Odaadnám magamat, ha tudnám

Megmutatnám életem, ha lenne

Álarcom olcsó, és nem is túl érdekes

Szólnék hozzád, de csak a csend van most jelen

Ma igazán jó híreket kaptam. Régi barátaim összeházasodnak, a hír teljesen váratlanul ért. Nagyon örültem hogy összekötik hivatalosan is az életüket, mert azt gondolom a döntésük valóban őszinte, és nem holmi álomképet dédelgetnek a jó házasságról. Valahogy azt érzem,  ők nemigen fognak soha elválni. Persze ezt senki nem tudhatja, de én azt hiszem ők ezt a döntést átrágták, átgondolták és pontosan tudják, hogy mit akarnak ez életüktől.

Meghatódtam a jó hírtől, és nagyon-nagyon jól esett, hogy a kis számű vendégek listájára engem is felvettek. És örülök, hogy részt vehetek életük nagy napján, részese lehetek és velük ünnepelhetek!

Kicsit elgondolkodtam magamon is. (Persze megígértem, hogy hanyagolom az önelemzést, de azért nem tagadhatom meg a szembenézést magammal.) Elgondlkodtam a volt kapcsolataimon, kalandjaimon, és ahogy leltárba vettem életem szereplőit, be kellett látnom, hogy sohasem sikerült olyan mélyen együtt lennem bárkivel is, mint ahogy mindig is szerettem volna. Soha nem mertem megmutatni úgy igazán önmagamat, és soha nem engedtem be senkit igazán az életembe. Tavaly meg is fogalmaztam, hogy addig úgysem tudok valódi kapcsolatban élni, amíg nem jövök tisztába magammal. És ezt most is így gondolom.

Ósiási félelem volt bennem mindig is, hogy teljes mértékben elengedjem magamat, odaadjam érzéseimet, gondolataimat, és mindent ami én vagyok. Tudtam, hogy üres életem nem jelenthet alapot egy kapcsolathoz. Őszinte vágyaimat sokszor még talán magamnak sem vallom be, arról nem is beszélve, hogy napjaim, és a bennem élő vágyak köszönő viszonyban sincsenek egymással. Ha a magam szemében sem vagyok HITELES, akkor hogy lehetnék egy olyan ember szemében, aki fontos nekem? Sehogy!

Mit értek hitelesség alatt? Azt amikor az életem pontosan azt tükrözi, ami én vagyok. Nem álarc, nem státusz, nem pénz, nem barátok, hanem a vágyaim és ELKÖTELEZŐDÉSEIM lenyomata. Amikor szívből felvállalom választásaimat, amikor a saját utamat járom, amikor pontosan azt teszem, amit valóban tenni akarok. Amikor kiélem a hobbijaimat, őszintén vállalom minden gondolatomat és érzésemet.

Nem azt akarom mondani hogy színjátékot játszanék, azt nem. Hiszen éppen ennek az elkerülése miatt tocsogok a semmiben. Mert inkább ez, minthogy eljátszak egy nem valódi életet. Hamis döntésekkel, külvilág felé mutatott imázzsal. De mégsem vagyok teljesen őszinte, hiszen ha az lennék, akkor felvállalnám a vágyaimat. Félelem nélkül.

Az ürességet nekem kell megszüntetnem, mástól nem várhatom. Ez a harc az enyém. De remélem nem a végső. :-)

Ha adni akarok valamit magamból, akkor valakivé kell válnom! Önmagammá kell válnom!

A mai napom a pótcselekvések napja volt.

Így estefelé hasznos dolog leltárt készeteni a napunkról. No lássuk:

  No1: elmentem pénzt költeni. Vettem egy csini fehér nadrágot, ami passzol ugyan, de lehet hogy egy pici fogyókúra jót tenne, hogy magabiztosabban viseljem. Majd következett egy szemhéjtus, mert barátnőm felhívta  a figyelmemet, hogy nem sminkelem magam eléggé, például a szememet nem hangsúlyozom. Majd beestem egy újságoshoz, hogy mindenféle női lapot megszerezzek. Totál elégedetlen vagyok magammal, ezért ma azon agyalgattam, hogy vajon ha a külsőmből kihoznék mindent amit lehet, vajon boldogabb lennék-e, vagy csak az állandó harc maradna, hogy mindig tudjam hozni a maximumot?

  No2: útifilm nézés, hátha kedvet kapok az egyedül utazáshoz, mert jelenleg senkit nem tudok rávenni, hogy menjünk el valahova külföldre egy kicsit, mert iszonyatosan nyomasztó már az itteni levegő. Nem jött meg a bátorságom.

  No3: barátnő üldözése telefonon. Gondoltam ha már a valóság oly sivár, elcsalom moziba E-t, nézzük meg a Képletet a Corvinban, állítólag egész jó film. E-t nem tudtam otthon elérni, ami azt jelenti hogy vagy vidéken van, vagy nyaral, vagy úgy döntött ma bejárja az összes létező múzeumot.

  No4: Ha már barátnő elérhetetlen, anyukámat boldogítottam telefonon, mindenféle jelentéktelen dologról csevegtem, majd letoltam szegényt amiért a nővérem minden hülyeségét elhiszi.

  No5: több órát neteztem, de teljesen céltalanul.

  No6: estére úgy döntöttem fogyókúra ide, diéta oda, én bizony boldogítom magam valami finomsággal. Többféle ételt is rendeltem, ki tudja melyik hozza meg a vágyott jóérzést.

  No7: mivel ma semmi értelmes mondanivalóm nincs, ezért leírtam ide értelmetlen napomat, csakhogy kicsit kiéljem grafomán vágyaimat, és növeljem a világhálón fellelhető töméntelen hülyeség mennyiségét.

Ha szeretnéd egy kicsit jobban érezni magad, szerintem ne olvass tovább.

Lepottyantam. És itt lent elég nagy a sötétség, nem sok mindent látok, így azt sem, hogy merre kellene mennem, vagy mit is kellene most csinálnom. Egyszerűen pocsékul érzem magam. Megkockáztatom, hogy életemben nem éreztem ennyire rosszul magam. Olyan szociofóbiám volt ma, hogy egy órát vett igénybe mire rávettem magam, hogy lemenjek a boltba. Úgy éreztem, ez most tényleg komoly, nem fog csak úgy magától megoldódni, valamit tenni kellene. Ma délutánra volt egy találkozóm egy jó barátommal, de bizonytalan volt az időpont, így egész nap hívogattuk egymást. Egyszercsak kibukott belőlem a problémám, mire azt felelte, hogy mostanában ő is egyre gyakrabban érez így. Este a Margit szigeten kötöttünk ki, hozta  a barátját is, rengeteg ember között próbáltuk jól érezni magunkat, szociofóbiáról nem beszéltünk többet.

Holnap lenne a nagy bringavásárlás napja, de úgy döntöttem elhalasztom, ahogy érzem magam úgysem ülnék mostanában kerékpárra. Valahogy nem számít most ez az egész.

Persze mindezen érzéseim mögött azért van valami konkrét ok, nem csak úgy a semmiből pottyant ide, de nem akaródzik leírni, valahogy ez nem megy.. azt hiszem mindig ugyanez az ok. És amikot elmondom, hiába próbálja bárki cáfolni aggódásom tárgyát, a hathatós cáfolatot nem kaptam még meg, én sem tudom magamnak megadni. Talán mert nem is létezik?

De egyébként szép ez élet (csak nem biztos hogy mindenkinek), élvezze ki aki tudja, én is próbálkozok valami örömöt cseppenteni a lelkembe, ha sikerül majd arról is hírt adok.

Blogomat és mostani életstílusomat megvizsgálva, szinte visít rólam, hogy eluralkodott rajtam az önmarcangolás kényszere.

Pontosan emlékszem arra  a napra, amikor a Világ Ifjúsága magazinban (meg ne próbáld keresni az újságosoknál :-) ) egy olvasói levélre válaszolt egy szakértő, és megállapította, hogy a levélíró bizony depessziós, és ajánlott neki egy könyvet, melyet feltétlenül el kell olvasnia. Mivel magamra ismertem a levélíró lányban, azonnal elolvastam én is azt a könyvet. És itt kezdődött pszichológiai ámokfutásom!! Akkor voltam kb 15-16 éves, vagyis osztok szorzok kivonok, kb 18 éve falom a pszichológia és önsegítő szakirodalmat. És mivel a legtöbb tanácsot, sugallatot igyekeztem magamon is kipróbálni, határozottan éreztem, hogy fejlődésnek indultam több téren. De ha nem olvastam volna ennyit, akkor vajon nem történik meg ugyanez? Ki tudja? Egy biztos. Túlzásba vittem az egészet, mert kényszeresen folyton a megoldást kerestem, olykor nemlétező, máskor piciny problémáimra is.

Mára megfeküdte a gyomrom ez az egész. Önmagam csapdájába estem, és már látom, hogy nincs erre szükségem. Pontosan azt homályosította el ez a sok pszichológiai írás, amire a legjobban szükségem van, önmagamat. Jobban hittem a leírt szónak, mint önmagam ézéseinek és gondolatainak. Azt hiszem ez többször is megeshetett velem.

LÉnyeg a lényeg, az utóbbi években kőkemény önmarcangoló lettem, hittem abban hogy így megoldhatom a problémáimat. Na ja, talán tényleg meg kellett volna oldanom, nem pedig folyton megérteni akarni és boncolgatni!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Jó kis menekülés ez!!!

De azért az abszurdum mégiscsak az, hogy én ezt a terhet egy ideje erősen érzem, de mégiscsak egy lélektani könyv adta meg az utolsó lökést a beismeréshez.

Abbahagyom az önmarcangolást és az önelemzést, szépen lassan, elkezdek élni. Mert hiszen a megoldást én is tudom, csak nem alkalmazom. És ennyi a lényeg.

És most idéznék ebből a bizonyos könyvből, cím, szerző nálam, bocsi szerzői jogvédő hivatal (nem írom ki a nevüket mert még rámtalál egy böngésző), de most nem kívánok semmilyen pszichológiai könyvet propagálni.

Az önmarcangolás meghatározása: "Mértéktelen, szükségtelen, passzív, végtelenített és túlzóan az ember saját jellemének, érrzéseinek, problémáinak értelmére, okaira és következményeire irányuló gondolkodás ez."

"Sokan azt hisszük, hogy amikor bánatosak vagyunk, akkor befelé kellene figyelnünk, s értékelnünk kellene az érzéseinket és a helyzetünket, hogy megértsük önmagunkat, valamint olyan megoldásokat kellene találnunk, amelyek végül negoldják a problémáinkat és megszüntetik a boldogtalanságunkat."

"....pontosan ennek az ellenkezője az igaz: a kényszeres gondokodás rengeteg káros következménnyel jár. Fenntartja vagy elmélyíti a szomorúságot, kedvez a negatív gondolkodásnak, csökkenti az ember problémamegoldó képességét, gyengíti a motivációt és csökkenti a koncentráció és a kezdeményezőkészség hatékonyságát. Ráadásul, noha az embereknek határozottan az az érzésük, hogy ha rágódnak rajta, jobban megértik a problémájukat és önmagukat, ez ritkán igaz. A rágódásból csupán egy torz, pesszimista életfelfogást nyernek."

No nem is folytatom. Blogomban mostantól hanyagolom a túlzott önelemzést, éppen ideje. Nem tudom még mibe vetem magam ha feladom a pszichológiamániámat, talán megtanulok főzni, vagy belevetem magam a közéletbe, hmm, bármi lehetséges. :-)

Úgy érzem ez az egész már csak hátráltatott egy ideje, muszájból csináltam. valami hajtott akaratom ellenére. Nehéz leszokni a kényszerekről, de a szabadság fontosabb. A LEGFONTOSABB!!

Újra elkezdte vetíteni a tv2 a Rejtélyek kalandorait. És ha már százszor lejátszott műsorokból válogat, akkor legalább jól válasszanak, és azt hiszem ez most sikerült! Szerintem tündéri az egész, érzelmek, jópofa szöveg, imádnivaló karakterek, és olyan emberi, annak ellenére, hogy ez egy misztikus sorozat. Muszáj volt megnéznem az első részt, újra, és biztos, hogy a többit sem hagyom ki. Ebből ollóztam most egy gyönyörű dalt, melyet sokan elénekeltek már, de én most a filmben szereplő verziót ajánlom. Mai hangulatomat tökéletesen tükrözi..

Ezzel tényleg nem lehet vitatkozni. :-) Nekem határozottan megártott néhány dolog túlzásba vitele, mint a vidéki élet szépségei, a sok lelki táplálék magamba szívása, és a túlzásba vitt vigasztaló evés.

Próbáltam kis dolgokból kinyerni sok jó érzést, dehát ez csak egy darabig működik. Mára besokalltam az itthoni vidéki kényelemtől és lazítástól, és egy érzés dübörgött bennem, el innen, el innen, bárhova, de lehetőleg minél messzebbre. Ha valaki azzal állt volna elém, hogy azonnal pakoljak, mert öt perc múlva  a Föld másik felére utazok, de fél évig vissza sem jöhetek, azt hiszem nagyon boldog lettem volna. De nem ajánlotta fel senki. És kezdtem azt érezni, hogyha ez a nyomasztó érzés marad még egy ideig, akkor elindulok egyedül a világ jobbik felébe, legyen az bárhol.

Szerencsére, másfél nap múlva tényleg teszek egy kisebb utazást, visszamegyek Budapestre. És már alig várom. Itthon vigaszként folyton ettem, és megfordult  a fejemben. hogy most már én is kénytelen leszek beállni a diétázók, fogyózók széles táborába, mert az evés bizony nyomot hagyott rajtam. Ennek következtében megint elnapoltam a dohányzásról való leszokást, pedig már kezdem nagyon utálni a cigarettát, büdös is, néha vegyszer ízű, és a dohányos ember kezd kirekesztett lenni, csak azt nem értem, hogy miért nem a dohánygyárakat rekesztik ki végleg a társadalomból. Bezzeg ha marihuánát termesztenék, rögtön rámszállnának. Micsoda álszentség ez az egész!!!!!!!

A harmadik besokallásom a felgyülemlett pszichológia szakirodalmam láttán ért el. Szó szerint rá sem bírtam nézni, remélem egy szép napon kiselejtezem a könyveimet, és valóban csak az értékeseket tartom meg. Igazából egy jó nagy selejtezés ráférne az életemre, kidobni mindenféle értéktelen vacakot az életemből és magamból. Persze már megint a 'mi az ami nem kell' hozzáállásom az aktív, ahelyett hogy végre látnám mi az amit akarok, és merre induljak.

Hetek óta érzem, hogy el kellene utaznom egy időre, már egy röpke nyaralás is jót tenne, de talán ki kellene magam vetni a nagyvilágba, és megtapasztalni milyen egy másik országban élni. De egyedül nem indulok neki. De ki tudja, lehet hogy egyszer tényleg elegem lesz, és még erre is képes leszek. De milyen idilli lenne ha nem az elégedetlenségem indítana útnak, hanem a lelkesedésem!!!! Bármerre!

A vidéki életnek tagadhatatlanul megvan a bája. Az én szabolcsi kisvárosomban ezt mindig megtapasztalom amikor hazautazok, és nagyon élvezem.

Valahogy mindenhol van egy ismerős, minden közel van, persze semmit nem lehet kapni. Viszont hihetetlenül olcsó, már amit meg lehet vásárolni. Igen, igen 2009-ben járunk. A hírek szájhagyomány útján gyorsan terjednek, és valahogy emberibb ez az egész mint a fővárosban. No és fáról ehetem a cseresznyét!! :-)

Kisváros ide vagy oda, azért van egy saját rádióadónk. És kifejezetten jó! Messze lepipálja bármelyik országos kereskedelmi adót, eltekintve azoktól az idegesítő társ-, szerető-, kapcsolat kereső hirdetésektől, melyeknek én tényleg nem látom az értelmét. De ezt leszámítva a zenei kínálattól kezdve, az egész napot átívelő érdekes rövid hírek, interjúk és miegymás igazán színessé teszik az adást. Szóval nincs miért szégyenkeznünk.

Tegnap többször is bemondták, hogy vihar közeleg, az elmúlt napok viharkárai miatt felszólították a lakosokat, hogy tegyenek meg mindent, védekezzenek ahogy tudnak. Egész nap várta  a város az esti jégesőt, mi is számításba vettük mit mehet tönkre, ha itt is tojásnagyságú jég fog esni. Hiszen csak pár kilométerre vagyunk a néhány napja nagy károkat szenvedett helységektől. Nyírbogdányban még házak ablakait is betörte a jég.

Viszont a tegnapi vihar elmaradt. A kedélyek lenyugodtak, de csak ma estig. Egy napos késéssel , de megérkezett hozzánk is a jégeső, csúnya volt, erős volt, néztem ahogy a garázstetőről visszapattannak a jégdarabok. Néhány percig nem is jégeső, hanem esős jég hullott ránk. Persze nem jött váratlanul, a gyülekező felhők már jelezték hogy valami készülődik. Nyilván rádiónk szerkesztősége is készülhetett a viharra, mert ahogy az eső eleredt, rögtön megszólalt a helyi rádióból az 'It's rainy day'. Kint ömlött az eső, bent üvöltött a zene, igazán filmbe illő jelenet volt. És még mondja valaki, hogy depressziós nemzet vagyunk. :-)

Estére valahogy tennivaló nélkül maradtam. Ráfanyalodtam egy kis tévézésre, majd elsötétedett a kinti égbolt, a lakás is elcsendesedett. Ebben a nyugodt hangulatban telepedtem le az étkezőben egy cigaretta társáságában és ismét beindult az önelemzés gépezete.

Egy kérdés mocorgott bennem, vajon miért zavar ha valaki nagyon kedves hozzám? Miért érzem azt, hogy a felém irányuló tiszta jószándékkal igazából nem tudok mit kezdeni? Mintha túlzásnak érezném, mi több azt fontolgatnám, hogy miért kapom én mindezt? Komolyan gondolja a másik fél mindazt az érzést melyet felém sugároz? Miért nem tudom egyszerűen elfogadni, viszonozni, vagyis ternészetesnek venni?

Majd felbukkant egy másik érzés, mely régóta él bennem. Sanyargatja a szívemet, szomorúvá és tehetetlenné tesz. Olykor annyira megkínoz, hogy visítani is tudnék. Az az érzés, hogy nem tudok másnak annyit adni érzelmileg amennyit szeretnék. Nem tudom megmutatni mi van bennem, mit érzek. Nem tudom hogyan vigasztaljak, hogyan vidítsak és szórakoztassak, milyen módon mutassam meg önmagamat. Ezt még leírni is fáj...

Majd az jutott eszembe, hogy nyilván magammal vagyok kegyetlen, amikor a mások pozitív megnyilvánulásait nem érzem hozzám szólónak. Mert ha önmagammal is tudnék legalább annyira jó lenni, emberséges és gondoskodó, mint amit időnként megtapasztalok egy-egy embertől, akkor ez lenne a természetes. Elhinném, hogy mindez valóban nekem szól..

És ha magammal már nem lennék kegyetlen, akkor másokhoz is pozitívabban viszonyulnék. Persze mindez finomítva jelenik meg a valóságban. A bennem dúló viharokból a külvilág csak keveset tapasztal. Azt hiszem..

Becsülni magamat. Megbecsülni a szükségleteimet. Azt hiszem az önbecsülés az élet alfája, erre épül fel minden. Ha ez az alap hiányzik, a felépülő élet és kapcsolatok ingatag lábakon állnak.

Amit megszoktunk azzal vesszük körbe magunkat a későbbiek során is. Ha kevés pozitív gesztussal találkoztunk évekig, begyűjtünk mindenkit, aki szintén keveset fog adni ebből. Ez pedig elég pontos magyarázat arra, amikor folyton ugyanazt a negatív mntát ismételgetjük a kapcsolatainkban.

Az utóbbi években elég sokat változtam belülről. Ezt mások is észrevették. És bár a változás lassú, azért megtörténik. Azt pedig én is megtapasztalhattam, hogyha mi magunk változunk, a környezetünk is változásnak indul. Sőt! Olyan embereket is kezdünk bevonzani, akiket eddig valahogy nemigen sikerült, Ők pedig olyan érzésekkel közelítenek, melyekből eddig keveset kaptunk. És itt jön a nagy lecke, megtanulni mindezt kezelni. Nem egyszerű.

És most csak remélni tudom, hogy ezen a téren is sikerül valahogy továbblépnem! Kicsalogatni az érzéseimet, kifejezni őket, és megmutatni  a nagyvilágnak. Adni valamit, ami további érzéseket gerjeszt, aminek jelentése van, ami a legtöbb az emberi életben.

 Önbecsülés II.

Nem vagyok a változások embere. És igazából erről a szóról csupán közhelyek jutnak eszembe, mert ha a saját gondolataimban és érzéseimben kutakodok, akkor káoszt és félelmeket találok. És ahogy az engem megismerők és hallgatók szokták mondani: kishitűséget.

De egy ideje a zsigereimben érzem, hogy itt az ideje változtatni az életemen. Kis lépéseket mindig teszek, de ezek azt hiszem túl kicsik ahhoz, hogy jelentősen újat hozzanak az életembe. Komfort zónámba ennyi fér, kis lépések. De ezek nyilván nem elégségesek.

Pár hete nem csak érzés szintjén jelentkezett a változás szükségessége, testem is jelez, elég komolyan, hogy ha továbbra is ezt a paszív, visszafogott, alig életet élem komoly következményei lesznek a jövőben. Vagy a közeljövőben. Szóval abba kellene hagynom a nyavalygásokat, a panaszokat.

És most jöjjenek azok a bizonyos közhelyek. Az élet változás. Ha ezt nem vesszük figyelembe, hamar beleununk a dologba. A változáshoz elengedés kell. És talán ez a nehezebb része. Elengedni szokásainkat, merev eszményképeinket, a tökéletesség iránti vágyat, és olykor merev álmainkat is. Az új felé fordulni. A bizonytalan felé.

Nem a félelmeket, a negatívumokat, a lehetséges veszteségeket mérlegelni folyton, hanem azt nézni, mi az ami húz maga felé, mi az ami pozitív érzelmeket gerjeszt, ha csak rá gondolunk. A vonzó dolgok felé fordulni. Persze sokaknak ez jól megy, de attól még nem boldogok. Mert nem a felszínes hedonizmus az, ami tartósabb elégedettséget okoz.

Néha nehéz eldönteni, hogy magunkban kell a változásokat létrehozni, vagy a külső dolgainkban. Azt hiszem a kettőben együtt. Talán csak így működik igazán.

Az érzéseket nem elég megélni, hanem ki is kell élni. Tettekre fordítani.

Nem várni a tökéletes időpontot, a megfelelő körülmnyeket, csak belevágni. Mert van, amikor muszáj. Bármilyen félelmetes, és bármilyen bizonytalan.

Ma megtettem az első piciny lépést, hogy hamarosan én is kerékpárra pattanjak. Tavaly született meg a vágy, hogy jó lenne két keréken száguldozni itt Budapesten. Soha nem bicikliztem a fővárosban, de a jó idő mindig kihozza belőlem a bringázás ötletét.

Tavaly csak álmodoztam, de az idén végre teszek is érte. Veszek egy biciklit, mert az én húsz éves versenybringám már alkalmatlan a célra, és nem is kifejezetten az emelkedőkön való haladásra tervezték. Na meg már nem egy mai darab, bár szerintem még most is jól néz ki.

Felhívtam G-t, egy ismerősömet, barátaim jó barátját, segítsen nekem biciklit venni. Ő két keréken közlekedik, talán ért valamennyit hozzá, gondoltam. Jövő hétre meg is beszéltük nagy kerékpárnézegetős programunkat, és tanácsolta nézzek szét az interneten mi is tetszik nekem igazán. Haha Ez érdekesre sikerült. Ugyanis én aztán egyáltalán nem értek a bicajokhoz. Gondolom egy országúti lenne nekem való, vagy ki tudja, de a képek alapján nem szerettem bele egyik szerkezetbe sem. Végül úgy döntöttem, ez az, amit nem lehet két dimenzió alapján kiválasztani. Látnom kell élőben, megfogni, körbejárni, kipróbálni, vagyis bele kell szeretni. Mint mindenbe.

Pontosan tudom hogy esztétikai szempontok alapján fogok biciklit venni, mert egyzserűen vizuális típus vagyok, és nekem egy szép kerékpár kell. Szép és vagány. :-) Döntésem pedig nagyrészt ösztönös lesz, hiszen mindent így veszek, és nagyot még soha nem tévedtem.

Remélem a kerekezés beváltja hozzá fűzött reményeimet, többet kimozdulok a zöldbe, talán még arra is hajlandó leszek hogy korán felkeljek egy kis hajnali levegőt szívni a Margit szigeten. Merthogy oda fogok én kerékpározgatni. Júliustól lezárják a Margit hídat az autósok elől, úgyhogy hajrá!! :-) Már csak azt kellene kidrítenem hol tudok és hol nem kétkerekűvel közlekedni. Nagy kaland ez nekem, izgatottan várom első utamat. :-) Ha túlélem, feltétlenül beszámolok róla!!!

                 Csak engedni hogy magával ragadjon. Ez az én leckém.

           Vágyak.. Hagyni hogy kifejlődjön, nőjön, formát kapjon majd megtestesüljön.

                  Mosolyok. Nyitott szívvel beengedni, a részemmé tenni.

                Vonzások, melyek mutatják az irányt, jó irányt, rossz irányt,

S talán számomra is bejárható e világ.

Mostanában azzal játszadozom, hogy hagyom hogy a valóság arcul csapdosson. Nem valami üdítő szórakozás. Állítólag nem egészséges a hiperrealizmus. Kell egy pici önáltatás amiből megszületik a remény, a jövőbe vetett a hit. A realista gondolkodás nem ad semmiféle alapot a reménykedésre, mert sokszor úgy vagyunk összerakva, hogy a negatítv tendenciákat, a veszélyeket vegyük észre. Ez csupán a természet által belénk ültetett ősi védekező ösztön.

Szóval ez a valóságszembenézés ártalmas is lehet ha túlzásba visszük, de olykor muszáj megtenni. Aztán kezdünk az eredménnyel valamit, vagy újra a homokba dugjuk a fejünket. Én éppen azzal igyekeztem szembenézni az elmúlt napokban, hogy életem kezd remete formát ölteni. Ha lehet nem mozdulok ki itthonról, már lassan a bevásárlásaimat is az interneten intézem. Tegnap éjszaka például Pink koncertfelvételeket néztem a youtube-on, amikor belémhasított, hogy muszáj vennem egy Pink DVD-t, kiengesztelésül, amiért nem mentem el a koncertjére. Rögtön rendelésbe kezdtem a neten, de nyilván más dolgokat is bedobáltam a virtuális kosaramba. De egészen hétköznapi dolgokat is összevásárolok a neten, és a főzéssel sem bajlódok, inkább rendelek valamit. Baráti kapcsolataimat az internet és a telefon segítségével bonyolítom, szóval a napsütést csak az ablakomon keresztül élvezem. Nem hittem hogy ez velem is megtörténhet. De íme, a 2009-es valóságom. Na és enyhe szociofóbiám miatt ha tehetem BKV helyett bepattanok egy taxiba.

Nem akarok most az idevezető úton rágódni, mert az messze vezetne, inkább keresek ebben az egészben valami értelmet, ami lehet hogy csak egy újabb struccpolitika, egy önmegnyugatatás, de azért mégis ezen az úton indulok most el. Legyen ez valamiféle megoldáskeresési stratégia, ami lehet ugyanúgy elhibázott, mint ahogy egy tartósabb de nehezebb megoldást hozó út.

A hibáinkat meg kell lépnünk.

A hiba talán csak az egyik nézőpontból rossz lépés, egy másikból talán a megoldához vezető fájdalmas és rögös út.

Ha a hibáidat folyton elkerülöd, talán megmarad a pozitív önképed, talán, de sokkal messzebbre nem jutsz.

Aztán ki tudja..

Nézzük mire lehet jó ez az egész. Talán semmire. Önkínzás. De lehet hogy mégsem. Talán itt a lehetőség, az alkalom, hogy kicsit elhallgassak, vagy ne másokra figyeljek, hanem csak hagyjam, hogy ami belül elhalkult, a vágyaim hangja újra erőre kapjanak. Elhallgattak, mert nem figyeltem rájuk. Ha elnyomjuk a vágyat, nem követjük, talán elhallgat, mert minek is kiabáljon, miért pezsdítse fel vérem, miért mutassa az utat, ha én nem hallgatok rá. Csökken az ereje, csak suttogni bír, majd nem szól többé. Időnként felbukkan, de letorkollom. Mit képzel? Csak nem hiszi hogy az élet egy habostorta? Csak nem képzeli hogy én is megtehetem mindazt a jót amit mások? Miért késztet bármire, amikor csak fájdalom lehet az eredménye? Csalódni? Minek?

Szóval elhallgat, és ha éppen figyelnék rá már nincs mire. Erre mondták már sokan, meghallani a szív csendjét. Persze a szívünk bölcs, és tudja, hogy hiába szólna újra, feleslegesen tenné. Talán meg kellene valahogy győznöm! Megszereznem a bizalmát!

Mgeszereznem a bizalmam, magamban.

Az önámítás csapdája nélkül.

Nem egyszerű.

Most hallgatok, néha kapálózok, várok, beletörődök. Harcolni? Küzdeni? Akarni? Mi a jó út? Lehet ezt tudni? Vagy csak érezni??

Nem jó ez a remetelét. Nem önként választott, mégis magam teremthettem.

Esténként Titkos életünket nézek a Vital tévén. Negyvenöt percben próbálom beleélni magam a társasági élet örömeibe és nehézségeibe.

Szánalmas is lehetne ez az egész.

De nem szánom magam, és nem szánok másokat sem. Küzdjünk, mi mást tehetünk?

Remeteségem az életem egyik hibája, melyet talán el kellett követnem ahhoz, hogy jobban tudjam értékelni az embereket? A társaságukat. Ki tudja..Lehet hogy ez csak valami divatos blabla, és lehet hogy valami nagyon mély igazság.

Senki sem tudja.

Nem sietem el a jogosítvány megszerzését. Kihasználom az oktatás minden előnyét, lehetőségét, én biz'a megtanulok vezetni! :-) Őszintén szólva annyira nem is érdekem egy gyors jogsi, mert saját autó hiányában nincs mit vezetnem és egy jó darabig nyilván nem is lesz, úgyhogy inkább vezetgetek az oktatómmal.

Egyre biztonságosabban érzem magam az utakon, az autót is egyre jobban kézben tartom. Ma végre az oktatóm elnavigált a vizsgaútvonalról, és a sok budai vezetés után átmentünk Pestre. Ó, ez kellett nekem!!! Rettenetesen élveztem hogy ismeretlen utakon vezetek, bár bevallom nem volt túl bonyolult a dolog, a nagykörúton nem akadt sok meglepetés. De akkor is!! Nekem maga volt az álom! Nyomtam is  gázt rendesen, mentem a többi autó után, mondhatni tartottam a tempót. Ne mondja senki hogy a tanuló tartja fel a forgalmat. Az oktatóm nem szólt semmit, de óra végén azért rámpirított, hogy nem kellene hetvennel száguldoznom, mert én még nem vagyok képes ilyen sebességnél reagálni egy hirtelen eseményre. Igazat adtam neki, de azt is bevallottam, hogy nagyon élveztem hogy nem negyvenöttel mozgolódok az utakon. Persze tudom én élvezkedni nem az órán kell, na de kiben nem bújkál egy kisördög, ami a határok átlépésére biztatgatja?

Jót tett az önbizalmamnak, valahogy most éreztem magam igazán a forgalom részének. És csökkent félelmem is azzal kapcsolatban, hogy merek-e majd vezetni egyedül. Persze nem tudom mikor lesz egy saját autóm, de muszáj lesz megoldanom ezt is valahogy.

Szerdán újra megyek vezetni, és ígéretet kaptam , hogy gyakrabban fogunk ismeretlen helyeken gyakorolni. Ujjéééé Apró örömök! Dehát nem a méret számít, hanem az érzés! :-)

Mindig érdekes azon elfilózni egy kicsit, vajon milyen hatással vagyunk másokra? Most nem a külső benyomásra, az első kiváltott érzésre gondolok, hanem amikor együt töltünk valakivel egy kis időt és egy viszonylag állandónak mondható hatást gyakorolunk a másikra. Persze én nem nagyon hiszem hogy pontosan tudnánk mit is váltunk ki a másik félből.

A másik érdekes dolog, hogy mit várnak tőlünk a velünk kapcsolatban állók? Várnak egyáltalán valamit? És megadjuk nekik? Mi a dominánsabb, amit mi akarunk adni, vagy amire a másiknak szüksége van? És ha felismerjük, hogy mire van szüksége, megadjuk neki?

Nem tudom tőlem mit várnak, de azt hiszem ha teret adok a másiknak hogy megnyíljon, és ha meg is akar nyílni akkor némileg közelebb kerülök ahhoz, hogy mire van szüksége. És ha én teret kapok, és éppen meg akarok nyílni, akkor ahhoz is közelebb kerülök, hogy nekem mire van szükségem. Akarat és szükséglet. Húú ha ez a kettő egybeesik, ha ez a két erő egy irányba mutat, az némileg megkönnyítené az életet. Mert akarhatunk bármit, ha nem igazán az az akaratunk tárgya amire valóban szükségünk van.

Szeretem ha hagyják nekem, hogy magam döntsem el, nekem mire is van szükségem.

Ma együtt töltöttem napom jelentős részét egy volt kolláganőmmel. Segítettem neki állást pályázni, önletrajzot írni. És mivel gépem haldoklik, lassú, nem eléggé védett, elég lassan ment a dolog. Biztattam én Gazsikámat, a laptomomat, de önálló életet él olykor, rejtett programjai, általam ismeretlen szabályai irányítják. Szóval kellett hozzá türelem.

Türelem, amivel én ma telve voltam. Igazából egy nagy türelemgombóc lett belőlem. És számomra meglepő módon, Á. (volt kolléganő) is hasonló módon viselte gépem számunkra rejtett magánéletét. Mert olykor hagytam. Csinálja csak amit akar. Mindeközben volt időnk megállás nélkül beszélni. Súlytalan és számomra sokszor jelentéktelen dolgokról. Hagytam magam. Rés a pajzson. :-) Nem tudom emberekből mi váltja ki, hogy a másik határait átlépve, olykor határozottan meghúzott határokat is, megmondják mi az amit TE ROSSZUL CSINÁLSZ. Nem mintha téma lenne az én szokásaim, életformám, de valami mégis kiváltja ezt a dolgot. Á. a napokban már nem először azzal jött, hogy túl sokat olvasok. Na puff. Valakinek muszáj. :-) Na de félre az iróniát, igen, igaz. Töredelmesen bevallom, tényleg sokat olvasok. Sőt!! Szeretek olvasni! SŐt sőt! Van amikor ebbe menekülök. Ráadásul mivel többnyire egyedül töltöm estéimet, lefekvés előtt olvasok. De hogy ezzel mi a probléma az nem derült ki egyértelműen. Miért nem élsz? - jött a kérdés. Azt hiszem erre van válasz. De nem hiszem hogy hallani akarná. :-) Ekkora terhet én is nehezen viselek, miért akarnám rárakni. És egyáltalán mit kezd a válaszommal? Nem érzem hogy tudna vele mit kezdeni.

Együtt töltött napunk nem volt sem túl inspiráló, sem nyomasztó vagy fárasztó, inkább annyira könnyű, hogy valami súlyra vágytam a nap végére. Bármilyenre.

Nehezen viselem, amikor érzem, hogy menyire irányítható a velem lévő ember. Amikor a szakadék szélére is velem jönne, és ha leugranék vakon ugrana utánam. Nem érzem a másik súlyát. Persze ilyenkor lenne jó valami olyat adni a másiknak amitől megerősödik, másik súlycsoportba kerül, és ezt mind a ketten éreznénk. Csodálatos amikor jelképesen egymásnak dőlhetnük, és azt érezzük a másik biztosan megtart minket. És ha ez mind a két oldalról működik, az a valódi bizalom és biztonság. De ha egy irányítható embernek dőlsz amikor elfáradsz, lelkileg vagy fizikailag, a másik fél veled együtt dől. Lehet hogy én is ilyen súlytalan vagyok? Vajon megtartom-e aki nekem akar dőlni? Megtartom-e aki éppen összecsuklani készül? Félek hogy nem. Nem eléggé.

Magamat kell tudni megtartani ahhoz, hogy másoknak is menedék lehessek. De kell nekem is egy menedék, hogy amikor elfáradok legyen ki erőt ad.

Egy alkalommal mikor barátaimmal vacsoráztam, szóba került, Magyarországon mennyire jellemző, hogy az emberek jól megnézik egymást. Szerencsére van egy igen jelentős nagyságú (remélhetőleg a többség) és számomra igen szimpatikus 'csoport', akikre ez nem jellemző. Mivel a társaságban volt egy horvát nemzetiségű fiú, kíváncsi voltam az ő véleményére, tényleg annyira jellemző ez kis hazánkban, vagy csupán én vagyok az átlagnál paranoiásabb. Mivel R - a horvát fiú - ugyan jól beszéli a magyar nyelvet, de érezhető akcentussal, ezért mondatai sajátos ízt kapnak, és időnként valami plusz jelentés is megfűszerezi szavait, olykor egészen pontosan beletalálva a magyar jelentés sava-borsába. A felmerült témát illetően ez volt a vélménye:

-Tényleg így van. A metróban az emberek állnak a mozgólépcsőn és csak ámulnak-bámulnak. :-)

Én ritkán utazom metrón, ezért ezt nem tudom megerősíteni, de az utcán rengetegszer megtapasztalom. És hogy miért zavar ez engem? Egészen pontosan azért, mert a nézésnek jelentése van. Az ember nem kirakati bábu, nem mozivásznon lévő mozihős, de még csak nem is egy aranyos kiskutya, akit ha ingerenciám támad még meg is simogatok. Ó erről jut eszembe, pár hete mégiscsak utaztam metrón, és mivel csak három megállót mentem, nem ültem le, megálltam az ajtónál. Nagyon sok utas volt, közvetlenül mellettem is állt egy férfi, aki egyszercsak elkezdte sepregetni a vállamat. Döbbenten néztem rá mit csinál, mire közölte, hogy egy bogár volt a vállamon, és mivel elég hitetlen tekintettel nézhettem rá, a földre mutatott ahol valóban ott mászott valami teremtmény. Jószándék ide vagy oda, azért mielőtt hozzám ér, egy idegenhez, valamit szólhatott volna. Vagy belőlem veszett ki a közösségi szellem, és a nyugati erős individualista gondolkodás áldozata vagyok csupán? Ki tudja?

A nézésnek jelentése van. Sokféle jelentése lehet. Ha valakit meg akarok szólítani, először ránézek. Általában a kommunikáció része a nézés, de idegeneket bámulni, mint egy tárgyat, azt én nem nevezném kommunikációnak. Nagyon ritkán, agresszívebb pillanataimban visszabámulok. Nem jó ötlet!! De mentem már messzebbre is a reagálásban, arról inkább majd egy külön posztot írok. :-))))) Soha nem bántam meg, hogy az utcán történő zaklatásra reagáltam, és nem hagytam jóvá a dolgot. Valakinek meg kell húzni a határt. Pontosítok! Mindenkinek meg kell húzni a határt, a saját határait, ha nem akar bárkinek is a kiszolgáltatott bábuja lenni!!!

De igazából nem is erről akartam írni. Hanem a szimbólumokról. Arról, hogy amikor egymásra nézünk, vajon mit látunk a másikban. Mennyit látunk az emberből? Mennyit látunk a szimbólumok mögé rejtett valódi természetéből?

Egyáltalán akarjuk-e látni a másik igazi természetét? Ismerek olyan embereket, akiknek sokkal fontosabb az általuk megtestesített imidzs, a kívülről látható jelzések, mint a másik érzései, motivációja, furcsa de esetleg szerethető szokásai, és egyáltalán a gondolkodásmódja.  Van akinek a szimbólum kell a másik emberből is. Nem értékelem le ezek jelentőségét, de azt gondolom ez csak hab a tortán, ami megszépíti, díszíti a süteményt. De mi van ha a hab alatt valami záptojásból készült romlott piskótát találunk? Háát.. van aki még több habot fúj rá, hogy ne érződjön a romlottság kipárolgó szaga.

Persze a hab rejthet valami nagyon finomat is, de hogy ezt megízlelhessük először le kell nyalni a habot, vagy félrelökni, lekaparni. Ki-ki ízlése szerint. Egyet tudok, a hab önmagában elég szegényes ízvilág, még desszertnek sem az igazi! Na jó, a habot fogyaszthatjuk együtt a süteménnyel is, végülis habosan az igazi.. De ha tortát veszünk, mégiscsak a tészta és a töltelék alapján választunk.

Érdekes az első benyomás. Hogy mit látuk meg a másikban? Hogy mit szimbolizál a másik ember? Önmagát? Vagy valami mást? És ha nem ismeri önmagát sem, akkor mi látszik belőle?

Látszat és valóság.. Vajon hányszor esik egybe a kettő? És még egyszer! Az esetek hány százalékában tükrözi a felszín a mélységet?

Én mindig is azt vallottam, hogy egy embert megismerni nagyon-nagyon hosszú idő! És amikor rászánjuk ezt az időt, újabb és újabb rétegek kerülnek a felszínre, és meglepődve tapasztaljuk, hogy mi minden rejtőzik egyetlen emberben. Mennyi mindent nem tudunk még róla. De ehhez őszinteség kell! Őszinteség magunkhoz és a másikhoz.

Jó érzés lehet eltalálni a megfelelő szimbólumot, ami kifejez minket. De az is izgalmas, amikor valaki meglepetést tud okozni, mert annyira más, mint amit elsőre a legtöbben gondolnak róla, éreznek belőle. A kérdés ez utóbbi esetben az, hogy ha nem minket mutatnak szimbólumaink, akkor megkapjuk-e a lehetőséget, hogy a hozzánk illő emberek akarjanak megismerni? Van-e még bennünk annyi nyitottság hogy félretegyük előítéleteinket, és ne a félelem és nyájszellem alapján ítélkezzünk folyton? És gyorsan.

Hat milliárd ember hat milliád különböző aggyal. Vagyis: mindannyian KÜLÖNBÖZÜNK! A Földön eddig élt emberek között nem volt még két egyforma a történelem során. És nem is lesz. Nem lehet! Szóval? Kit látsz, mikor rám nézel?

Újra Budapesten. Visszatértem ide, bár hihetetlen mennyire nem tudom könnyen venni a dolgokat. Még tisztán emlékszem a három héttel ezelőtti nyomásra, melyet a gyomromban éreztem amikor hazautaztam vidékre. Bár vehetném úgy is, hogy az egésznek semmi jelentősége, nem kell mindenből hatalmas ügyet csinálni, de most ezt nem tehetem. Atomjaira bontom érzelmeimet, hogy összerakhassam egy jobb kiadásban.

Ma hajnalban készülődés közben azt kérdezgettem magamtól, miért megyek én Budapestre? Mit akarok ott? Mi köt még oda? Már csak a megszokás? Nem mondhatom, hogy a főváros az otthonom, ennyi erővel akár Alaszkába is mehetnék.

Ó, ez az örökös aggódás, mely megtelepszik minden gondolatomon, megvétózza vágyaimat, gúzsba köti emberi kapcsolataimat. Mivégre mindez?

Piócaként ül meg sejtjeimben, és ha időnként magamra is hagy, hamarosan újra meglátogat, véremből táplálkozik. Na ebből elég!!

Figyelni kezdtem. Úgy döntöttem elkapom a grabancát, nem hagyom hogy rajtam élősködjön. Nem hagyom hogy elszívja energiámat, megkösse kezemet, és megsemmisítse énemet. Nem!! Kihúzom magam, úgy fogadom ha újra rám tapad. Nem kell elviselni a rosszat! Nem kell tűrni a bántást, ki kell állnom magamért, még ha egy érzéssel szemben is kell ezt megtennem.

De ez a harc nem vívható lázadással. Az eszköz valami más. Kezdem tisztán látni aggodalmaim értelmetlénségét. Nincs már rá ésszerű és elfogadható magyarázat. És ha ez hiányzik, akkor leválik aggodalmam tárgyáról, értelmetlen érzésként lebeg a semmiben, majd belátva létének hiábavalóságát, elpárolog belőlem.

Nem akarom magyarázni többé. Nem akarok táptalajt és igazolást adni ezeknek az érzéseknek. Nem hiszem már el, hogy ezt kell éreznem, hogy aggódnom kell, mert csak úgy vagyok felelősségteljes. A túlzott aggódás csak létemet kérdőjelezi meg. És azon aztán igazán nincs mit megkérdőjelezni. :-)

Visszaérve Budapestre már nem értettem miért kellett aggodalmaskodnom. Mitől kellett félnem? Miért nem bízok a lét puszta bölsességében és a magam erejében? Pusztuljanak a piócák, pusztuljanak a kétségek! Vagyok aki vagyok! :-) És leszek, akivé alakítom magam. :-)

Végre, végre!! Megjelent az első magyar nyelvű, újságárusoknál is kapható pszichológia témájú magazin. Ugyan én már évek óta hangoztatom, hogy mekkora szükség lenne egy ilyen lapra, hiszen eddig csak angol nyelven olvashattunk hasonló magazinokat.

Ma fedeztem fel, hogy április 17-én megjelent a Mindennapi Pszichológia című kéthavi magazin. Egyenlőre nem kapható mindenhol, de Relay és InMedio újságárusoknál igen, valamint egy óbudai patikában, az Írók boltjában és egy debreceni egyetemi könyvesboltban.

A lapnak már honlapja is van, www.mindennapipszichologia.hu. A főoldalon egyből egy Hankiss Elemér interjú olvasható, úgyhogy én már el vagyok bűvölve!! A honlapon rengeteg a tartalom, könyvajánló, és érdekes játékok. Siessen akit édekel a lap, az első 50 regisztráló ingyen megkapja az első lapszámot. :-)

Valóban örülök, mert ugyan még nem láttam a papírkiadást, de úgy gondolom, ha valahol, akkor Magyarországon igazán nagy szükség van a lélekápolás, pszichológiakultúra terjesztésére. Azt ugyan sajnálom, hogy csak kéthavi, de én sok sikert kívánok a szerkesztőségnek, kiadónak, mindenkinek, és magunknak olvasóknak is, hogy végre tudjunk kicsit változni, jobban élni, és valahogy kiegyensúlyozottabbak lenni! Mert valljuk be igazán ránk fér!!

Évek óta készülök, hogy elmegyek a Könyvfesztiválra. Az utóbbi néhány évben keményen el is határoztam, de valami apró ok mindig meghiúsítja a tervemet. Ez az aprócska ok persze én vagyok.

Másfél hete beterveztem, hogy az ideit most már tényleg nem mulasztom el. Visszautazásomat Budapestre is így terveztem meg. Két hét vidéken, csütörtökön vissza a fővárosba, szombaton pedig irány a Millenáris. Felhívtam néhány barátomat, hátha valaki szintén lelkesedik az ötletért, de volt akinek későn szóltam, volt aki dolgozni fog a fesztiválon így elfoglalt lesz, és volt aki bizonytalan választ adott. Egyedül nem szívesen mennék, de éreztem, hogy azért csak megoldom valahogy ez a problémát.

Szerdán megvettem a vonatjegyem, este szépen összepakoltam, a hajnali vonattal akartam utazni. Éjszaka persze nem aludtam, mert némileg átálltam újra az éjszakai életmódra. Gondoltam majd a vonaton a majdnem négy órás úton némileg kipihenem magam. Mindig hajnalban vonatozok, mert olyankor csendesebb és nyugodtabb. Nincs sok utas, akik mégis rászánják magukat a korai utazásra, ugyanolyan fáradtak mint én, ezért csendben vannak. :-) Szóval én már napközben nem vagyok hajlandó a MÁV ügyfele lenni. A másik ok, hogy mivel kicsi országunkban is szükség van majdnem négy hosszú órára, hogy a fővárosból átszállás nélkül intercityvel eljussak az északkeleti régióba, ezért álmosan akarok utazni. Ugyanis így kevéssé veszem észre milyen hosszú az utam szülővárosomba.

Szóval készültem a visszaútra. Éjszaka alvás helyett próbáltam elütni az időt, amikor egyre határozottabban igyekezett betörni tudatomba egy érzés, amiről eleitne nemigen akartam tudomást venni. Valamiért lepergett előttem a rám váró hajnali program, ami igazán semmi különlegeset nem ígért, hiszen tizenöt éve ingázok Budapest és kisvárosom között. Mégis betolakodott a kép, amint álmosan a hajnali hidegben felszállok a vonatra, majd a Nyugati pályaudvaron cipelem csomagomat, hogy kiérve hívjak egy taxit, és hazavitessem magam. Részletesen láttam a pályaudvar minden részletét, a reggeli éledező város színeit, és éreztem, hogy milyen ehagyatott is tudok lenni ebben az otthonomnak igazán nem nevezhető helyen. Eszembe jutott, hogy visszaérve ismét sok magányos óra és nap vár rám, csupán kevés örömteli és érzelemdús esemény.

Közeledett a hajnal, és én egyre kimerültebb lettem. Úgy éreztem, egyetlen dolog van ami most igazán jólesne, egy hatalmas alvás. És nem, én nem akarok Budapestre menni! Még nem! Kell még egy kevés ebből a friss levegőből, érezni akarom még a biztonságot nyújtó kényelmet. Nem akarok még visszamenni lakásomba, ahol senki nem vár rám. NEM!! Nem akarok még kilépni kényelmi zónámból. Csak még egy kicsit hadd maradhassak!!

És ekkor éles fájdalmat éreztem a bőrömön, egy picike, két napja begyulladt felületen, testem segített, ha ennyire nem akarok menni, akkor ad nekem okot a maradásra. Reggel családomnak már betegségként tálaltam az okot, amiért élvezném még társaságukat. Ki tudja mi a probléma? Lehet hogy nem komoly, de ha mégis, itthon mégiscsak egyszerűbb orvoshoz mennem -magyaráztam magamat.

Ezek után reggel elaludtam, és azt hiszem régóta nem pihentem ilyen jól. Délután telefonon keresett meg havernőm - kivel már két hete nem beszéltem - ugyan menjünk már ki hétvégén a könyfesztiválra. Elmondtam neki hogy várom gyógyulásomat, készenétben vagyok vajon nem lesz-e szükségem orvosra, hiszen minden nagy betegség pici tünettel kezdődik, ha egyátalán észrevesszük. Szóval most nem tudok menni.

Így maradok le idén is a könyvfesztiválról. Helyette a meghosszabított vidéki kéyelmet választottam.

Idemenekülök a rideg fővárosból, hogy majd újra visszamenekülhessek.

Agresszió a családban

A sors fintora, vagy egyszerűen csak a valóság, hogy amíg az előző bejegyzésben éppen arról írtam, milyen jó itthon vidéken, milyen nyugodt, most aktuálissá vált hogy kiírjam magamból a családunkban jelenlévő agressziót.

Mindig is jelen volt. Amíg nem ismertem igazi természetét csak a félelmet és dühöt éreztem. Megszoktam őket és éberen vártam a következő csapást.

Az erőszak nem csupán fizikai lehet, bár keveset abból is megtapasztaltam, a verbális, lelki, érzelmi erőszak is nagyon kegyetlen. A megalázás, a kiabálás, a másikra mutogatás, fenyegetés, érzelmi zsarolás, dühkitörések, a lakás berendezési tárgyainak összetörése.

De az agresszorok idővel kihaltak a családból.

Hogy átadják helyüket a következő generációnak.

Sok sok évvel ezelőtt felnéztem a nővéremre. Irigyeltem nyitottságát, irigyeltem hogy mindig jól néz ki, irigyeltem hogy mindenkivel megtalálja a hangot. De nem értettem miért nem tudunk soha leülni legalább tíz percre, hogy beszélgessünk egy jót. Folyton rohant, folyton úton volt. Számomra elérhetetlen volt. Mindig is azt gondoltam, hogy  a hiba bennem van, hiszen őt mindenki szereti, és sokszor őt állították elém példaképnek.

Felnéztem rá. Ma már menekülök előle, nem akarok vele beszélni, és nem tudom hogy sajnáljam őt, megértsem, vagy egyszerűen csak meneküljek.

Idővel egyre erőszakosabb lett. Ha a családból bárki meg akart vele beszélni valamit, akkor fájt a feje, nem ért rá, és egyáltalán, nem tudtunk vele beszélni szinte semmiről. Ilyenkor kiabálva hárított el minden közeledést. Anyám és közte állandósultak a viták, az ordítozások. Ez elment a fizikai erőszakig is, amitől akkor rémültem meg igazán amikor egy este a nővérem megütötte az anyámat, és amikor sírni kezdett a testvérem nevetve állt és nézte őt. Azt hiszem ekkor megértettem, hogy itt valóban nagy a baj.

Szerencsés voltam, mert Budapestre költöztem tanulni. De ettől fogva ha hazajöttem én is céltáblává váltam. Akkoriban nem igazán tudtam kezelni ezt a helyzetet, egyetlen eszközöm a menekülés és a védekezés volt. De menekülni nem volt hova, mert idővel a szekrényemmel kellett elbarikádoznom a szobám ajtaját, hogy ne törjön rám a saját testvérem.

Eljött a nap amikor elegem lett, megértettem, hogy ezt nem lehet csak úgy passzívan tűrni, más szeszélyétől félni, úgy döntöttem, hogy kiállok magamért. Mivel ebben nem volt tapasztalatom, hiszen az általam megtanult önérvényesítési mód a kemény és hangos fellépés volt, én is elmondtam a véleményem amikor itthon elszabadult a pokol. De ebben a hangos csatazajban én nem nyerhettem. Én voltam az aki végül kiborult, én voltam az akinek a vérnyomása az egekbe szökött és szintén én voltam, aki a végén egy senkinek érezte magát.

Lassan, nagyon lassan rájöttem, hogy ez sem járható út, hosszú távon én is beleesek az agresszió ördögi körébe. Évek kellettek ahhoz, hogy megedződjek és el tudjak tekinteni a rám mutogató, folyton engem és anyut vádló, falakat rengető szavaktól. Pontosabban nem eltekinteni, csak nem venni minden vádat magamra, nem elhinni hogy a bűnbak szerepét nekem kell játszanom. Mindig és mindenért. Például azért, hogy próbálom megőrizni a lelki nyugalmamat. Mert bizony egyszer szt kellett hallanom, hogy a nővérem vádló és gyilkos tekintettel azt mondja: te olyan kiegyensúlyozott vagy. Mindezt úgy közölte, mintha valami rosszat tennék  a világ ellen.

Tehettem jót, rosszat, teljesen egyre ment.

Ma újra felharsant a csatazaj. Igazából el sem halkult, csak igyekszem kiszállni a történetből, és meghúzni  a határokat. És a sok éves lelki edzésemmel eljutottam arra a pontra, hogy a rám kiabált kritikáit, megbélyegző szólamait már nem dühvel fogadom. Nem teszek újabb parazsat a tűzre. Nem mondom hogy hidegfejjel el lehet ezt viselni, és talán nem is úgy kellene. De ma, amikor magából kikelve, az arcomtól néhány centire kiabált velem, már nem a sértett  énemet láttam, hanem őt! Ahogy kiabál, ahogy fáj neki valami, ahogy próbálja magát megértetni, és ahogy igyekszik az uralmat megszerezni a lelkivilágom felett. Csak őt láttam.

Szerintem ő is egy áldozat. De az nem vitatható, hogy a dühös kitöréseiért, ami már napi szinten működik, nem tud felelősséget vállalni.

Talán csak arra vár hogy valaki vegye már komolyan? Vagy már az sem segítene? Hiszen húsz évig ő volt a csodált nővér. Ő volt az akit nagyon sokan irigyeltek rajtam kívül is. Talán ez hiányzik? De nem kiáltanám ki bűnbaknak, hiszen amit most ő ad a környezetének, azt anno megkapta ő is gyerekkorában. A saját családjában. A saját szüleitől. De túl van azon a koron, amikor a családot hibáztathatja a saját dühéért.

Míg én passzívan a magam életét teszem tönkre, ő a környezetét bántja folyton.

De valakinek egyszer meg kell törnie ezt a folyamatot. Valakinek meg kell hallgatnia  a másikat. Kinek van itt annyi érzelmi tartaléka, hogy tudjon figyelni a másikra is?

És a meghallgatás önmagában elegendő? Hiszen sokszor meghallgattam, de komolyan visszaélt vele.

Nehéz ezt kezelni, ha ebbe születünk. Nehéz kedves és törődő, érzelmeit kimutató emberré válni, ha folyton védekezni kell. Ha elmenekülök, azért bánt, ha maradok, akkor azért. Nem függhetek más dühétől, és nem függhetek a környezetemtől.

Lehetek önző és lehetek megértő. De lehetek csupán a saját érdekeimet védő is. Mert a kérdés számomra már csupán az, mennyire akarok megérteni valakit, akitől már tényleg csak agresszív megnyilvánulásokat kapok?

Egy hete vagyok vidéken, távol a főváros zűrzavaros levegőjétől. Gyorsan elment az idő, magam is meglepődtem rajta. Két hét soknak tűnt mikor elteveztem hogy hazajövök, de azt hiszem csak a szokásos aggódásom volt jelen.

Igyekszem nyugodt légkört teremteni magamnak viharvert családom körében, ami azért nem olyan nehéz, hiszen viszonylag békén hagynak, legyek csak el saját kis világomban.

Ma gyönyörűen sütött a nap mire felébredtem és valahogy bennem is kiegyensúlyozódtak a dolgok. Kerestem az elmúlt hetek feszültségét, de egyszerűen eltűnt. Először nem akartam ezt elhinni, de a nap folyamán bebizonyosodott, hogy tényleg kitisztult bennem valami.

Isteni itt a levegő. Bár másfél évtizede élek kétlaki életet, hol itt vagyok a kisvárosban, hol Bp-en, de ennyire még nem éreztem soha  a különbséget. Mintha a Föld másik végében járnék, annyival tisztább a levegő. És a csapvizet még meg sem kóstoltam. :-) Ilyenkor döbbenek rá mi mindennel rövidítem meg az életem Budapesten. De remélhetőleg sikerül egyszer megvalósítanom az álmomat és újra vidékre költözök, ha még nem is tudom pontosan hogy hova..

Azért hiányzik Bp-ről a társasági élet, a programok, de amivel itt töltődök, azt nem lehet pótolni semmivel.

Jó ez a kétlaki élet! :-)

Olykor engem is kísért a remény. Illata belengi szobám és illúziók rabjává válhatok.

Kell ez a rabság, jobban mint a szabadság.

Talán megcsillan szememben a remény lángja, talán egy mosoly is feldereng arcomon.

Sosemvolt világok szereplője leszek, és talán egyszer majd teljes szívemből hiszek és szeretek.

Kapaszkodnék az érzésbe, de nincs igazán mibe. A remény áll és vár, megtelepszik sejtjeimben, de a szenvedélyhez nem elég. Bár..

Keresem közeli rokonát a hitet, mert ők együtt igazán erősek. Ha találkoznak, szinte eggyé válnak, tartást, célt és irányt adnának.

Hitem gyengélkedik, talán beteg, a gyógyírt még nem kereshettem meg.

De a remény csak vár, nem adja fel, keményebb ő mint bárki más.

Kemény de passzív, mégis valami sugárzó köddel lepi be kit elvakít.

Ha megtalál megjelöltettél, s megérzi ezt a külvilág.

Nyit feléd, vagy lecsap rád, az illúziód nagy árat kíván.

LÉgy objektív, ne álmodozz, tegyél már valamit! - szólamok és reménygyilkosok, ezt kapod ha túl soká titkolod!

A hit még mindig gyengélkedik, egyre jobban tünedezik. Kiáltanál, hívnád gyorsan, de ereje már kifogyóban.

Új érzést hívsz segítségül, önámítást, mely új reményt szül. Körbe körbe karikába, mikor talál a hit magára??

Ma reggel hazautazom vidékre három hónap után. Úgy tervezem, hogy akár két hetet is otthon töltök, ha már ilyen hosszú ideig nélkülözni kellett a családomnak a társaságomat. Bár nem hiszem hogy olyan sokat veszítettek velem.

A gondolattól is pánikba esem , ezért egész este nem találtam a helyem, gondoltam el kellene mennem zülleni egyet, hiszen az elkövetkezendő időszak a semmittevésről és a szobámba való bezárkózásról fog szólni. Egész este viaskodtam magammal, hogy menjek vagy ne menjek a szokásos pubbomba, mire végül csak nekiindultam.

Felhívtam az havernőmet (barátnőnek túlzás lenne nevezni), de egyszerűen nem vette fel a telefont. Mint később megtudtam mostanában gyakran megteszi ezt, szerelmes, és most mindennél fontosabb számára  a barátja. Na oké, dehát azért nem kellene mindenki mást kizárni az életéből. Na mindegy, ő így kezeli a kapcsolatait.

Taxiba pattantam, és mivel hosszú az út a kilencedik kerületbe, a sofőrömnek volt ideje kifejteni a mai társadalom értékvesztéséről szóló gondolatait. Mivel hobbimmá vált a taxizás, ehhez már igazán hozzászoktam.

A törzshelyem azért törzshely mert egy nagyon jó barátom ott a pultos. Ezért vetemedtem ma arra, hogy megkockáztatom, talán életemben először, hogy lemegyek este egyedül egy pubba. Természetesen a pultnál ücsörögtem és A-val jól elbeszélgettünk, neki is gyorsabban telt így a munkaideje. Bár tízkor már haza akartam indulni, de mégis úgy alakult, hogy elkezdtem iszogatni, fehér száraz bort és Baileyst felváltva, aminek az lett a következnénye hogy jól berúgtam, és A-t megvárva együtt zártuk be éjfélkor a sörözőt.

Jól éreztem magam, de persze a ma estéből sem maradhatott ki, hogy mint nő kiértékeltek engem. Egy fiatal társaság próbálta felmérni értékemet, és ahogy én levettem elég vegyes értékelést kaptam. Hmm.. olyan jó lenne úgy kitenni a lábam a lakásomból hogy nem érékelnek ki.. Létezhet ilyen???

A-val nem maradhatott el, hogy miközben maximális figyelmet szentel a vendégeknek, közben lelkizünk egy jót. Megmondta ma is a frankót. Nincs önbizalmam, az az én bajom. Persze hogy nincs, tudom én, de honnan lenne, igyekszem én magamba önteni a bizalom cseppjeit, de azért rosszul esik ha ideálokhoz hasonlítanak, mert én nem tudom velük felvenni a versenyt. Barátom maximálisan igyekszik biztosítani engem, hogy velem minden rendben van, és hogy folyton olyan emberekkel kezdek akik nem valók hozzám. Nnnaa!!! Mégis ki való hozzám? Ki mondja ezt meg? Oké, néha tényleg csak valami szeretetfélére hajtok, ez sem tisztességes eljárás, tudom én.

Hazaértem, kábultan, és egy hosszú vonatozás után belekezdek egy jó kis befelé figyelős időszakba. Újra..

Nem vagyok túl vicces kedvemben, de azt bevallom, hogy ma valami Darwin díjhoz hasonlót majdnem megkaphattam volna.

Nekiduráltam magam harmadszor is a forgalmi vizsgának, de ha már előtte való nap azt érzem, hogy ez most nem fog menni, akkor nagy az esély, hogy ez be is következik. Pontosan tudom, hogy amikor tele vagyok stresszel, önbizalomhiánnyal akkor úgysem tudok rendesen teljesíteni. Ez bizony így is volt. 

De azért ekkora hülyeséget csinálni, mint ma én a vizsgán, ez már azért elgondolkodtatott. :-( Az ok amiért megbuktam: megálltam a zöld lámpánál. Mindezt azok után, hogy mindent szabályosan csináltam, még a parkolásom is jól sikerült. De ma valahogy ideges voltam, és azt is tudom hogy nem kifejezetten a vizsga miatt. Csak valahogy túl sokan tették rám nyomorukat, boldogtalanságukat, és még a volt barátom is tőlem vár támogatást, azok után, hogy rendesen megalázott és megbántott többször is. Ha baj van, ha nagy baj van, mindig megtalál. De én legyek szíves ne panaszkodjak, nevessek többet, legyek aktívabb, és egyébként is, miért nem járok szoknyába? Hmm.. miért nem születtem vajon télapónak, vagy valami megváltó félének, nem is tudom. Miért vagyok én is egy ember a sok közül, akinek vannak szükségletei? Talán emiatt nem nálam kellene reklamálni..

No szóval a vizsgán egyszer csak elnéztem a lámpát, és isten tudja miért a szomszéd sáv lámpáját bámultam ami piros volt. Megálltam, pedig az enyém zöldet jelzett. A mögöttem lévő autó mellém hajtott, és mindenféle köcsögnek nevezett, mire én már teljesen összezavarodtam, és nem törődve azzal hogy éppen vizsgázok, egyszerűen elkáromkodtam magam. Kicsit később ezért elnézést kértem a kocsiban ülőktől, mire  a vizsgabiztosom kifejtette, hogy a mai társadalomban erre számítani kell, egyszerűen túl kell lépni rajta. Igaza van!! De a tűrőképességünk nem egyforma. És persze amúgy is stresszes voltam.

A vizsga végén már csak annyit éreztem, hogy ha továbbra is így stresszelek, felesleges újra vizsgáznom. Ha továbbra sem lesz önbizalmam akkor nem nagyon fognak sikerülni a dolgaim. Itt már nem feltétlenül a vezetést kell gyakorolnom (persze azt is), hanem a stresszt és az önbizalomiányomat kellene valahogy kezelni. Mert ha ez nem sikerül, a végén a remény szó számomra az önámítással lesz egyenlő.

Hazaérve bekapcsoltam a Juventust, ahol a következő  viccet sütötték el:

                        -Miért nem kap a gepárd jogosítványt?

                        -Mert nem áll meg a zebránál.

Valamiért nem igazán találtam ezt viccesnek.

Kőkemény pszicho, kizárólag mélybenézőknek!!! Én szóltam!

Régebben sokat álmodoztam. A jövőről, magamról, az életemről. Nem állítom, hogy ezekből tudatos tervek lettek, de azért ott belül mindig valamiféle irányt mutattak. Gyenge próbálkozásaim és sok szerencsém, na meg a családom anyagi támogatása segítségével néhány álmom meg is valósult. De ha valami nem tetszett, akkor könnyen otthagytam az egészet, megszakítottam utamat és azt éreztem én ezt könnyen megtehetem. Nem veszítek semmit, mert nem fogok küszködni olyan dolgokkal, emberekkel, munkákkal, amelyek csak a folytonos stresszel engem emésztenek fel. Nagyobb erőfeszítéseket azonban sohasem tettem.

Lassan elfogytak a célok. Már csak valami halvány emlék maradt a régi álmaim kiváltotta érzésből, és eljutottam arra a pontra, hogy már nem tettem semmit, viszont egyre gyakrabban beszéltem arról mit is szeretnék én még megvalósítani, de igazából semmi nem mozgatott meg. Mikor tudatosodott bennem, hogy igazából már csak a számat jártatom, de egy fél lépést sem teszek semerre, kissé megijjedtem. Nem volt nehéz belátni, hogy így bizony maradok ahol vagyok, vagy a dolgok csak egyre rosszabbak lesznek idővel. Meg is ijjedtem rendesen. De mivel továbbra sem éreztem semmiféle indíttatást a cselekvésre, kemény befelé figyelés kezdődött.

Mondhatnám a szokásos frázisokat. Magányos voltam régóta, csupán a kalandjaim tudtak elindítani egy rövid időre, hogy egy-két dolgot azért megtegyek magamért. Mondhatnám, hogy egyszerűen nem voltam rákényszerülve hogy tegyek bármit is, mert így is biztosítva volt kényelmes életem. Mondhatnám, hogy egyszerűen nem volt önbizalmam, vagy valamiféle depressziófélét éltem át, stb. stb. De én ezekkel nem tudtam megelégedni. Tudtam, hogy valami mélyebbről van szó. Mert hiába ezek a magyarázatok, nem érnek semmit. Hiába küzdöttem le nagy részt az önbizalomhiányomból, hiába kerestem társaságot magamnak, majd barátokat, hiába kaptam szeretetet, és hiába ijjesztettem meg magam azzal, hogy ha ilyen passzív maradok, nagyon nehéz élet elé nézek. Akkor bármi megtörténhet.

Négy éve nem dolgozom. Ezt az időt nagyon kemény befelé figyelésssel, és sok olvasással töltöttem. Sokszor ezek teljesen értelmetlennek tüntek, de ha az ember kitartóan keres valamit, és én bizony kerestem, akkor egyszer csak megérnek a dolgok bennünk és megtaláljuk.

Így találtam rá arra az érzésre, mely olyannyira meghatározhatja életünket, melyről már előző posztom is szólt, a szégyenre. www.vanitas.blog.hu/2009/03/31/korunk_a_szegyen_kulturaja

A szégyen megakadályoz abban, hogy amit nagyon szeretnénk, azt megtegyük. Hogy bármit is szívből tegyünk. És megakadályoz abban, hogy felhőtlenül átéljük az örömöt.

Sokunknak ismerős, hogy lelkesedünk valamiért, de mégsem éljük ki ezt az érzést. A vágy csupán vágy marad. No így nem éri el az ember a célját. Azt mondja rá a külvilág, hogy nem elég céltudatos. Holott hiába tudja mit akar, ha nem tud érte tenni. Ott belül gátolja valami. De sokszor ezt az érzést meg sem tudjuk fogalmazni.

És biztos vagyok abban is, hogy nem vagyok egyedül azzal az élménnyel sem, hogy egy társaságban nagyon jól érzem magam, mégis távol vagyok a többiektől. Mert nem tudom kifejezni örömömet. Szerencsére ez már csak a múltamra igaz, a jelenemre nem.

Miért marad az öröm bennünk. Miért marad az álom, álom. Hol szakad meg a folyamat? Hol marad a kielégülés??? Az elégedettség?

Akkor most jöjjön egy kis pszichológia.

Azért nem tudunk ezekre a kérdésekre válaszolni, mert hiába kutakodunk az emlékeinkben, nem találjuk mikor alakult ki ez az egész. Ez pedig azért van, mert a folyamat akkor kezdődött, mikor még nem is volt öntudatunk!!! Csecsemőként! Akkor tanultuk meg megszakítani az örömöt! Mert ha újszülöttként az anya nem tükrözi vissza a gyerek mosolyát, később az örömét, akkor megszakad ez az érzés, és a csecsemő csak azt érzi valami nem stimmel az ő örömével, később pedig azt, hogy valami nem stimmel vele. Ha nem kapja vissza tükörképként, hogy az öröme az jó, hogy a szükségletei az jók, hogy ő az érzései által jó, akkor az énképében zavar keletkezik. Szükségletei megjelenésekor negatív érzést fog érezni. És később bármi váltson ki belőle lelkesedést, nem fogja kiélni, mert belsővé tette az anya közönyét vagy negatív rekacióját. Persze egy kisgyerekben , főként egy csecsemőben ezek csak érzés szintjén jelentkeznek, így később ezzel már nem fog tudni mit kezdeni. Csak azt érzi, hogy valahogy nem megy. Valami megszakad benne.. valami hiányzik ahhoz, hogy végigélje és végigcsinálja amire vágyik. Persze, mert újszülöttként beprogramozódott arra, hogy megszakítsa mosolyát...örömét.. bármt, amit éppen lelkesen csinált. Hiszen ő még egynek érzi magát a környzetével, ezért ha kívül nem látja viszont pozitív érzéseit, akkor csak azt érzi, hogy valami nem stimmel. Valószínűleg ekkor sírni fog..

Tehát van egy pont amikor megszakadt az öröm. Ha akkor nem éltük ki, nem élhettük ki, akkor ezzel még felnőttként is küzdhetünk.

A pozitív énképhez, az önbizalomhoz, az igazán aktív és önmaracangolás mentes élethez a startvonal az öröm érzésének a visszatükrözése. Ha ez még sok más negatív dologgal, traumával társul, akkor egész életében keresheti és várhatja az ember ezt a pozitív megerősítést.

Így szakad meg az öröm. Így marad bennünk. Így maradnak a tervek távoliak, az álmok így halványulnak el.

De szerencsére ebből is van kiút. Mert ha megtaláljuk azokat, akiktől megkapjuk a pozitív visszajelzést, akik tudnak velünk örülni, akik elhiszik hogy a vágyaink fontosak, akkor idővel mi is elhisszük. És már nem lesz égető szükség mások megerősítésére, mert nem lesz többé kérdés, hogy ami iránt pozitívan érzünk, az irányt mutat nekünk, és hihetünk benne. És akkor már nem zárjuk magunkba ezt az érzést, teljesen természetes hogy kiéljük.

Ezeket az érzéseket erősítem én magamban. Mert korábban hiába kaptam pozitív érzéseket, nem hittem hogy nekem szólnak. Már elhiszem, és már jóval kevésbé függök ezektől. Ma már inkább csak töltekezem. Persze van még min dolgoznom, de már látom az utat, és célul tűztem ki, hogy igenis kiélem az örömömet. Megszakítás nélkül. :-)

És ha idáig valaki is eljutott az olvasásban akkor a sok pszichózás után csak neki jöjjön egy  habkönnyű kis blogbejegyzés: celebszomszéd lettem. Már egy hónapja az vagyok, de csak ma tudtam meg. Azért jobb lett volna ha én választhatom meg melyik celebet szeretném, ha már muszáj.. hmmm...