy én nem állok ki magamért, pedig csak az a helyzet, hogy én több dolgot elfogadok a világból mint ő.  Szóval felhívott és borozgatott beszélgetésünk közben. És ezt nem először tette meg. Tudja jól, hogy ez nem megoldás, de mégis így oldja a feszültséget.

T egy szép és tehetséges lány, akire akár irigykedhetnék is, ha nem lenne a barátnőm. De én nagyon kedvelem őt, mert iszonyatosan tud figyelni a másik emberre, és tele van érzéssel, és ha egy embert kellene reklámoznom, akkor én őt választanám. Többek között..

Most én is borozgatok. Sikerült másfél pohár bortól berúgnom, mert alig ettem ma. Ebben a kánikulában kinek van kedve enni? Szóval ezek a sorok felelőtlenül íródnak, de tudom, holnap felelősséggel tartozom majd minden szavamért. Azért vettem egy üveg bort, drágát, hogy ne legyek másnapos, mert úgy gondoltam, este, zene mellett, nyitott ablaknál élvezve a firss nyári levegőt, egy pohár jéghideg bor mellett írok valami okosat vagy szépet a blogomba. De ez a bejegyzés nem lett sem okos, sem szép...

De még mindig jobb egyedül, itthon, mint elmenni a törzshelyemre, ahova ha egyedül megyek, rögtön gyanúsnak tűnik, hogy ez a csaj egyedül van, pedig én csak azért megyek, hogy A-val beszélgessünk egy jót, és időnként akad valaki, aki éppen ezt akarja kihasználni, azt gondolva én éppen pasivadászaton vagyok, pedig mi sem áll távolabb tőlem. Nem lehetne eltekinteni attól hogy nő vagyok, és csak egy emberként tekinteni rám? Tudom, hogy nem, de én is lehetek időnként olyan hangulatban mint egy férfi, és lemehetek egy barátomhoz, aki történetesen egy pubban dolgozik. Ááá, úgy tűnik van még mit tanulnom..

Sajnos nem vagyok az a típus aki az eszére hallgat, pedig inkább tűnök racionálisnak mint egy érzelmileg túlfűtött, a szíve hangját követő embernek, és mégis, bizony én tele vagyok érzelemmel, ha nem is látszik, és igenis az érzelmeim vezetnek, vagy a félelmeim gátolnak. Szóval, hiába vannak jó meglátásaim, és néha  okos gondolataim, azt hiszem mégsem azok vezetnek a mindennapjaimban.

Kicsit netfüggő is lettem, nem vészesen, de mégis, ez is egy jó pótcselekvés, és még csodálkozom, hogy milyen gyorsan telik az idő.

Nagy hülye vagyok mostanság, mert ha az eszemre hallgatnék, akkor végre belekezdenk valami értelmes tevékenységbe, bármi is az, vagy jobb híjján valamibe, amit mások értelmesnek hisznek...

A negyvenötezredik nyavalygós blogot olvastad! :-)

Ranschburg Jenő szokta mondani, hogy a túl jó, szófogadó, csöndes gyerekek, a 'használat előtt felrázandó' típusba tartoznak. Én pontosan ilyen voltam. És úgy tűnik mostanában ismét szükségem lenne valami felrázásra, de az is lehet hogy már először sem ráztak fel úgy igazán. Ez a feladat rám várna, de elég nehéz külső behatás nélkül rázogatnom magamat. :-) (Remélem ettől hülyébb mondatot már nem fogok írni.)

Nem is tudom mi tudna kibillenteni ebből a bezártságból amiben élek, pedig már pontosan látom, hogy a lelki nyugalom nem is olyan fantasztikus dolog mint amilyennek látszik, mert én szenvedély nélkül képtelen vagyok bármilyen döntést meghozni és főleg bármilyen jelentős lépést megtenni. Vagy a szükség vagy a szenvedély ami cselekvésre bírhat.

A szenvedély tüzét még fel is tudnám ébreszteni magamban, de a sok egyedül töltött idő a bátorságomat is elszívta.

Becsukott szemmel és szívvel tudom végigcsinálni a napokat, időnként úgy teszek mint aki él, máskor hagyom hogy rám boruljon a közöny szürkesége.

Nem tetszik nekem, hogy ilyen borús lettem, én nem ezt akarom, és főleg nem lenne jó táplálni magamban ezt a hangulatot.

Olyan egyszerűnek tűnik megtenni a logikus lépéseket mely kivezethetne ebből a tespedtségből, de kicsit blefáradtam az egyedül küzdésbe. Pedig muszáj.

Milyen lenne az a nő akivé válni szeretnék? Egy laza, nyitott, vidám, ha kell komoly, megértő, tájékozott, érdeklődő, és sokkal barátságosabb mint amilyen mostanság vagyok. No és persze érzékeny, kevésbé szigorú magához, mint jelenleg. Sokat akarok? Nem, nem a tökéletességre vágyom, csak kicsit életrevalóbb nővé válni, mert az utóbbi időben ezt nem mondhatom el magamról.

No és persze a lényeget kihagytam. Leszállni végre magamról, hogy fókuszomat kifelé irányíthassam. Mert végre úgy rázoommolnék már valamire, ami igazán felkelti az érdeklődésemet. Miután jól felráztam magamat!

Lehet menekülni is.

Én is ezt teszem, belemenekülök dolgokba. A vicc csak az az egészben, hogy amikor valami pótszerben keressük a megoldást, az életet, a reményt, egy idő után éppen ez a dolog lesz a legnagyobb akadálya a problémák megoldásának. 

Tutira egy bizonyos lelki alkat kell ahhoz, hogy olyan embereket vonzzunk magunkhoz, akik azt hiszik ők jobban tudják mi a jó  a másiknak. Én egész szépen magam köré gyűjtögettem a megmondóembereket, amit azt hiszem sokáig észre sem vettem. Talán azért, mert éltem a magam kis életét, feltűnés nélkül, úgy mint bárki más és ez elfogadható volt bárki számára. Tanultam, dolgoztam, rendesen hazalátogattam vidékre a családomhoz, lakást vettem magamnak Budapesten, majd egyszer csak elegem lett. Persze nem egyik pillanatról amásikra, szépen folyamatosan jutottam el odáig, hogy a logikusan következő életlépésekkel valami nem stimmel. Vagy én nem passzolok ehhez a hagyományos értékrendet követő életformához. Nem mentem férjhez, karrieremet félbe hagytam, és elkezdtem kritikusabban szemlélni nemcsak a világot, az uralkodó értékrendet, de a körülöttem lévők életét sem éreztem követendőnek számomra. És persze kritikus hozzáállásom nagyobbik része magamra irányult, éreztem nem nekem való ez az előre programozott élet. De igazából hiába voltak álmaim, ha bátorságom csak kisebb részük megvalósításához volt elég.

Mit ne mondjak, rendesen elbizonytalanodtam, hogyan tovább? A bizonytalanságot pedig megérzi a környezet.

Én azt gondolom magamnak kell kitalálnom mi a jó nekem. És ez a gondolkodás barátaim egy részében elég furcsa reakciót váltott ki. Többen kényszert éreztek arra, hogy megmondják mit kellene tennem. Mindezt anélkül, hogy egyszer is elhangzott volna a kérdés, mit is szeretnék kezdeni az életemmel. Persze ezt magamnak kell megválaszolnom, de akkor miért nem hagyják, hogy rájöjjek magam a válaszra. Nem, kész válaszokat és megoldásokat kínálnak, melyeknek csekély közük van hozzám. De akkor honnan jönnek ezek a válaszok? Kinek jelent ez megoldást? A válasz egyértelmű, íme két példa: két hete egy jogászprofesszor azt mondta, hogy az ELTE-re kellene mennem jogot tanulni. Hmm.. de minek?-kérdezem én. De a másik példa aranyosabb:

Gyerekkori barátnő: Olyan jó lenne ha hazaköltöznél vidékre, és beszállnál a családi vállalkozásba!

Én: én már nem fogok hazaköltözni. Egyébként kinek lenne ez jó?

Barárnő: hát nekem és anyukádnak.

Én: erről van szó. De ez az én életem.

Na igen. Egy olyan élet során sikerült összegyűjtenem a megmondó embereket, melyben nem voltam elég határozott céljaim megfogalmazásában és megvalósításában. A gyengeségem pedig jelzésként szolgált azok számára, akik maguk sem valósították meg saját vágyaikat, ezért másokat akarnak irányítgatni. Furcsa dolog ez.

Eleinte dühített az ilyen tanácsadás, de mára már higgadtan fogadom, néha már nevetek rajta. Egy volt munkatársam nehéz esetnek nevezett, miután határozottan közöltem vele, hogy nem akarok elmenni vele meditációra, mert semmi kedvet nem érzek hozzá.

Lassan megfogalmazom magamnak, hogy olyan közegre van szükségem, ahol hagyják hogy a magam életét éljem, bármilyen is az. Olyan közegre ahol az emberek a saját életüket élik, és nem hasonlítgatják folyton egy másik élettel. Csupán azt nézik, hogy nekik megfelel-e a sajátjuk.  Olyan közegre ahol nem arra kíváncsiak megfelelek-e minden társadalmi elvárásnak, hanem ahol valóban rám kíváncsiak. Ha meg rám sem, akkor sem akarják megreformálni gondolkodásomat, tetteimet és érzéseimet. ELFOGADNAK.

Persze ezért a változásért nekem kell tennem. Mert megmondóemberek mindig lesznek, de hogy én ezzel mit kezdek, az már tényleg csak rajtam múlik.

 A fenti cím egy francia-svájci filmvígjáték címe, amit este láttam az m1-en. Aranyos film volt, egy semmittevős vasárnap estére tökéletes program volt számomra.  A főhős egy 32 éves férfi, akinek apjától át kellene venni egy áruház irányítását, de a srác felelősségtejes helyzetekben rosszul lesz, elájul. A pszichológus megállapítja, hogy főhősünknek fóbiája van. Fóbia a felelősségtől. :-) Ezzel azt hiszem vagyunk így néhányan. Megkezdődik a csopotterápia, melyet többször is abba akar hagyni, úgy gondolva egyedül is képes megküzdeni a problémájával. Természetesen tünetei újra felbukkannak, s visszatér a csoportba. A film végére persze fény derül arra, hogy az apja és menyasszonya elképzelésének való megfelelés nem a megfelelő út számára, saját magát kell megtalálnia. A saját út persze mindvégig ott van az orra előtt, imád gyerekekkel foglalkozni, ezért nem az áruház vezetését kellene erőltetnie. A felelősséget nem az igazgatói poszt felvállalása jelenti, hanem önmaga felválallása. Persze a film végére minden megoldódik, főhösünk szabad emberként, boldogan élheti életét. Húh.. milyen jó lenne ha mindez mésfél óra alatt megoldódna számomra is. :-)

Keresgélem az utamat, persze totál eredménytelenül, mert a görcsös keresgélés nem vezethet eredményre. Hogy hol vesztettem el az irányt azt nem tudom, de mostani helyzetem ismerős számomra, mert bármikor döntést kellet hoznom életem további alakulásáról, mindig tanácstalnul álltam a helyzet előtt. A mit akarok kérdésre soha nem tudtam egyértelműen a választ. Holott csak figyelnem kellett volna mindig is arra, hogy egyszerűen csak csináljam amihez kedvem van. Egy idő után biztosan kikerekdett volna valamifle célféle mndeből. Persze tele félelemmel, kétségekkel ez nagyon nehéz.

A film kapcsán felvetődött bennem, hogy vajon én sem látom a fától az erdőt? Az optimális élet elképzelése miatt nem veszem elég komolyan érzéseimet? Lehetséges. Persze ez túl egyszerűnek tűnik a problémák megoldására, de azért lehet ebben a megközelítésben valami. Hiszen mi másra vágyhatok mint szabadon tenni ami nekem jó, vállalva a kockázatokat is. Persze a világ nem könnyíti meg ezt a fajta hozzáállást, de a világ nem is arra teremtődött, hogy bárkinek az életét könnyűvé tegye.

Napjaimat ismét vidéken tengetem, visszatértem kicsit szülővárosomba, ebbe a hibernált kisvárosba. Hazatérésem oka egyszerű, talán csak kifogás egy kis változatosságra, egy kis elbújásra, pici megnyugvásra. Meg kell csináltatnom jogosítványomat és egyben megújítani személyimet, és ha már így adódott akkor megejtem a szokásos hazalátogatást is.

Az elmúlt egy hétben azért belevetettem magam némi társasági életbe, így volt alkalmam találkozni egy begerjedt ötvenen túli jogászprofeszorral, aki megpróblt elcsábítani, amitől úgymond felállt a szőr a hátamon, finomabban szólva elég kiábrándító egy élmény volt. Ettől némileg izgalmasabb volt egy kirándulás Visegrádra gyerekkori barátnőmmel és családjával, és családjuk barátjával, aki képes napi 24 órán át beszélni megszakítás nélkül, miközben igazából nem mond semmit. Nyilván szórakoztató egy jelenség is lehetne, de én csak valamiféle energiaelszívást éreztem ettől az egésztől. Na jó, nem csak azt, de egy idő után ez tényleg fárasztó. Ezt ellensúlyozva barátnőm rendőr férjével este heves beszélgetésbe kezdtünk mindenféle napirenden lévő ..hmm.. társadalmi kérdésről, melyekben annyira ellentétes véleményen voltunk hogy eszmecserénk kitöltötte az egész estét, miközben  a családi barát csak hallgatott, hallgatott, és én ekkor rádöbbentem hogy a nagydumás emberek kikapcsolására is létezik egy gomb, és ezt most megtaláltuk.

De az igazi, bennem valamit is megmozgató társasági programom A-val volt, akinek új albérletét mentem megnézni a kilenc kerbe. Belenéztünk Michael Jackson búcsúztatásába a CNN-en, majd a Pink Cadillacben vacsiztunk egy hatalmasat. A hely megérdemli hogy ideírjam a nevét, mert nagyon finoman főznek, szóval csak ajánlani tudom a sok Ráday utcai étterem közül. Miközben vacsoránkra vártunk, a tévét átkapcsoltattuk a CNN-re, mert a foci valahogy nem kötötte le a figyelmünket. Igaz a búcsúztatás sem, inkább beszélgettünk egy jót. Vacsi után visszamentünk A-hoz, és kiültünk tetőtéri lakása folyosólyára - ekkor már I is csatlakozott hozzánk - és élveztük a nyári meleg este hangulatát, néztük a Dunát, a kivilágított Lágymányosi hidat és a szemközti kollégium külföldi lakóit. Mi őket, ők minket. Valamiért ez volt az igazi élmény számomra, ez az alkohol nélküli, szerény, kiülős este, ami nyomot hagyott bennem, mert a nyári esték levegője valami olyan hangulatot áraszt, ami semmivel nem pótolható, és egy életre beleissza magát érzékeim memóriájába.

A sok éjszakázás után hazautaztam vidékre, és a vonattól hazérve csupán annyi erőm maradt, hogy lefeküdtem aludni egy hatalmasat.

Itthon olyannyira unalmas az élet, az életem, hogy csak az idő múlása ami nyomot hagy bennem. Igyekszem tudatosítani, hogy mennyire fontos lenne végre elkötelezni magam valami mellett, mert ez a tartalmatlan időfolyam nem lehet az életem. Ezt nem kellene megengednem magamnak. Szétnézek, és olyan sok elcseszett életet látok magam körül, egyetlen pozitív minta sincs a közelemben ami némi reménnyel kecsegtetne az élet nagyszerűségével kapcsolatban. Így csak azt érzem hogy ha valóban akarok valamit az életemtől, bizony azt nagyon egyedül kell megtennem, belekapaszkodva álmaimba. Mi mást tehetnék?

Ezt a filmrészletet muszáj beszúrnom blogomba, mert ez ihlette netes naplóm nevét. :-) A Miért éppen Alaszka a kedvenc sorozatom, és azt hiszem számomra úgy kerek a világ, ha nem marad ki ez a filmrészlet internetes naplómból.

Kizárólag angolt és Alaszkát kedvelőknek!!!

Csak csendesen engedem a dolgokat megtörténni, csak csendesen hagyom hogy érzéseim megmutassák mi hogyan hat rám. Nem kapálózok, nem ellenkezek, de nem is hódolok be.

Nem kapálózok a világ ellen, nem szállok szembe a sorssal, még ha nem is mindig kegyes hozzám/hozzánk.

Hagyom hogy mindenki tegye amit akar, és hagyom hogy félelmeim megmutassák magukat.

Csendesen mondok nemet, és csendesen előbukkanak álmaim.

Nem győzködök, nem panaszkodok, és nem esek kétségbe a valóságtól. Bár olykor elszomorít.

Élvezem az esőt, hagyom hogy eláztasson, és élvezem a nyári hűsítő estéket.

Nem hagyom hogy akárki láthassa vágyaim, és nem hagyom hogy érezze fájdalmam.

Majd megnyílok kissé, már nem félek, csak elengedem magam.

Pőrén tisztán felbukkan minden mi hiányzik, és megbecsülöm mi éppen adatik.

Nem kergetek HIÚ vágyakat, s nem adom át bárkinek magamat.

Az akarat átalakul valami mássá, s rájövök hogy amit akarok, talán nem is kell nekem. Talán nincs is rá szükségem. Mert az után érdemes sóvárogni, melyet  a valódi szükség szül, s ezért érdemes majd harcolni.

Megérezni a valódi szépséget, miközben az elém táruló felszínes, hívogató, kiabáló külcsín már csupán a szememnek jelent táplálékot.

De a vágy valahol mégis ott lapul, mert a program működik, melyet ész meg nem cáfolhat, hit le nem dönthet. Hiúság, ember a neved!

Negyedik nekifutásra megszereztem a jogosítványomat. Így, tárgyszerűen, semmi kirobbanó öröm, tüzijáték, kocsielkötés. Amikor negyedszerre fut neki az ember már ott van az elvárás, kívülről, belülről, most már igazán meg kell csinálni. Bevallom remegő lábakkal vezettem végig, de egyáltalán nem  a vezetés az ami ilyen reakciót váltott ki belőlem, inkább a helyzet, hogy most bizony értékelni fogják tetteimet. Bezzeg ha elméleti vizsgát kell tennem valmiből, én vagyok a nyugalom, és alig várom hogy kinyithassam  a számat és elmondhassam amit tudok, vagy beszélhessek arról, amiről alapvetően halvány lila gőzöm sincs. Pedig bárki tanúsítja, hogy nem vagyok egy nagy dumás csaj. Vagyis nő. Hiszen mostanában nagy fájdalmamra már mindenki magáz..

Számításba vettem ma is, hogy megbukhatok a vizsgán. De közben valahol eldöntöttem, hogy most már muszáj lenne levizsgázni, mert kicsit blama már ez a sok próbálkozás. Tudtam hogy meg tudom csinálni, mint ahogy azt is, hogy simán megbukhatok. De azért biztatgattam magam, mert másnak már nem nagyon hiszek, és különben sem biztatnak túl sokan. Most én vagyok a saját anyám, az apám, a testvérem, a családom, a szeretőm, a barátom, a társam, én vagyok az idegen, aki kíváncsian méreget, és közben olyan jó lenne végre önmagam is lenni..

Szóval tettem egy közepes erősségű elhatározást, hogy most levizsgázok, és nem azzal paráztatom magam, hogy mi lesz ha most sem sikerül, és ötödjére is meg kell próbálnom. Úgy látszik ez bevált. Na és a sok gyakorlás.

A vizsgabiztosom alapvetően rendes volt. Induláskor elfelejtettem felkapcsolni a világítást, szólt az oktatóm, de a vizsgalapra szerencsére ez nem került fel.. Vezetgettem, csendesen, nem túl gyorsan, átengedtem az összes gyalogost, megálltam az összes sárga lámpánál, hadd teljen az idő, az egyiken azért sikerült átszáguldanom, dehát mégsem piros lámpa volt. Egyszer megkérdezte a vizsgáztató amint egy pirosnál álldogáltunk, hogy üresben van-e a sebváltó. Én tudatlan azt mondtam, hogy nem, egyesben, mire azt felelte, hogy tegyem üresbe a pirosaknál, mert ugyan ez nem ok a bukásra, de olyan szépen vezetem ezt a kocsit (tényleg így mondta :-) ) , hogy ne szedjem már össze a tíz hibapontot apróságokból. Visszafordulásnál kicsit óvatoskodtam, elengedtem minden mozgó dolgot, a parkolást elég lazán megcsináltam, persze volt is hely bőven, majd visszaértünk a kiindulópontra. Bevallom egyszer azért rápillantottam az órámra, mennyi idő van még hátra, mert túl akartam esni az egészen, mielőtt valami baki becsúszik. Az autó leállítása után csend volt a kocsiban. Nyilván átmentem, gondoltam, de senki nem szólt semmit. Ránéztem az oktatómra, de arca semmit nem árult el. És akkor megszólalt a vizsgabiztos. Semmi olyan súlyos hibát nem csináltam amiért megbuktathatna, ezért átenged. Na puff!! De adna egy útravalót! Nem tudja hogy a vizsgadrukk miatt, vagy egyébként is így vezetek, de hangoljam össze a bátorságot és a lehetőségeket. Mert néha kicsit bizonytalan vagyok, sávváltásnál például. Ezzel én is pontosan tisztában vagyok, de vizsgán még ráteszek egy lapáttal az óvatoskodásra, biztos ami biztos. Szóval ez az én útravalóm. Bátrabbnak kell lennem. És persze nem is én lennék, ha nem az jutott volna eszembe, hogy az ember úgy vezet ahogy él. Mert ez az útravaló csak látszólg vonatkozik a vezetésre, valójában itt az egész lényemről, az életemről van szó. Mert a bátorságom és a lehetőségeim bizony nagyon távol állnak egymától. Ezért ha valóban végig akarom járni az utamat, őszintén, igazán, akkor mostantól folyamatos bátorságpróbáknak kell kitennem magam, mert nagyon meguntam mostanra létem állóvizét. Eltelt négy év amióta felhagytam azzal a fajta élettel, amelyet általában élnek az emberek, felhagytam a munkával, és ez a négy év éppen elég volt arra, hogy alaposan átgondoljam a dolgaimat. Most már cselekedni lenne jó!

Lényeg a lényeg, van jogosítványom, már csupán a papírok elintézése van hátra. De azért vessünk egy pillantást a vizsgaértékelő lapomra, mert mint írtam az ember úgy vezet, ahogy él. Szóval tanulságos egy iromány ez!! Nézzük, milyen hibákat követtem el ezen a szép napsütéses kedden:

sebességváltás (A váltások nem az erősségem. Nehezen válok meg a megszokottól, a beválttól, az emberektől, szinte mindentől, kivéve a tárgyakat. Nyugodt szívvel selejtezek, kölcsönadott és soha vissza nem kapott könyveimet, DVD-imet nem sajnálom, ezek pótolhatóak. No de az emberek, a kapcsolatok.. azok pótolhatóak?)

 lassítás-gyorsítás darabos (Ennek kijavítása nyilván több finomságot, ráérzést követelne tőlem. Ezt is csak szívből, érzésből érdemes csinálni.)

mögöttes forgalom ellenőrzése nem rendszeres (Valamiért furán érzem magam ha követnek. Furcsa érzés ha valaki ugyanoda tart ahova én. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy vannak akik előzni akarnak, lehagyni, és nem mellettem haladni..)

kanyarodás-kivárás (Nem tudom itt mire gondolnak, de az biztos hogy óvatoskodok, és hagyok mindenkit elmenni. Nem vágok senki elé. Az életben voltak akik ezt nem hitték el nekem, ezért még nagyobb sebsségre kapcsoltak. Én hagytam. Átadtam nekik a pozíciókat, átengedtem velem flörtölő férfiakat, mert azt vallom, nem az elénk csapódó lehetőség a legfontosabb, hanem az amit igazán akarunk. Szóval hajrá mindenki. ;-) )

 lassan reagál (Ezt elismerem és minden órán éreztem is, hogy így van. Ez a bizonytalanságom és bátortalanságom következménye. Még mindig nagyobb teret engedek a sorsnak, mint a tudatos döntéseknek.)

tilosnál-sebességfokozatban (Készenléti állapot. Soha nem lehet tudni mikor kell menkülőre fogni.)

jelzésészlelés lassú (Ezen mosolyognom kell. :-))) És jöjjön egy kis beavatás -no nem sok - az én magánéletembe. Van egy jó barátom, M, aki egyetemi évfolyamtársam volt, és a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Barátaim állítják, hogy M mindig is másképp nézett rám, nem úgy mint egy barátra. De én ezt évekig nem vettem észre. A barátaim meg csak nevetnek rajtam emiatt. De a jelzések figyelmen kívül hagyása máskor is jellemző volt. Tavaly télen egy iszogatós éjszakán, amikor éppen kalandot keresett magának egy boldogtalan jogász srác, (jogászok kíméljenek!!!!!!!!!!!!!!!!!!) hosszas próbálkozás után kifakadt A. barátomnak, hogy nem igaz hogy ez a nő nem veszi észre hogy egyfolytában bókolok neki. A. jelentőségtelejesen rám nézett, és csak annyit mondott: dehogynem, csak nem akarja észrevenni. Én csak nevettem, úgy látszik A ismer engem. És hogy miért nem akarom észrevenni??? Mert ahhoz hogy lásd a valóságot, hinni is kell benne!!!!!! )

Ez a én hibalistám. De ennek elenére átmentem, mert az élet már csak ilyen, tévedéseinkel együtt érjük el az eredményt.

Gyalog indultam haza, közben felhívtam az anyut, és barátnőmet T-t, akik persze szívből gratuláltak. Majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve felhívtam a nővéremet. Elújságoltam neki, hogy hosszas vezetésgyakorlás után csak megszereztem a jogsimat, de ő csak nevetett. Mondtam neki, hogy azért én a nulláról kezdtem, és nem tudtam órán kívül gyakorolni, melyre csak annyit mondott, hogy mindenki onnan kezdi. Persze ő nem gratulált, miért tenné, nem sikerült rekordidő, de még csak átlagidő alatt sem letennem a jogsit, miért is várok bármiféle együttörülést tőle. :-/ Ismét megbántam, hogy szóba álltam vele.

Bánatomban villamosra pattantam, ahol egy ellenőrrel is sikerült összefutnom, és mivel két hete lejárt a bérletem, úgy éreztem egy újabb megaláztatás vár most rám. De azért van még bennem némi túlélési ösztön, határozottan előkaptam lejárt bérletemet, ellenőr megköszönte, én pedig közben célba is értem. Beugrottam a Media Marktba, úgy éreztem vennem kellene egy kávéfőzőt, de hiába volt a nagy választék, egyikbe sem szerettem bele. Csalódottságomban vettem egy igazán dizájnos szendvicssütőt, mert vásárlási döntéseimet mindig esztétikai okok vezérlik. Keresem a szépet, tárgyakban, az életben, a tekintetekben, de egyenlőre csak a halott tárgykultúra áll rendelkezésemre, a valódi szépség megtalálása úgy tűnik még várat magára egy kicsit.

Szomorú arccal járok-kelek a világban, már erőltetni sem tudok magamra egy nyomorult kis mosoly félét. Valami meleg, barátságos érzést szeretnék az arcomra ragasztani, de nem megy. Pedig anélkül láthatóan eltaposnak.

Volt idő amikor én is más voltam, sokan mondták, hogy milyen kedves vagyok az emberekkel. Sajnos ez most egyáltalán nem jellemző rám. Zuhanórepülésben várom a földre érést, megállítanám, visszafordítanám, de mostanában ez nem igazán megy nekem.

Vajon milyen lesz a becsapódás? Észreveszem majd, fájni fog, vagy észhez térít? Megindítja  a változtatáshoz szükséges cselekedeteimet? Elég lesz hozzá? Meg kell ezt egyáltalán várnom?

Talán alávetem magam a hétvégén egy szép emlékek terápiának. Előveszek mindent az agyamból, ami némi igazolást nyújt arra, hogy voltak szép pillanataim, voltak felemelő érzéseim, és némi reményt próbálok újra belegyömöszölni egyre letargikusabb lelkembe.

Mert hiába tudom, hogy nem holmi emlékekből kellene magam összekaparni, új élményekre, új érzésekre, új kalandokra és főleg új emberekre lenne szükségem. Hát mit ragozzam, egy teljesen megújított életre.  De magamat nem cserélhetem le.

A tavalyi évem más volt mint a többi. Kalandok sorozatában éltem életem, ami korábban soha nem volt jellemző rám. Persze ezt I-nek köszönhetem, aki folyton ismerkedett bárhová is vetett minket a sors, és ezáltal én magam is belevetődtem egy másfajta életbe. Az idén éppen az ellenkezőjét teszem, a szokásosnál is jobban elzárom magam az egész világtól. Fény és árnyék, jin és jang, nincs nappal éjszaka nélkül, szeretet gyűlöket nélkül, meg sok ilyen keleti meg mindeféle bölcsességet lehetne most felsorolni, de végülis talán nem ez a lényeg. Nem tudom már mi a jó. Felszínesen belevetni magam az élet sűrűjébe, vagy leásni a mélybe és elveszni az ok okozatok sűrűjében. Azt hiszem egyik sem. A középutat mutató irányjelző ott van bennünk, persze csak ha el nem romlott az a fránya iránytű. Vagy talán csak zavar keletkezett a mágneses térben. :-) És ez sem egy elvetendő gondolat!!!!

De mindent összevetve én azt gondolom, aki soha nem gyakorolta hogy magára hallgasson, a saját elképzelései szerint élje az életét, annak igen nagy gondjai támadnak a jó irány követésével, még a legpontosabb irányadó készülék segítségével is. És ez itt a probléma.

Megcsörrent a mobilom. De csak a bankból hívtak. Mit akarhatnak? Kikedveskedni egy kis pénzt, mi mást. :-) Azt mondja  a hölgy megvizsgálták a folyószámlámat. Nosza, végülis vizsgálgathatják, ha már olyan készségesen vezetgetik. Megbízható ügyfélnek találtak-folytatja. No, felkapom a fejem! Ó én naív! :-) Csak nem hittem hogy ezért megveregetik a vállam? Próbáld csak ki! Légy megbízható, pontos, odaadó, meg ilyesmi. De nehogy azt hidd hogy ezért jár valami. Ezeket a dolgokat önmagukért teheted, de semmi másért nem érdemes!! Szóval a hölgy a vonal túlsó végén kedveskedett egy kicsit, majd felajánlotta hogy adnak nekem egy hitelkártyát. Ó! Csalódtam bennük! Egyet már visszaadtam nekik, mert a lakáshitelemmel együtt anno egy hitelkártyát is 'utaltak' nekem. Amit persze nem használtam soha semmire, de az éves díját persze kifizettem. Majd gondoltam egyet, visszaadtam, és mit tett a bank? Néhány hét után küldött még egyet. Hmm.. újra bementem, értetlenkedtek - mindig ezt teszik - majd visszavették.

De most újra bepróbálkoztak. Sima ügy, elmagyaráztam, hogy nem használok hitelkártyát. Nem is értem. Ha mondjuk ma nincs kétszázezer forrintom valamire, akkor egy hét múlva lesz? És mi az ami annyira fontos, hogy nem bírok egy hetet várni és most azonnal meg kell vennem, ha máshogy nem, hát hitelből. Mert igen rövid az az idő, amíg kamat nélkül igénybe vehetem a hitelem. Szóval tukmálják az emberre a kölcsönt, hitelt, miegymást. Ha kell, ha nem.

Mindig megmozdul valami a gyomromban amikor azt érzem hogy valaki a pénzemre pályázik, vagy valakiére. Ez olyan.. hmm.. hogy is mondjam.. ízléstelen. És persze nézhetném a pozitív oldalát is a dolognak, de azt hiszem számomra elfogadhatóbb ha akkora takaróval takarózom, amit még meg tudok fizetni.

A 90-es évek egyik filmjében, a Nyakunkon az életben Ethan Hawke egy veszekedés közben ezekkel a szavakkal vette fel a telefont: "rosszkedvünk telébe csöppent". Hát, én is valahol így vagyok ezzel, rosszkedvem telében időzök éppen.

Azt hiszem 2009. eddigi életem egyik legsatnyább éve, biztosan sokat tettem azért hogy idejussak.

Már a panaszkodást is vissza kellett fognom, csupán blogomra szorítkozhatok, mert úgy érzem az elmúlt időszakban már kijátszottam a rendelkezésre álló panaszkártyáimat.

Most megnézném a pakli maradék lapjait, de valahogy hiányosnak tűnik. Azért nézzük mi maradt még a kezemben:

  AZ IDŐ LAPJA Idővel rendekezem. Kötelességeim nem nagyon vannak, vagy csak nem akarom vállalni őket, de bárhogy is nézem időm az van. Vagyis ebből még gazdálkodhatok.

  A PÉNZ LAPJA Gazdag ugyan nem vagyok, még anyagilag független sem, de annyi minimummal még rendelkezem, amiből léphetnék valamerre. Válság idején lehetne akár rosszabb is.

  ÖTLETEK LAPJA Még azt is látom mi tenne boldogabbá, hogyan mászhatnék ki a gödörből, szóval nem hiszem hogy olyan kátyúba lennék amiből nincs kiút.

  A HARMINCASOK LAPJA Figyelmeztet és lehetőséget ad egyszerre.

Nem látok több lapot, de a hiányzó darabokat jó lenne megtalálni valahogy!!

 ÖNBIZALOM LAPJA Ezt a lapot már akkor lenyúlta valaki, amikor beléptem a kártyaszobába. Hogy lehet így játszani?

 BÁTORSÁG LAPJA Ez viszont játék közben tűnt el.

 CÉLOK LAPJA Ez a lap elég kopott volt mikor belekezdtem a játszmába, de idővel annyira rongyos lett, hogy kénytelen voltam kiselejtezni a pakliból.

 BIZTONSÁG LAPJA Néha előkerül, de szerintem csak valami hamis lap kerül az asztalra.

 SZERETET LAPJA Néha nekem is osszatok belőle!!

 JÓKEDV LAPJA Elég rossz a lapjárásom, mert mostanában nem került a kezembe. Remélem azért előkerül.

Mostanában kezdem úgy érezni, hogy nem ismerem eléggé a játékot, nem tanultam meg eléggé a szabályokat. Kifejezetten vesztes vagyok a napi játékban. De azt sem mondhatnám, hogy a játékostársaim olyan jól játszanának. Pocsék kártyások vagyunk! Kellene egy mester. De nem álmester, mert sokan hiszik hogy ők aztán tudnak játszani, de sajnos gyakran kiderül, hogy cinkelt lappal játszanak vagy egyszerűen csak gyenge játékossokkal ülnek egy asztalhoz. Így egy megoldás marad számomra, a kitartó gyakorlás.

Nem akarok ezoteriával foglalkozni, túl sok marhaság kering már így is légkörünkben, amely próbálja megnyerni magának az elveszett lelkeket. De azért valami mégis szöget ütött a fejemben, ez pedig a tegnapi telihold. Lehet csupán véletlen, vagy csak túl sok embertől hallottam mostanság a telihold hatásáról, de az a helyzet hogy én vagy túlzottan feldobott vagyok teliholdkor, vagy olyan dolgokat csinálok ami nagyon nem jellemző rám, vagy egyszerűen csak túl sok Rejtélyek kalandorait nézek, és nem létező összefüggéseket látok, miközben csak magamat veszítttem el valahol.

Tegnap telihold volt. Este éreztem, hogy nem tudok aludni, ami mondjuk nálam nem nagy újdonság, de ami furcsa volt, hogy több évtizedes tévére alszok el szokásomat félredobva, kikapcsoltam a dobozt, és teljes sötétségben próbáltam pihenni. Ilyet nem tettem már vagy húsz éve. Vagy sohasem. Ma pedig vezetés közben egyszerűen furcsán éreztem magam, nem tudtam az ülést kényelmesen beállítani, sehogy sem volt jó, és vezetés közben is olyan megmagyarázhatatlanul szétszórt voltam. És hónapok óta a női testi dolgaim is a holdhoz igazodnak. Ilyet korábban nem tapasztaltam. Sohasem hittem a Hold emberre gyakorolt hatásában, most sem vagyok igazán meggyőzve, de már nem tudom biztosan hogy mit gondoljak erről az egészről.

De nem csak a Hold, az emberek is olykor meglepő dolgokat tesznek. (Vagy csak az udvariasság lett mára meglepő?) Ma egész nap zuhogott az eső, de mire végeztem a vezetéssel egy időre elcsendesedett, így nem nyitottam ki az esernyőmet amikor óra után vásárolni indultam. Szitáló esőben sétálgattam, és a zebrához érve, egy úr felajánlotta az esernyőjét, mondván ne ázzak el. Kellően meglepődtem. Mentünk együtt pár métert, váltottunk néhány mondatot, majd mikor elváltak útjaink, csak annyit mondott: "egy mosollyal mindig könnyebb". Utánanéztem, hogy jobban megfigyelhessem ki ez az ember, mire ő is hátrafordult. Egy kifejezetten jól öltözött, ízlésesen összeválogatott ruházatban és fényképezőgéppel flangáló úriember volt, akinek értem a jó szándékát, de morcos arcom csak rémületemet tükrözi, ezért tanácsa csak részben ért célba nálam. Igaza van ugyan, egy mosollyal mindig könnyebb, de én még hozzátenném, hogy ez a mosoly mindig legyen őszinte. És innen üzenem az ismeretlen úrnak, kedvességét megköszönöm, viszont soha nem tudhatjuk a másik miért nem mosolyog, jöhettem volna akár a fogorvostól is. :-) Persze azt elismerem, hogy mostanában tényleg gyakran járkálok morcos arckifejezéssel Budapest utcáin. Hát, így rontom én a nép közhangulatát...